Hit vagy cselekedetek? Hirdetni vagy demonstrálni?
Gyakori kérdések a hívő ember életében. Hogyan is lehetne az evangélium üzenetét cselekedetek által átadni? Esetleg egy színdarab formájában? Akkor tehát hiábavalóság jót cselekedni a nem hívőkkel? Távol legyen! Nemrég volt lehetőségem megcsodálni, hogyan nyitja ki a szívet a jó cselekedet. Balázs, holokauszt-túlélő barátunk bosszantóan rezisztens a hitre. Mondjuk neki így és úgy; viszünk neki Mai Igét, imádkozunk érte kézrátétellel (amit szívesen fogad), de amikor rákérdezek, továbbra is csak azt mondja: „Nem, még nem kerültem közelebb Istenhez.” Balázs egyedül lakik egy nagy, kertes házban. Nem győzi egyedül. Metszeni, szüretelni, lombokat gyűjteni kellene, a lakást is kicsit rendbe szedni. Fogtam magam, és összetrombitáltam egy önkéntes csapatot, hogy menjünk el Balázshoz jót cselekedni. Semmi perc alatt lett négy jelentkező. Felhívom Balázst, hogy megvan a csapat, mikor menjünk. Csend a vonal végén. Végül megszólal: „Nagyon szívmelengető, hogy törődtök velem. Én… nem tudom folytatni.” – elcsuklott a hangja, és letette a telefont. Erre én is sírva fakadtam. Szinte fizikailag érzékeltem, ahogyan áttört a menny szeretete, és megérintette ezt a magányos, összetört embert. Az eszével már mindent tudott Isten megváltó munkájáról, de most megérezte, hogy egy valóságos Isten valóságosan szereti őt, és törődik vele. Azóta már jártunk is nála, leszedtük az érett fügéket, és megvarrtuk a pizsamáját. A menny jó illata, az ingyenesen adott idő, munka, törődés ellenállhatatlan: az elveszett Édent idézi a bukott ember számára, és rádöbben: „Kell ott fenn egy ország…” Azért még kérünk imát Balázsért.
Tar Kata