Parasa: 3 Mózes 22:27-23:44
Haftara: Zakariás 14
“Lombsátrakban lakjatok hét napig, lombsátrakban lakjék az országban minden izráeli. Hadd tudják meg nálatok az eljövendő nemzedékek, hogy sátrakban adtam lakást Izráel fiainak, amikor kihoztam őket Egyiptomból. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” (3 Mózes 23:42-43)
A lombsátrak ünnepe erről szól. A mezőgazdasági év végén, mielőtt az őszi esők megérkeznének, van egy visszatekintés, egy megállás.
Egykor sátrakban laktunk. Egy egész generáció nőtt fel és állt hadrendbe Izráelben úgy, hogy nem volt vetés és aratás. Minden reggel a mannát szedtük föl a pusztában. Mindig csak az aznapi eleségünket kaptuk meg, és mégis jól aludtunk. Nem voltak kőfalaink, csak a sátor, amelyet ezerszer szedtünk föl és állítottunk föl újra, mégsem voltunk oltalom nélkül. Most kicsit visszaköltözhetünk ebbe a bizonytalan, szellős valóságba. A betakarítás után hálát adhatunk mindazért, amit kaptunk egy egész évre, és megvallhatjuk, hogy nem csak kenyérrel élünk.
A lombsátor tetején az ágakon keresztül felnézhetünk a csillagos égre is. Hiszen egész évben a földet néztük, futottunk a munkánk, megélhetésünk után, fáradoztunk. Most elkerülhetetlenül gondolhatunk arra, hogy van fölfelé is. Csudaszép ünnep ez nyolc napon keresztül!
Az elfelejtett ünnep
Mégis, olyan utasításokat találunk itt, amelyeket a Szentírás szerint évszázadokon át nem tettünk meg. Nehémiás könyvében olvasunk erről:
„Lombsátrakat készített tehát a fogságból hazatért egész gyülekezet, és lombsátrakban lakott. Bizony nem tettek így Izráel fiai Józsuénak, Nún fiának az ideje óta egészen eddig. Igen nagy volt az öröm.” (Nehémiás 8:17)
Eljött az idő, amikor Nehémiással újraolvastuk a Tóra szavait, és elindultak őseink ágakat szedni a mezőre. „Ha ez van odaírva, hát ezt csináljuk.” Elkezdődött valami, aminek el kellett volna kezdődnie már Józsué idejétől kezdve, és olyan fesztiválsorozattá nőtte ki magát, aminek nem volt párja a világon.
„Aki még nem látta a Vízmerítés ünnepségét, még sose látott igazi örömöt!” (Szukká 51a)
A Talmud leírása szerint az utcák megteltek örömmel, fényekkel, zenével, az emberek kezében lulávcsokrok, a házak tetején feldíszített szukkák (lombsátrak) álltak, és a napok az éjszakákkal egybeszakítva adták az ünnep semmihez sem fogható hangulatát. Messze földről is eljöttek akkoriban a zsidó családok Jeruzsálembe a zarándokünnepekre, az érkezőket pedig befogadták, és Izráel együtt ünnepelt.
Ha tudtuk volna, hogy ez ennyire jó, akár hamarabb is elkezdhettük volna, nem? Milyen csodás lehetett volna ez az ünnep Salamon uralma alatt, vagy Jósafát idején! Milyen jó, hogy Nehémiás és társai végül megértették a Tóra szavait!
Ma, a világ sok országában szétszórva is még mindig csodaszép ez az ünnep. Persze, a kontinentális éghajlaton ilyenkor már nem biztos, hogy kellemes dolog kint aludni, Magyarországon csak a főbb étkezések történnek a sátorban, de sátrat állítani, díszíteni, vendégeket fogadni, az életünket felforgatni és fölfelé tekinteni így is tudunk.
A haftaránk pedig arról beszél, hogy az idők végén sok megpróbáltatás után eljön az az idő, amikor minden nemzet el fog zarándokolni Jeruzsálembe, a lombsátrak ünnepére. Izráelt nem azért hívta el az Örökkévaló, hogy csupán ő maga legyen áldott. Rajta keresztül fog áldást adni az egész emberiségnek, minden nemzetnek.
Ez az ünnep tehát egy olyan áldás, amelyet Izráelen keresztül Isten minden embernek szánt, ám amiről Izráel népe évszázadokon keresztül nem is tudta, hogy micsoda. Nem tudták, hogy olyan dolog ez, ami teljessé tehetné zsidóságukat.
Az elfelejtett Messiás
Nem ez az egyetlen a zsidó hagyományban, ami így járt. Régóta tudtuk, hogy jönnie kell Valakinek, aki Mózes örökébe lép, mint próféta, aki Júda leszármazottja, akinek engedelmeskednek a népek, aki világosságot hoz. Jesájá (Ézsaiás) arról is beszél, hogy népe bűnéért kell fájdalommal fizetnie és gyógyulást hoz sebeinkre.
Mégis, amikor mindez megtörtént, újra csak sikerült átnéznünk rajta. Épp egy lombsátrak ünnepén, a Siloah forrásánál történt, hogy a Názáreti Jesua (Jézus) meggyógyított egy vakon született embert, épp ott, ahonnan a főpap a vizet merítette napról napra, az ünnepi tömeg pedig a tanúja volt. Zsidó követői hitték, hogy Ő a Messiás, mégsem értették meg, mi történik vele, amikor hamis vádak alapján átadták a pogány hatalomnak, és egy kereszten kellett meghalnia. Ám a harmadik napon a sírja üres volt, föltámadt a halálból.
Ő is része a zsidó hagyománynak. Elutasított része. Mégis egyre több zsidó gondolja úgy, hogy Ő az, akit vártunk, hogy a zsidóságunkat nem elrabolja, hanem teljessé teszi, ha elfogadjuk Őt, mint Messiást és Urat. Olyan része Ő a zsidó hagyománynak, akit az Örökkévaló azért adott a népünknek, hogy ne csak a miénk, hanem minden nemzeté is legyen. Ma épp Jesua miatt olvassa és tanulja a Tórát nagyon sok keresztyén a világon, és éneklik a zsoltárok szavait több millióan sokféle változatban. Vasárnapi iskolás gyerekek hősei a mi hőseink, Dávid, Gedeon, Elijáhu… Úgy tűnik, amiről a haftarában olvastunk, már elkezdődött, úton van. A kulcsa pedig a Názáreti Jesua, aki a zsidó hagyománynak egy elfelejtett, de kulcsfontosságú része.