A napokban néztem meg az interneten az 1986-os csernobili atomerőmű-robbanásról készült 5 részes filmdrámát. Igazán lebilincselő volt.
A film magával a robbanással kezdődik, és rögtön kiderül, hogy az üzemben lévő vezetők annak a lehetőségével sem számoltak, hogy a reaktor egyáltalán felrobbanhat. Azok az operátorok, akik éppen akkor teljesítenek szolgálatot, viszont sejtették, hogy egy olyasvalamivel kell most szembenézniük, amit még modellezve sem gyakoroltak. A szemünk előtt születnek meg azon döntések, amelyek egyértelműen emberek ezreinek a halálát okozták.
A kíváncsiság hatalmas úr! Ezt látjuk, amikor a robbanás után Csernobil lakossága tömegével vonul ki az utcára, hogy megnézze az égő reaktort. Fogalmuk sincs arról, hogy mi történt. Kirendelik a tűzoltókat is, de mikor szemmel láthatóan sikertelen a tűzoltás, akkor parancsot kapnak, hogy menjenek közelebb a tátongó lyukhoz, ahonnan viszont ömlik a radioaktív sugárzás… Az egyik tűzoltó a helyszínen kesztyűvel megfog egy sugárfertőzött grafitdarabot, mert szeretné beazonosítani. Majd pár perc múlva égésnyomokat fedez fel a tenyerén. Nem érti, mi történt. Az ápolónők, akik összeszedik a tűzoltók sugárfertőzött ruháit, karjukon szintén égési sérüléseket szenvednek. Mi folyik itt?
A továbbiakban nem az a célom, hogy újabb részletekkel szolgáljak a filmet illetően. Inkább arra szeretnék rámutatni, hogy mi volt az, ami odaszegezett a kanapéhoz. Ahogy néztem a filmet, az volt a legszembetűnőbb a katasztrófával kapcsolatban, hogy mivel nem okozott azonnali fizikai halált, nem tűnt veszélyesnek. Például, ahogy az a tűzoltó megfogta a grafitdarabot, ami radioktív sugarakat bocsátott ki – nem is gondolta, hogy ez életveszélyes lehet. Vagy a bámészkodó lakosság, akik csak álltak és néztek. Nem tűnt halálosnak. Így van a bűn is az életünkben. Nem tűnik végzetesnek. Nem öl azonnal. Csak később és lassan. Ahogy a sugárzás is.
Azt kérded: Mi módon okoz halált a bűn? Ha már feltetted ezt a kérdést magadnak, akkor jó irányban haladsz. De egyáltalán, mi a bűn? Nézzünk egy munkadefiníciót: „Bűn az, ami árt nekem vagy másoknak.” Nem rossz. A kérdés az, hogy ezt én miként tudom eldönteni. Ugyanis, ami árt nekem vagy másoknak, átmenetileg nagyon jó érzéssel tölthet el, mondjuk, egy lövet kábítószer vagy egy hatgombócos fagylaltkehely. A probléma épp abban van, hogy korlátozott emberi mivoltunkból következően nem mindig látjuk át a teljes képet. Hogy a csernobili képnél maradjunk: az a tűzoltó sem látta át, hogy a grafitdarab érintése mivel járhat.
Az emberiség csernobili robbanása annál a fánál kezdődött, amikor az első emberpár a kezébe vette annak eldöntését, hogy mi a jó és mi a rossz. Megfosztottuk magunkat attól, hogy világunk Létrehozójának használati utasítása szerint bánjunk a világgal, egymással és önmagunkkal. Ezért úton-útfélen a bűn láthatatlan fertőzésének tettük ki magunkat. És a bűn következménye nemcsak egy kicsit rosszabb élet, nemcsak egy nagyon rossz élet, hanem a halál. Ennek a törvénye ugyanúgy működik, mint a radioaktív sugárzás sejtromboló hatásának törvénye, akár elismerjük ezt, akár nem. A Bibliában van ez a törvény rögzítve: „A bűn szolgálatáért a jogos fizetség a halál.” (Róma 6:23) De a jó hír, hogy van egy másik törvény is, ugyancsak a Bibliában, egész pontosan, ennek a versnek a folytatásaként:
„Isten kegyelmének ajándéka ellenben az örök élet, s ezt Urunkban, a Messiás Jézusban kaphatjuk meg.” A Názáreti Jesua az, aki halálával a bűn jogos fizetségét magára vállalta. Miért? Mert szeret minket, és még az élete árán is kész megmenteni bennünket eltévelyedett tetteink, szavaink gondolataink sugárfertőzésétől. Ő meghalt, hogy mi élhessünk. És feltámadt, hogy ezentúl vele élhessünk és járhassunk egy olyan úton, ahol bátran megérinthetjük a fákat, a tárgyakat és az embereket, mert az életünk Vele együtt el van rejtve az Atyában.
Jesua a mi ’atombunkerünk’.
Ma arra hív, hogy Őt válaszd.
„…mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is!”
5 Mózes 30:19
Hajdu Ildikó/Tar Kata
