Rozványi Dávid novellája
„Meine Ehre heißt Treue” – Becsületem a hűség… Az SS tiszt meglátta magát a kirakatüvegben, önkéntelenül is megigazította egyenruháját, hiszen ő ebben az ostromlott városban a rendet, az erőt, a Reich[1]-et képviseli. A távolból ágyúlövések hallatszottak, az ellenséges bombázók a város felett repültek, az utcákon civilek építették a védműveket, katonák vonultak fel-alá; mégis a város, Budapest megpróbált élni és tudomást sem venni az ostromról. Az SS tiszt visszaemlékezett arra, hogy nem is olyan régen, Karácsonykor, amikor bezárult az ostromgyűrű, az emberek még ajándékot vásároltak, fát állítottak, a kávéházak, az üzletek, a színházak még üzemeltek… Mennyire más volt Sztálingrád, ahol a fivére meghalt, értelmetlen, úgymond hősies halállal. Tudta, a sors neki is ezt tartogatja. Ismerte az erőviszonyokat, hogy a német erők két év óta folyamatosan hátrálnak, a saját erőktől távol eső magyar főváros felmentése minden propagandaszólam ellenére képtelenség. Kijutni gyakorlatilag lehetetlenség; megadás neki, mint SS tisztnek képtelenség, nemcsak a becsület, de a józan ész szerint is: harcban még mindig könnyebb és gyorsabb a halál, mint ami a fogságban várna rá. Tegnap fájt a foga, gondolt arra, hogy elmenjen a tábori fogászatra, de aztán elhagyta: ugyan, ezt a pár napot már fájó foggal is kibírja.
Azonban minden erőfeszítés ellenére, a normális élet látszata napról napra foszlott szét. Ma még csak vadásztak a zsidókra, a katonaszökevényekre, a munkaszolgálatosokra, de holnap… Nem akart arra gondolni, hogy holnap mi következik. Eleget látott már a keleti arcvonalon, hogy mi történik az ellenségesnek ítélt civilekkel. Becsületem a hűség, nem a gondolkozás, sóhajtott fel és belépett az üzletbe:
– Heil Hitler! – köszönt szabályszerűen. A bolt mélyében álló öregember mintha rosszallólag ingatta volna a fejét, de előlépett és udvariasan köszöntötte:
– Isten hozta uraságodat. Mit parancsol? Vagy inkább csak ellenőrizni kívánja a papírjaimat?
A tiszt végigmérte az öreget: keleties vonásai voltak, de mindegy. Ha kérné a papírjait, biztos elő tudna venni egyet, a feketepiacon bármikor lehetett tiszta keresztény árja származást igazoló dokumentumokat kapni; ha lelőné, mint egy kutyát, talán még ki is tüntetnék – ehhez azonban nem volt gusztusa. Ebben a városban mindenkit halálra vagy még rosszabb: túlélésre ítéltek, kár lenne egy golyót egy tisztázatlan származású öregemberre pazarolni.
– Dezertőrök, zsidók, ellenállók vannak itt?
– Biztosíthatom, hogy senki illetéktelen nem tartózkodik az üzletemben.
A tiszt nem volt ostoba, érezte, hogy az öreg titkolni akar valamit, de mi értelme lenne házkutatást tartani? Elő tudna állítani esetleg egy kisgyereket, egy öregasszonyt, de ugyan, mit használna ez a város védelmének? Inkább unottan legyintett és nézelődni kezdett.
– Mik ezek? – mutatott a polcokra. – Könyvek?
Az öreg boltos megingatta a fejét:
– Nem, kérem, ezek boldogságok.
– Semmi tiltott áru? – értetlenkedett a tiszt.
– Bár ma úgy tűnik, hogy a boldogság tiltott áru, biztosíthatom, hogy ezekben semmi olyasmi nem található, melyekre bármelyik tiltó rendelkezés vonatkozna.
– Akkor mi a boldogság, ami ezeken a polcokon van?
– Ha szabad megjegyeznem, a boldogság mibenlétének kérdésében még a legnagyobb filozófusok sem jutottak egyetértésre.
– Ne beszéljen mellé! Egyenes kérdésre egyenes választ várok! Mik ezek? – kiáltott a tiszt, miközben keze a fegyvere markolatára csúszott.
– Boldogságok, ha megengedi. Kinek ez, kinek az… Mindenkinek azt tudom adni, amire vágyódik.
– Ennek nincs semmi értelme!
Az öreg az utca felé mutatott:
– És ennek odakint van?
Az SS tiszt felnevetett:
– Valóban! Ha a világ megőrült, annyi őrültséget mi is megengedhetünk magunknak, hogy mi is eljátszunk azzal az őrült gondolattal, hogy boldogok legyünk. Nekem mit tudna kínálni?
– Mit szeretne?
– Hogy dögöljön …! – fakadt ki a tiszt, de az öregember tiltakozólag felemelte a kezét:
– Kérem, ne! Bár kurrens árucikk lenne, én nem foglalkozom azzal, hogy mások halálával kereskedjek, nem fér az üzleti profilomba, meg ezen a téren túl nagy a konkurencia… Azonban, ha megengedi, jelenleg nagyon keresett árucikk a túlélés.
– Ahhoz, hogy túléljek, először élnem kellene – vont vállat a katona. – Ez meg minden, csak nem élet. Ez csak létezés, lélek nélkül.
– Hm… – gondolkodott el az öreg. – Esetleg akkor a lelkét szeretné kérni: ha visszakapná a lelkét, akkor boldog lenne?
– Nekem már nincs lelkem: a kiképzésen a civil ruha után ezt vették el először. Ha meg is maradt volna belőle valami, akkor azt én pusztítottam el a keleti arcvonalon. Ölni csak először nehéz. Meglátsz valamit, egy mozgó pontot a távolban és rálősz, majd eltűnik. Csak először nehéz. Aztán az első ölés, amikor látod a másik arcát is, hogy hogyan szenved ki. Nem a másik embert látod benne, csak egy hörgő állatot. Aztán először ölsz meg fegyvertelen embert. Partizánvadászat, túszszedés, megtorló akciók a partizánokat bújtató falvakon. Nem, nekem már nincs lelkem és nem lennék képes visszaszerezni. Ha visszakapnám, belehalnék, mert akkor végig kellene gondolnom, hogy mit tettem. Azzal meg képtelen lennék szembenézni. Nekem már nincs megváltás – gondolkozott el a férfi, de aztán kajánul elmosolyodott:
– Tudja mit? Ha valóban a boldogsággal kereskedik, akkor a világot kérem!
– Az egész világot? – mosolyodott el az öreg örmény.
– Igen! Azt kérem, hogy ha már én el is vesztem, akkor legalább a világ meneküljön meg.
A boltos elgondolkodott:
– Tudja, egyszer egy barátom azt mondta, hogy aki egy lelket, egy embert megment, az az egész világot menti meg[2].
– Egy katona a parancsot teljesíti, nem dönthet arról, hogy kit és mit véd meg.
– Egy ember viszont igen. Nem azt kérem, hogy gyilkoljon; nem kérem azt, hogy szegje meg a parancsot, hanem csak azt, hogy amikor van lehetősége, akkor mondjon ellen annak a pusztító gonosznak, ami itt a városban ünnepet ül. Ha jól tudom, ön mint német katonatiszt, az öntevékenységet nagyra tartja…
– Ha a parancsok teljesítését szolgálja … de nem hiszem, hogy az OKW[3] céljai között szerepelne a zsidók és hasonló személyek mentése.
– Ha szabad megjegyeznem: van, ami az OKW fölött áll és az nem a Führer. Ha akarja, nevezheti Istennek vagy emberségnek.
– Ezért nálunk felkoncolják az embert…
– Igen, ez biztos, de legalább emberként halhatna meg.
– Hazaárulóként, parancsmegtagadóként.
– Ezeknek a szavaknak csak akkor lenne súlyuk, ha olyan emberek mondanák ki, akik szavának súlya van.
– Ha nem teszem meg, hősi halott leszek, ha megteszem, akkor kivégeznek és elfelejtenek.
– Lehet, hogy itt a földön elfelejtik a nevét, de feljegyzik az Igazak Könyvébe.
– Ez nem érdekel… Nem hiszek semmiben, ami a halál után következik. Mindenesetre köszönöm. Majd elgondolkozom azon, amit mondott. Heil… Auf Wiedersehen!
– Tiszteletem, örvendek, hogy betért hozzám.
Miután meggyőződött arról, hogy a tiszt messze jár, az öreg örmény benézett üzlete hátsó szobájába:
– Most már előjöhet, kedves kisasszony!
A felszólításra egy kisírt szemű kislány bújt elő:
– Nagyon féltem. Ki volt ez?
– Jegyezze meg, kedves kisasszony, nem az a fontos, hogy ki a másik ember, hanem az, hogy mi lehet belőle! Egy német katonatiszt volt, de hamarosan egy angyallá válik.
– Nagyon félek… Ugye nem lesz bajom?
– Ha azt szeretné, akkor nem lesz baja, ígérem, megkapja ezt a boldogságot.
– És nekem is kell fizetnem érte? – kezdett el kotorászni a kislány a kabátja zsebében.
– Kell fizetnie, nem is keveset, de csak később. Ha vége lesz ennek a zűrzavarnak, majd akkor kérem el az árát.
– És mi lesz az?
– El kell mondania, hogy az embertelenség idején is volt egy angyal, aki másokat mentett; mert nem igaz, hogy a külső körülmények határozzák meg, milyen emberek legyünk, hanem mi magunk választhatunk mindig a jó és a rossz között. Mindig lehet a jót választani, az igazat és a tisztát, a körülmények nem adhatnak felmentést.
– Ezt nem értem… – kámpicsorodott el a kislány.
– Nem baj, majd meg fogja érteni. Isten áldja, és vigyázzon magára!
Nem sokkal később a kislány egy pincében bujkált. Egyszer csak géppisztolyos, nyilas suhancok özönlöttek be, és utasítottak mindenkit, hogy szedje a motyóját, és sorakozzon a bejáratnál. A kislány és a többiek batyuba kötötték a holmijukat, ami még megmaradt, és azon kucorogva, halálra váltan várták a folytatást. A nyilasok még üvöltöztek egy darabig; kisbabákat meg mozgásra már képteleneket sürgettek, de egyszer csak kivágódott az ajtó, és mint az Úr haragos angyala, ott állt egy szőke SS katona. Ő is ordított, a géppisztolyát a nyilasokra szegezte, és azok eltakarodtak. A pincében rekedtek csak bámultak, hallgattak, azután visszakászálódtak a csoda fényében a bálákra.
Furcsán terjednek a hírek a háború idején… Senki sem mer kimozdulni a védelmet adó zugból, csak ha nagyon muszáj, és senki sem mer semmit sem mondani, nehogy rémhírterjesztőként felkoncolják, mégis terjednek a hírek. Néhány nap múlva a kislány hallotta, hogy az az SS tiszt nemcsak őket mentette meg, de másokat is, ezért elfogták és a haditörvényszék akasztás általi halálra ítélte. Az ítéletet azonnal végrehajtották.
[1] Birodalom (német), a hitleri Németország közkeletű elnevezése
[2] v.ö. Talmud
[3] Oberkommando der Wehrmacht, a német haderő főparancsnoksága a II. Világháborúban