Hangzott fel ez az egész mélyről jövő sóhaj Attila* ajkáról a balatonzamárdi strand egyik kövén ülve, miközben beszéltem neki az örök életről. Hogy kerültünk Zamárdiba? Egy kedves testvérházaspár meghívására érkeztünk oda, akiknek a szívén volt, hogy Zamárdi lakosai is hallják az örömüzenetet. Ezen felbuzdulva indultunk meg a strandra, szóróanyagokkal felszerelkezve, hogy megosszuk a remény és a megváltás örömhírét a parton pihenőknek. Így jutottunk el Attilához, aki a vízpart egyik kövén ülve figyelte a vitorlázókat. Kedvesen fogadta a köszönésünket, és nyitott is volt a diskurzusra, ám minden kérdésünkre nagyon egyszerűen válaszolt: nem igazán hisz Istenben; nem foglalkozik azzal, hogy van-e menny; szerinte az élet az annyi, amennyit itt a földön meg tudunk ragadni. Úgy nézett ki, hogy itt vége is szakad a csevegésünknek, ám ő egyszer csak megszólalt, hogy végül is minden ember vágyakozik arra, hogy legyen valami a halál után, hogy ne csak ennyiből álljon az életünk; majd hozzátette: „bárcsak igaz lenne, amiről beszél!”. „Nahát” – gondoltam magamban, „ez a sóhaj az Úrtól jött”. Bele is kapaszkodtam, és rögtön mondtam neki: „Attila, van egy jó hírem a számára! Igaz az, amiről beszélek. Salamon mondja el, hogy Isten az örök élet gondolatát az emberi szívbe helyezte el, ám az ember nem tudja felfogni ennek az értelmét”. (Prédikátor 3:11) Majd, miután még egy kicsit eszmét cseréltünk, rám nézett, és megszólalt: „Legyen úgy!” – majd tovább figyelte a vitorlázókat.
Kérlek, imádkozz Attiláért, hogy az elhangzottak bekerüljenek a szívébe, elméjébe, hogy az örök élet gondolata már ne csak egy sóhaj legyen számára, hanem isteni valóság.
* nem az igazi neve