Az egyik szokásos csütörtöki evangelizáción Bogival indultam útnak. Nagyon lógott az eső lába, sőt, már rá is kezdett, és a visszaforduláson gondolkodtunk. Buzgón imádkoztunk, mire az eső alábbhagyott, így folytathattuk az utunkat. Az Erzsébet téren sem volt sok ember. Ahogy beértünk a parkba, mindjárt az első padon ült egy középkorú hölgy egy könyvet olvasgatva. Én elhaladtam volna mellette, de Bogi visszahúzott, és intett nekem, hogy hozzá menjünk. Így kezdődött el Vica* új élete.
Megszólítottuk őt, és rögtön Jézusra tereltük a szót. Először ugyan meglepődött, de nagyon készségesen válaszolt minden kérdésünkre.
Rövid beszélgetés után kiderült, hogy súlyos tragédia érte: mindkét fiát elveszítette egy betegség következtében, elvált, és barátok sem vették körül. Ezen a ponton kezdett elmélyülni a párbeszéd: bemutattuk neki a mennyet, kisfiai jelenlegi otthonát. Arra a kérdésre azonban, hogy egyébként, hogy lehet oda bejutni, nem tudta a választ.
Elmondtuk, hogy mibe került ez Jézusnak, és hogy ahhoz, hogy bejuthassunk a mennybe, át kell adjuk Neki a szívünket. Vica kész volt ezt megtenni. Könnyek között, esernyője fedezékében – mert közben az eső újból szemerkélni kezdett, mi meg Bogival nem győztünk behúzódni az esernyő alá – szóval ott az esernyő alatt mondta el a megtérő imát.
Majd hozzátette: „Azért jöttem ki ma az Erzsébet térre, mert vigasztalásra volt szükségem, és tessék: megjelentetek, és elhoztátok a reményt. Mintha egyenesen fentről pottyantatok volna ide.” Isten aznap Vicáért küldött ki bennünket az Erzsébet térre.
Azóta már több beszélgetésem volt vele, és ezek során ismét megtapasztalta az Úr jóságos gondoskodását. Várható, hogy rövidesen a gyülekezetbe is ellátogat.
Kérlek, imádkozz Vica hitbeli növekedéséért.
*nem a valódi neve
Hajdu Ildikó