Ki ölte meg az Isten Bárányát?

Avi Snyder tanítása

thenailscopy– Nem értelek titeket, messiáshívő zsidókat – jegyezte meg gúnyosan a férfi. – Először megölitek a Megváltónkat, aztán azt állítjátok, hogy szeretitek Őt.

Bevallom, szavai nem értek váratlanul. Máskor is hallottam már ilyen gyűlölködő megjegyzéseket magukat keresztyéneknek valló emberek szájából.

– Ön Megváltójának nevezte Jézust – válaszoltam szelíden. – Akkor ezek szerint, ön hisz abban, hogy Jézus meghalt az ön bűneiért, beleértve azt a bűnt is, ami az Ő halálát okozta?
Én nem tehetek az Ő haláláról – tiltakozott a férfi.
– Dehogynem, ahogy én is tehetek róla. Az ön bűne miatt és az én bűnöm miatt kellett Neki a kereszten meghalnia. Ebben mindketten vétkesek vagyunk.
A férfi bosszankodva vállat vont és továbbállt.

Az istengyilkosság borzalmas vádja miatt zsidó testvéreim millióit gyilkolták le az elmúlt két évezredben. Ez azonban felvet egy kérdést: ki a felelős Jesua haláláért? Ha végiggondoljuk, miről is szól a páska, amelyet mi zsidók ennek a hónapnak a vége felé fogunk megünnepelni, több lényeges felismerésre juthatunk.

Az első páska éjjelén legalább két dolgot kellett megtennünk. Fel kellett áldoznunk a bárányokat, és meg kellett kennünk házunk ajtófélfáit a bárány vérével. A bárányok levágásával elismertük, hogy ugyan a halált érdemeljük, de Isten megkegyelmez, elfogadva egy helyettes áldozat életét a miénkért cserébe. Amikor megjelöltük az ajtót a vérrel, annak védelme alá helyeztük magunkat, bízva abban, hogy Isten beváltja ígéretét: „Ha meglátom a vért, kihagylak benneteket” (2Mózes 12,13). Mindkét cselekedet elvégzése – a bárányok megölése és a vér felkenése az ajtóra – személyes felelősségvállalást feltételezett.

Ugyanez ma is igaz. Mindegyikünknek személyesen kell felelősséget vállalnunk az Ő haláláért, és mindegyikünknek az Ő kiontott vérében kell oltalmat keresnünk, hogy megmaradjunk.

Megdöbbentő, hogy azok, akik másokat vádolnak a Messiás meggyilkolásával, figyelmen kívül hagyják az evangélium üzenetének központi igazságát: azt, hogy minden embert, legyen akár zsidó, akár nem-zsidó, felelősség terhel, mert Neki mindannyiunk bűne miatt kellett meghalnia a kereszten. A zsidó Pál apostol ezért írja a korinthusi nem-zsidó hívőnek:

„Krisztus meghalt a mi bűneinkért” – az apostol és a gyülekezet bűneiért (1Korinthus 15,3).
A páska csodálatosan jeleníti meg azt a Bárányt, akit helyettünk öltek meg, ugyanakkor ki is józanít, ráirányítva a figyelmünket saját felelősségünkre. Mindannyiunknak – zsidóknak és nem-zsidóknak egyaránt – fel kell vállalnunk „bűnrészességünket” Jesua halálában azáltal, hogy elhisszük: a mi bűneinkért kellett fizetnie, amikor meghalt. Mindegyikünknek hittel meg kell jelölnünk szívünk ajtófélfáját az Ő vérével. Csak ha ezt megtesszük, akkor mondhatja bárki is közülünk: „Jesua az én bűneimért halt meg. Jesua az én Szabadítóm.”

Egyszerre szomorú és ironikus, hogy az a férfi, aki minket az ő megváltójának a meggyilkolásával vádolt, nem tudta felfogni Jézus megmentő munkájának a lényegét: a tényt, hogy Ő szabadít meg a bűneinkből.

Az utolsó gondolat ebben a kérdésben mégsem szólhat a vádaskodásról vagy a felelősségre vonásról, sokkal inkább a felfoghatatlan és áldozatos szeretetről. Ránk hagyott szavaival maga Jesua mondja nekünk: „Senki sem veheti el tőlem [az életemet]: én magamtól adom oda” (János 10,18).

Dicsőség Istennek a megöletett Bárányért!