A testi hazám Magyarország, és lelkesen hordozom őt a szívemen és az imáimban. Izrael azonban az identitásom, a hitem szülőföldje, ahova nemcsak a múltam köt, hanem a jövőm is.

Ebben a rövid cikkben talán egy vagy két személyes élmény-gondolat férhet el, s én most – Húsvét közeledtével – a feltámadásról akarok beszélni. Izrael országa sokszor halt meg, vagy ha lehet ezt mondani: a halála egyre inkább kiteljesedett: I.sz. 70-ben épp peszach idején vették ostrom alá, majd Áv havában lerombolták a Szentélyünket. Népünkből közel 1 millióan haltak meg éhínségtől, járványtól vagy a római megtorlás következtében, és egy másik egymilliót hurcoltak el rabszolgának. Az ostromhoz a város 80 kilométeres körzetében kivágták a fákat, pusztasággá változtatva a vidéket. A Bar Kokhba-felkelés leverése után (i.sz. 135) további megtorlások és szigorítások következtek. A földet később megszálló muzulmán hadak tovább pusztították az ország élővilágát. Amikor Mark Twain 1867-ben egy társasággal meglátogatta a Szentföldet, ezt írta róla:

„Akkor sem lehetett volna több követ széjjelszórni a világnak ezen a táján, ha minden öt négyzetméteren egy-egy kőfaragó műhely működött volna itt évszázadokig.”

A halálos csapás még csak ez után következett: az európai hatmillió halála. 3 év múlva azonban egy nap alatt (1948. május 14-én) megszületett egy ország!

Fontosnak tartottam, hogy elzarándokoljak a világ legnagyobb Holokauszt-múzeumába, Yad vaShembe. A múzeum egy végtelennek tűnő hosszú sátorba rendezte el a Soá egyre sokkolóbb tényeit. Nem lehetett kikerülni, lerövidíteni: az egészet végig kellett szenvedni. Meg kellett halnom a népemmel együtt. Majd, amikor kiszáradt szájjal és elnehezült szívvel a végére értem ennek a halálfolyosónak, egy tágas teraszon találtam magam, amely a Herzl-hegy zöldellő fákkal dúsan benőtt lankáira nyílt. És eszembe jutott, amit olvastam a pusztán hagyott földről, amiről Jesua prófétált, amikor zokogott szeretett városa fölött, majd pedig az ígéret, amit Ézsaiásnál olvastam:

„A kopár hegyeken folyókat fakasztok, a völgyek mélyén forrásokat, a pusztát bővizű tóvá változtatom és a szomjú földet vizek forrásává. A pusztában cédrust növesztek meg akáciát, mirtuszt és olajfát, a kietlen tájon borókát ültetek, kőrist és ciprusfát. Hadd lássák, és hadd tudják meg, vegyék észre, és értsék meg, hogy az ÚR keze vitte ezt végbe, Izráel Szentje teremtette.” (Ézsaiás 41:18-20)

Igen, ezt a próféciát Herzl Tivadar kezdte beteljesíteni – eszközként az Örökkévaló kezében – , amikor 1901-ben létrehoztak egy nemzeti földalapot. Az akkor még ottomán török kézen levő földeket elkezdték megvásárolni. Néha kétszer is fizettek érte: egyszer a helyi bérlőnek, egyszer pedig a török tulajdonosnak. Ezek a földek terméketlenek voltak. A köveket ki kellet szórni belőlük. A mocsarakat lecsapolni. A szárazsággal megküzdve öntözőrendszereket létrehozni. Fákat vásároltak a világ minden tájáról. 1948 óta több mint 70 millió fát ültettek! Izrael ma a világ egyik legnagyobb gyümölcsexportálója. Bár a sivatag nem tűnt még el teljesen, de a prófécia a szemünk előtt teljesedik be. Izrael népe él! Feltámadt a halából a nyelve, a pénze (az ősi sékel), felépültek a romba dőlt városok, elindult a szétszórt nép összegyűjtése.

Ámulva látjuk, hogy Izrael és az ő Messiása, Jesua, mennyire egyek. Egyek vagyunk Vele a szenvedésben és a halálban, de akaratlanul követjük Őt a feltámadásban is. Népünk nagy része ma még csak testileg, de hisszük, hogy eljön az idő, amikor az egész Izrael üdvözül, mert segítségül hívja az Úr Jesua nevét.

Tar Kata

A cikk megjelent április 8-án a HaMassiach Messiáshívő Közösség és a HaMassiach Szeretetszolgálat havilapjának I. évfolyam 1. számában.

Ezúton köszönjük nekik a lehetőséget.

egyszázalék információKattints a részletekért!