Avi Snyder, európai Igazgató
– Mit mondjak nekik? – kérdezte az ifjúsági lelkész tőlem. Húsz fiatalt vitt el Auschwitzba. – Most annyi kérdésük van, és én nem tudok nekik mit felelni. Még azt sem tudom, magamnak mit feleljek.
– Mondja el nekik, hogy a Holokauszt az Evangélium igazságát bizonyítja. – szóltam.
A világ azt sugallja nekünk, hogy birtokunkban van egy belső jóság, amely csak arra vár, hogy előjöjjön belőlünk. „Ha adottak a megfelelő eszközök, lehetőségek és az ösztönzés, akkor ez a lényegi jóság mindannyiunk javára működésbe lép.” A Holokausztról pedig ezt mondják: „Az egy groteszk rendellenesség volt. Azokat a szörnyűségeket az emberiség eltévelyedettjei hajtották végre, nem normális emberek.”
De a Biblia és a történelem valami egészen másról beszél nekünk. „Csalárdabb a szív mindennél, és javíthatatlan” (Jeremiás 17,9). Mindegy, milyen jónak reméljük magunkat, egy betegség uralja a szívünket, amit bűnnek neveznek. Amikor ennek a bűnnek korlátlan hatalmat adunk, vagy a társadalom jóváhagyja, akkor semmi sem szab határt a brutalitásnak, amelyet magunk és embertársaink ellen fordítunk. Az Evangélium azt mondja, hogy meg kell szabadulnunk a bennünk lakó bűntől.
Az Evangélium szintén elmondja, hogy saját magunkat nem tudjuk megszabadítani, és a Holokauszt megerősíti ezt az igazságot. Nem bújhatunk a mögé a gondolat mögé, hogy a Holokauszt egy újabb „Sötét Korszak” következménye. A tudomány és a technológia nagy mértékben előrehaladtak abban az időben. A művészet virágzott. A filozófia és a pszichológia révén bepillantást nyerhettünk a gondolkodásunk, a hitünk és a cselekedeteink mozgatórugóiba. De mindez a fejlődés sem gátolta meg a Holokausztot. A teljesítményünk ellenére az ember állapota és szíve változatlan maradt.
A Holokauszt megfosztana bennünket minden reménytől, ha nem volna biztos, hogy van remény – az Evangéliumban. Isten az ígéri, hogy „új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek” (Ezékiel 36,26).
Ez az új szív kétféle csodára is képes. Megőriz bennünket a jövőbeli bűneinktől, és hozzáférést biztosít a múltbeli bűneink miatti bűnbocsánathoz. Néhány éve találkoztam egy lengyel Jézus-hívővel, aki szenvedélyesen szereti az én zsidó népemet, és akit mégis üldöz a bűntudat az apja által a háború idején ellenünk elkövetett bűnök miatt. Isten megadta nekem a kegyelmet, hogy ezt mondhattam neki: „Az apád halott, és vele a hozzá fűződő kapcsolatod is. De te és én élünk, és egy családhoz tartozunk a Messiás Jesua által.” Ebben a pillanatban a Holokauszt bebizonyította, hogy Isten kegyelme valódi, és hogy Isten a lehetetlen dolgok Istene, aki a korábbi ellenségeket egyesíti az Úrban.
A Holokauszt még egy döntő fontosságú igazságot bizonyít az Evangéliummal kapcsolatban, nevezetesen, hogy egy terület sem esik az Úr fennhatóságán kívül. Semmiféle sötétség nem gátolhatja meg, hogy az Evangélium világossága átszűrődjön rajta. Különös szomorúsággal csodálkozom azokon a keresztényeken, akik azt állítják, hogy az én zsidó népem a Holokauszt miatt nem hallhatja meg az Evangéliumot, és nem menekülhet meg. Csodálkozom azokon a keresztényeken, akik a Holokausztot használják kifogásként, hogy megtagadják zsidó népemtől a Jó Hírt, mintha Jézus tehetne a megtörtént borzalmakról. Bárcsak bemutathatnálak Rachmiel Frydlandnek, Vera Schlamnek és Eliezar Urbachnak, akik mind megváltott zsidók és Holokauszt-túlélők, és akiket megtiszteltetés volt megismernem. Mostanra mind meghaltak, és az Úrral vannak, úgyhogy a bemutatás még várat magára. Bárcsak bemutathatnám még Rose Price-ot és Manfred Wertheimot, valamint a számos túlélőt, akik még hitre jutottak.
Mit bizonyít tehát a Holokauszt? Azt, hogy az Evangélium igaz, és hogy szükségünk van a szabadításra. Azt, hogy az Evangéliumra szükségünk van, mivel nem tudjuk magunkat megszabadítani. És azt is, hogy az Evangélium megszabadít, még a legsötétebb időszakokban is. Az Evangélium valóban „Isten ereje, amellyel minden hívőt üdvözít, elsősorban zsidót, de görögöt is” (Róm 1,16).
