A Purim ünnepe a túlélésre emlékeztet minket

A zsidó túlélési ösztön erős – és jó okkal. Néha úgy tűnik, a történetünk nem más, mint egy végeláthatatlan küzdelem a túlélésért. Ünnepeink többsége erre a motívumra épül. Amióta 2023 októberében kitört a háború Izraelben, szinte folyamatosan az „Am Jiszráél Cháj” című dalt hallgatom. Az „Am Jiszráél Cháj” (Izrael népe él) kifejezést állítólag egy zsidó származású tábori lelkész alkotta meg egy második világháborús győztes csata után. Később, 1967 körül, Slomo Carlebach dal formájában tette halhatatlanná. Azóta ez a dal sok alkalommal nyújtott inspirációt: politikai gyűléseken, kosárlabda-mérkőzéseken, amikor Golda Meir tiszteletbeli diplomát kapott, vagy amikor Izrael miniszterelnöke ellátogatott a berlini Wannsee-villába.¹

Milyen jó, hogy vannak hagyományaink, dalaink és ünnepeink, amelyek segítenek emlékezni. A közelmúlt kihívásokkal és félelmekkel teli időszakában zsidóként tudjuk: van hová fordulnunk. A saját történelmünk kínál reménységet. Visszatekinthetünk az akadályokra, és emlékeztethetjük magunkat: még mindig itt vagyunk.

Valahogyan minden kilátástalanság ellenére, generációról generációra túléltük. Elgondolkodtál már azon, mi a zsidó túlélés titka? Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, nézzük meg a Purim történetét.

Eszter könyve

A perzsa király jobb keze, Hámán, gyűlölte a zsidó Mordekhájt². Hithű zsidóként Mordekháj nem volt hajlandó másokkal együtt meghajolni Hámán előtt. Ezért Hámán úgy döntött, hogy gyűlöletét kiterjeszti az összes zsidóra, és bosszúszomját egyedül az elégíti ki, ha az összes zsidót eltörli a föld színéről.

Mordekháj összefogott unokatestvérével, Eszterrel, hogy leleplezzék Hámán tervét, és szembesítsék a királlyal. Amikor Eszter a népe túléléséért való küzdelemben a saját életét is kockára tette, a zsidó nép egy csodálatos fordulat révén megmenekült.

Az antiszemitizmus akkor és most

Eszter könyve így ír Hámánról és a zsidók elleni tervéről:

 „Amikor Hámán látta, hogy Mordekháj nem hajt térdet és nem borul le előtte, haragra gerjedt. De nem elégítette ki, hogy pusztán rá emeljen kezet, hanem miután megmondták neki, hogy melyik néphez tartozik Mordekháj, elhatározta, hogy a férfi egész népét kiirtja, valamennyi zsidót, akik Ahasvérus egész birodalmában éltek.” (Eszter 3:2–6)

Egyetlen ember miatt érzett sértett büszkesége az egész zsidó nép kiirtására késztette. Haragudni egy zsidóra, és ezért egy egész népcsoport elpusztítását elhatározni? Ez félelmetesen emlékeztet arra, amit ma is tapasztalhatunk.

Az antiszemitizmus ősi gonoszságával szemben az egyik legnagyobb védelmünk mindig az volt, hogy összefogtunk és kiálltunk egymásért.

Az összefogás ereje

Gyakran feltett kérdés: „Ki a Purim igazi hőse: Mordekháj vagy Eszter?” A válasz egyszerű: mindkettő. Egyikük sem játszhatta volna el a maga szerepét a történetben a másik nélkül.

Amikor Eszternek titokban kellett tartania identitását, engedelmeskedett unokabátyjának. Mordekháj pedig fenntartotta a családi köteléket azzal, hogy naponta megjelent a királyi udvarnál, hogy Eszteren tartsa a szemét. Amikor Mordekháj arra biztatta Esztert, hogy szót emeljen népe érdekében, Eszter eleinte habozott, de végül engedelmeskedett. És amikor Eszter utasította Mordekhájt, hogy Szúza összes zsidóját böjtölésre hívja, „Mordekháj elment, és mindent úgy tett, ahogy Eszter megparancsolta” (Eszter 4:17).

Eszter és Mordekháj egy nagyobb mozaik részei voltak, melynek darabkái összekapcsolódnak

Valójában nem lenne ez a történet, ha Eszter és Mordekháj nem tisztelték és becsülték volna egymást. Ez elgondolkodtató, különösen ma, amikor az egység helyett olykor a megosztottságot látjuk zsidó közösségeinkben.

Egy nagyobb mozaik részei voltak, melynek darabkái összekapcsolódnak. Hiszen Eszter bátorságának hiányzó részét a nép böjtje és imája egészítette ki. A népe iránti szeretete motiválta őt, és az emberek felé irányuló szeretete adott neki erőt.

Az önfeláldozó hős

Eszterre gyakran politikai szereplőként, királynőként gondolunk, de abban a döntő pillanatban ő egyszerűen csak egy fiatal nő volt, aki szerette a népét. Mi ismerjük a történet végét, de Eszter nem tudhatta biztosan, mi fog történni. Belépett egy szobába két férfival, akik fizikailag erősebbek voltak nála (és az egyik meg akarta őt ölni), és azt mondta: „Ha el kell vesznem, hát elveszek” (Eszter 4:16).

Az Eszter könyvét olvasva láthatjuk, hogy ő nem egyszer, hanem kétszer tette kockára az életét. Nem nyugodott addig, amíg a népe nem volt biztonságban.

„Azután ismét beszélt Eszter a királlyal, lába elé borult, és sírva kért kegyelmet tőle, hogy hiúsítsa meg az agági Hámán gonosz tervét, amelyet a zsidók ellen kigondolt.” (Eszter 8:3).

A zsidó emlékezet, amely oly jól szolgál minket népünk történetének felidézésében, arra is rámutat, hogy az önkéntes áldozat régóta része történetünknek. Eszter előtt ott volt Ábrahám és Izsák. Ott volt Dávid, aki szembeszállt az óriással. Mindegyikük története önmagában is gyönyörű – de mindegyik egy nagyobb történet része is. És a történet nem ér véget velük.

Bár a legtöbb zsidó nem szívesen von párhuzamot Eszter és Jézus között; azok a zsidók, akik hisznek benne, felfedeztek egy bizonyos hasonlóságot. Eszter egyedülálló zsidó ember volt, aki hajlandó volt életét adni népéért, gyönyörű előképeként az eljövendő Messiás önfeláldozásának. Pál apostol, aki az első században élt, azt írta, hogy Jézus „megalázta magát, szolgai formát vett fel, és emberekhez hasonlóvá lett” (Filippi 2:7). Jézusban Isten elküldte a Messiást, az emberiség végső közbenjáróját. Ő önként adta életét egy még nagyobb, egyetemes megváltás érdekében.

A szövetséges, akit nem látunk

A Purim történetéből láthatjuk, milyen fontos volt a zsidó nép egysége, ahogy mindig is az lesz. Az is egyértelmű, hogy a másokért való áldozatkészség részét képezi annak, akik vagyunk. Mindezek mellett azonban van egy igazság, amelyet Eszter könyve soha nem mond ki közvetlenül.

Mindig elmondjuk Purimkor, hogy Isten neve egyszer sem szerepel Eszter könyvében, mégis világos, hogy Ő mindig ott van. És ha elég türelmesek vagyunk ahhoz, hogy végigolvassuk a könyvet, láthatjuk, milyen hatást gyakorolhat az Ő jelenléte.

„Hámán sorsa nem arra tanít-e minket, milyen éberen őrködik Isten gondviselése az emberi ügyek felett – és milyen hatástalanok a büszkék és gonoszok minden ravaszul kitervelt tervei azok ellen, akik túl gyengék ahhoz, hogy megvédjék magukat a fenyegető veszélytől?” (Isaac Leeser) ³

Talán ezek a mostani idők arra emlékeztetik Izrael Istenének szolgálóit, hogy a történetünk még nem ért véget.

Az utóbbi időben sok különböző körben találkoztam ezzel a kérdéssel: Az antiszemitizmus fokozódásával ki fog kiállni a zsidó nép mellett? Talán még ma is a legnagyobb szövetségesünk az, akit nem látunk.

A zsidó túlélés mindig is azon alapult, hogy bíztunk abban, aki zsidóvá tett minket. Ahogyan a történetünk folytatódik, úgy az „Am Jiszráél Cháj” története is több, mint amit elsőre gondolnánk. Slomo Carlebach a dalszöveget ezzel a sorral egészítette ki: „Od Avinu Cháj” (Míg Atyánk él). Az ihletet József történetéből merítette, amikor József végre újra találkozott testvéreivel. Az első kérdés, amit feltett nekik, ez volt: „Él-e még atyám?” (1 Mózes 45:3). A My Jewish Learning szerint „Carlebach értelmezésében ez a kérdés állítássá vált.” ⁴ Izrael népe azért él, mert Atyánk él.

Józsefnek hinnie kellett testvérei válaszában, mert abban a pillanatban nem láthatta az apját. Talán nekünk is hitre kell alapoznunk a válaszunkat. Most is lehet hitünk, mert a Purim története (mint minden történetünk) azt mutatja, hogy a zsidó túlélés mindig is azon alapult, hogy bíztunk abban, aki zsidóvá tett minket.

 „Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni.” Zsoltárok 118:8