A napokban lehetőségem volt egy kántorral, azaz előimádkozónak tanuló chabbad (ortodox) közösségbe járó, rokonszenves fiatalemberrel egy nagyon mély beszélgetésre.
Már az is kisebb csodának számított, hogy ez egyáltalán létrejöhetett. Az történt ugyanis, hogy mindketten ugyanazon a szakon tanulunk – egy bizonyos egyetemen – online formában, és az egyik tanár több mint fél óra késéssel lépett be az órára. Várakozásunk közben megbeszéltük, hogy ki melyik tantárgyból, milyen témából írja majd a beadandó dolgozatát. A pszichológiához érkezve elmondta, hogy ő a halál, az elmúlás témaköréből szeretne egy rövid értekezést írni. Csodálkozva kérdeztem:
„Még olyan fiatal vagy, hogyhogy ilyen nehéz témát választottál?”
„Sok veszteség ért az életem folyamán – felelte –, és sok mindent egyedül kellett elhordoznom”.
Együttérzően hallgattam őt. Azután én is elmondtam az én történetemet: hogy mennyi mindenkit veszítettem el én is, amit bizony nem volt könnyű feldolgozni. Majd vettem egy nagy levegőt és hozzátettem:
„de én tudom, hogy Isten végig ott volt velem, és az Ő segítségével jutottam túl a gyászon.”
Majd megkérdeztem tőle: „Te hiszel Istenben?”.
Azt gondolom, a kérdés abszolút releváns – hiszen ha valaki előimádkozónak tanul, annak hinnie kellene, hogy legalább az Ószövetség Istene létezik.
„Hát – kezdte a mondatát –, hiszem, hogy volt valamilyen gondviselés velünk (vele és az édesanyjával), és így jutottunk túl a gyászon.”
Sajnos, sokkal több idő nem volt a folytatásra, mert a tanárnő belépett az órára. Mindazonáltal nagyon szomorú, hogy Isten választott népe úgy gondol Istenre, mint egy arctalan valakire, akinek nem ismerjük a jellemét, csak annyit tudunk róla, hogy messziről vigyáz ránk.
Kérlek, imádkozz azért, hogy Isten népe közel tudja magához engedni a Mindenható Istent, észre tudja venni az Ő személyes odafigyelését, szeretetét – és ezen keresztül megláthassa a megváltás megoldását az életükre nézve Jesua személyében.
Hajdu Ildikó
