Az izraeli Galileában születtem és nőttem fel ortodox keresztény családban. Én azonban nem gyakoroltam a vallást, hanem baloldali lettem és a kommunista párthoz csatlakoztam. A pártban voltak zsidók is, és elvtársakként volt egy közös célunk: megteremteni a békét Izraelben. Akkor nagyon hittem a demokráciában. Izraeli arabként sokkal több jogot élveztem az izraeli demokráciában, mint népem többsége a környező arab országokban. Ezért hálás is voltam Izraelnek. Ugyanakkor egy fájdalmas kettősségben éltem: amikor az izraeli hadsereg valamilyen akciót indított a palesztinok ellen, nem tudtam nem azonosulni az arab nép fájdalmával. Nem tudtam nem gyászolni a veszteségeiket. Bár személyesen nem kerültem zsidókkal konfliktusba, mégis mélyen a szívemben gyűlöltem és irigyeltem is őket. Csak az arab oldalról ismertem a történetet. Úgy gondoltam, hogy az izraeli vezetők gonoszak, és a zsidók rengeteg kárt okoztak a népemnek. Nem tudtam elfogadni azt, hogy a hazám egy zsidó állam, és meg voltam győződve, hogy a zsidóknak nincs joguk ahhoz a földhöz.
A változás akkor következett be, amikor egyetemre mentem. Állatorvosnak tanultam Moszkvában, mivel nézeteimmel azonos volt az egyetem és a város ideológiája. Furcsa módon, mégis ott kezdtem rádöbbenni, hogy nemcsak szövetekből és idegpályákból állok, hanem lelkem is van. Dosztojevszkijt olvastam, és mélyen hatottak rám a művei. Elkezdtem gondolkodni magamon, az életemen és az életem értelmén. Akkor egy este a tévében láttam egy prédikátort, aki Jézusról beszélt, aki a bűnösökért jött, aki a halálával kifizette a büntetést az emberiség összes bűnéért. Majd konkrétan, a tévén keresztül hívott mindenkit Jézushoz. Én vágytam valamiféle vallásos megtapasztalásra, és ezért én is elmondtam vele az imát, amely által Jézust az életem Urává tettem.
Amikor ezután kimentem az utcára, útközben eszembe jutottak azok a történetek, amelyeket gyermekkoromban Jézusról hallottam, és a lelkem ujjongva ismerte fel, hogy mindez igaz. Jézus Krisztus valóban az Isten Fia, aki az én bűneimért is meghalt.
A kollégiumban találtam hívő fiatalokat, akikkel elkezdtem összejárni, imádkozni. Isten sok mindenben megváltoztatott. A zsidókról is másként kezdtem gondolkodni. Először elkezdtem szeretni a Bibliában szereplő zsidó hithősöket: Ábrahámot, Mózest, Dávidot. Aztán hazavitt engem az Úr Izraelbe, ahol találtam magamnak egy gyülekezetet Karmielben. A közösség többségében Messiás-hívő zsidókból állt. Jó volt velük szeretetben, egységben dicsérni Istent és imádkozni. De Isten még tovább vitt: szociális gondozóként ateista zsidó emberek otthonába kerültem. Ott kellett megtapasztalnom Isten mentő szeretetét az Ő választott népe iránt. Kedvességem Aser és Chava iránt nem abból fakadt, hogy én az ő alkalmazottjuk vagyok. Szerettem őket, mert Isten is szereti őket. Az ő történetük rádöbbentett arra, hogy Izrael állam születésének van egy másik olvasata is: ők mindent háttrahagytak, hogy felépíthessék ezt az országot. Tel Avivban egy professzornál kaptam hasonló állást. Sokat beszéltem neki az ő Bibliájáról, amiben ő nem hitt. Egyszer neki is szegeztem a kérdést: „Miért tartotok igényt erre a földre, ha nem hisztek abban az Istenben, aki ezt a földet Nektek ígérte?” Én sokszor zsidóbb vagyok a zsidónál, mert hiszek a héber Írásokban, amiben sokuk nem hisz.
Isten elvégezte bennem, hogy el tudjam fogadni: Izrael földjét nem nekünk, araboknak, hanem a zsidóknak adta. Ma már nem vízszintes perspektívából nézem a közel-keleti konfliktust, hanem Isten szemszögéből. És bár fájdalmasan érint a konfliktus, már nem gyűlölök senkit. Tudom, hogy Isten terve minél többek megmentése, legyen az arab vagy zsidó. És én is erre tettem fel az életemet.