Bálák Parasa: 4 Mózes 22 –25:9 Haftara: Mikeás 5:6 –6:8
Izráel népe Moáb mezejére érkezik, ahol tábort ütnek. Moábról, az országról azt tudjuk, hogy magas fennsíkon van, elég volt a csapadék ahhoz, hogy jó gabona teremjen. Itt haladt át a délről északra tartó karavánút is. Moáb, az ősapa, akiről az ország a nevét is kapta, Lót és nagyobbik lánya nászából született. A pusztában vándorló választott népnek nem volt szabad megtámadni Moábot. Ennek ellenére királyuk, Bálák, akinek neve „romboló,” mindent megtesz, hogy ártson nekik. Midián véneit keresi meg először, akiknek elmondja félelmét, hogy ez a nép minket „felnyal, mint az ökör”. Ez a kép mindent elmond Bálákról.
Azt is tudjuk, hogy a moábiták és a midiániták egymásnak ellenségei voltak, korábban háborúztak egymással. Most összefognak – vagy talán azért keresi a midiánita véneket, mert látja, hogy a vándorló nép vezetője nem a megszokott módon harcol, hanem szavaival? Emlékszik arra, hogy Mózes negyven éven át élt Midián földjén? Végül azt látjuk, hogy olyan embert keres, aki nem karddal harcol, hanem szóval, itt átkozással. Ezért hívatja magához az Eufrátesz menti Petór városából Bálámot, akinek neve „a nép elpusztítója.” Bálám eredetileg egy közönséges mágus, aki számunkra ismeretlen módon eljutott az Ö_való ismeretére. Zsidó magyarázók szerint ez azért történt, hogy legyen, aki a pogányoknak is elmondja a Mindenh_tó akaratát, hogy később ne mondhassák a pogányok: gonoszul cselekedtünk, mert nem ismertük az Úr akaratát.
„Semmi pénzért!” – vagy mégis?
Bálám tagadó formában mondja el, hogy mennyiért átkozná meg Izráelt: „ha Bálák arannyal és ezüsttel tele adná nekem a házát, akkor is csak azt tenném, amit a Felséges mond.”
Többszöri unszolás után végül nagy sietséggel indul, maga nyergeli a szamarát, nem is várja meg, hogy a szolgái nyergeljenek, indul Bálákhoz. Egy népet akar kiirtani, de nem visz magával kardot, pedig a pogányok fegyvere a kard.
Az angyal kardot tartott a kezében, amit a szamár látott, de Bálám nem. Bálám ebben a buzgóságában nem is veszi észre, hogy a szamarával kezd beszélgetni, csak bosszankodik, hogy a makacs állat miért késlelteti az érkezését. Amikor meglátja az angyalt, a kérdése: „vissza kell fordulnom?” Eltökélt abban, amiért elindult.
„Így szól, aki hallja Isten mondásait…”
Felmennek a Baál hegyére, utána a Piszga tetejére, aztán meg a Peór hegyére. Látványosan mutatják be az áldozatokat, de Bálám nem tud átkot mondani. A Peór tetejéről Bálám látja az egész tábort, ahogy törzseik szerint mindenki a maga zászlaja mögött lakik, de ekkor is csak ennyit tud mondani: „Mily szépek a te sátoraid ó, Jákob! A te hajlékaid ó, Izráel.” Most már teljesen bizonyos, Izráelt áldani kell. Ábrahám idejére emlékeztetnek ezek a szavak: „aki téged áld, áldott lesz, aki téged átkoz, átkozott lesz.”
A Messiás csillaga
Bálák nagyon dühös. Azért akarta jutalmazni Bálámot, hogy átkozzon, de ő csak áldást tud mondani. Arra kéri, se áldást, se átkot ne mondjon, de Bálám külön felszólítja Bálákot, hogy meg kell hallgatnia, amit az Úr most mond:
„Csillag származik Jákóbból, és királyi pálca támad Izráelből, és átveri Moábnak oldalait.”
(4 Mózes 24:17)
Bálám, mint keletnek fia, egy csillagról beszél. Egy csillag jelent meg később, ugyancsak keleten, emiatt kelt útra a három bölcs, hogy tisztességet tegyen a megszületett zsidók királya előtt. Emberi logikájuk azt diktálta, hogy Heródes udvarába menjenek, de ott nem találták, aztán a csillag vezetését követték, míg megérkeztek Máriához és Józsefhez, ahol leborulva tisztességet tettek a megszületett Messiás, Jézus előtt. A Jelenések könyvében olvashatjuk, hogy ki is ez a csillag – a megdicsőült Jézus mondja:
„Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes hajnali csillag.”
(Jel 22:16)
Neki adatott minden hatalom mennyen és földön.
