„Összeterelem népemet!”
(Mikeás 2:12)
„Nahát, kit látnak szemeim!” – szinte egyszerre kiáltottunk így Julival, amikor újból találkoztunk egy közös ismerősünk által a múlt hónapban szervezett zsinagógai látogatáson. „Mennyi ideje nem láttuk egymást? Körülbelül 3 éve.” Valóban, talán több is mint 3 évvel ezelőtt mutatott be bennünket egymásnak az a bizonyos közös ismerős egy holokauszt-túlélőknek rendezett vacsorán. Julika egy szerény, jóindulatú, kedves teremtés. Szerénységéből fakadóan eléggé visszahúzódó is egyben. A közös ismerősünkkel együtt árvaházban nőtt fel a vészkorszakot követően. Azon a vacsorán közel kerültünk egymáshoz, és megindult közöttünk egy őszinte beszélgetés. Azonban, alig telt el pár hónap, a kapcsolatunk teljesen megszakadt. És most lám, az Úr nem mondott le róla, ismét elénk hozta! Nemcsak hogy a zsinagógában találkoztunk, de már a következő bibliai teadélutánunkra is eljött. Igaz, 1,5 órás késéssel, de megérkezett. Kicsit szégyellte magát, ezért nem is jött közénk, hanem szép csendben leült a másik szobában és várt. Várta, hogy elmenjenek a többiek, és akkor majd odajön hozzám, hogy tudjunk diskurálni. Mikor rátaláltunk a másik szobában, átöleltük őt, és behívtuk a többiek közé. Addigra nem sokan maradtak már, úgyhogy egy nagyon személyes, meghitt beszélgetés kerekedett ki ebből a helyzetből. Elmondta, hogy mennyire csodálja a hitünket, és milyen fantasztikus, amit teszünk az idősekért. Amikor imádkoztam érte, teljesen meghatódott. Azt éreztem, hogy most már nem fog eltűnni a szemünk elől.
Jó látni azt, ahogy az Úr összetereli az ő népét. Nem mondott le Julikáról sem. Bár ő annak idején magától lépett vissza – Isten nem hagyta annyiban a dolgot. Kérlek, imádkozz azért, hogy a Mikeás próféta által tett ígéret Julika életében is megvalósulhasson.
Hajdu Ildikó