Vajdáné Márki Zsuzsi  ‘VV Zsuzsi’

Konzumlány. Ez a „hivatalos” kifejezés arra a „szakmára”, amit te is űztél. Azok kedvéért, akik még nem találkoztak ezzel a kifejezéssel: pontosan mit is takar a konzumlány kifejezés?

Az a nőtársaság, aki a különféle szórakozóhelyeken a vendégek szórakoztatását biztosítja, ha lehet úgy, hogy közben minél intenzívebben ösztönözze a drága italok vásárlására. A végén a forgalom után fizetnek a jól elvégzett munka gyümölcseként. Innen elég egyenes a lejtő, ha az ember nem hoz olyan döntést, hogy hol vannak a határai.

Neked hol voltak a határaid? Milyen munkákat végeztél ebben a világban?

Nem voltam soha prostituált. Habár amennyi férfival lefeküdtem, mindegy is lett volna. Anyukám folyton mondogatta, hogy bolond vagyok: amennyi férfival voltam, már milliomos is lehettem volna belőle. De azt nagyon gáznak tartottam, hogy én pénzért feküdjek le valakivel; soha nem engedtem volna, hogy hozzám érjen az, aki nekem nem tetszik.  Igazából nagyon jól kerestem a tánccal is, tehát nem voltam rászorulva. Imádtam a színpadot és mindent, ami vele járt; profin összeraktam a műsoromat és nagyon szerettem. Tinédzser koromtól kezdve go-go táncosként dolgoztam az éjszakában, erotika-kiállításon szerepeltem, vibrátor show-m volt. Szép voltam, elég hamar megnyertem pár szépségversenyt és bekerültem a médiába. A Való Világ után közszájon forgott a nevem – és én imádtam ezt a világot. Aztán 2006-ban Playmate lettem, onnantól megnyílt előttem a nemzetközi éjszakai élet is. Külföldi turnéim voltak; Olaszországban például egy 15 perces show-ért 6–700 eurót kerestem – ami elképesztő volt egy olyan lánynak, aki onnan jön, mint én. Kapkodtak értem a férfiak, sok pénzt kerestem, sztár voltam. Egy díva. Legalábbis az akkori fogalmaim szerint én annak éreztem magam (nevet).

Mi vezet egy fiatal szépséget ebbe a világba?

Egy finoman szólva is hátrányos helyzetű családból származom. Anyukám alkoholista, apukám pedig molesztálta a nővéremet, így hamar kiemelték a családból és börtönbe került. Akkor magunkra maradtunk anyával, aki velünk keveset törődött, az alkoholmámorral annál többet. Rengeteget nélkülöztünk, nagy szegénységben éltünk anyukám függősége miatt. Ha mindez nem lett volna elég, a közös családi fészek fele is a cigánymaffia kezébe került.

Valahogy mindig hiány vett körül.

Tizenéves koromra már nagyon szép és csinos lány voltam. Hamar felfigyeltek rám a férfiak – és én imádtam ezt az érzést. Otthon nem volt szeretet, otthon nem volt semmi sem – nagyon tetszett az, hogy a férfiaknak tetszem és ők törődnek velem. Ebbe kapaszkodtam bele. Persze én nem tudtam még akkor, hogy milyenek a férfiak, hiszen nem volt tapasztalatom erről. Az egyetlen, akitől ezt megtanulhattam volna – az apám – börtönben ült.

Meddig élted ezt az életet?

25 éves koromig éltem az éjszakában. 12 éves koromtól kezdve drogoztam. Party drogokat, marihuánát, speedet, mindenféle bogyókat. 12 évestől 25 éves koromig marihuána-függő voltam, tehát 13 éven át teljesen beállva éltem. Vicces, de ennek ellenére megőriztem az imázsomat, mindig tudtam okosan csinálni. Engem nem láttak szétesni az utcán, én egy díva voltam, aki vonult, én voltam a „Playmate Zsuzsika”. Ez a külvilágnak szólt, hiszen azért a „kemény maggal”, a barátaimmal voltak bőven elhajlós 3 napos bulik.

Hogyan sikerült kitörni ebből a világból?

25 éves koromban, amikor rájöttem arra, hogy ezt az életet nem fogom tudni tartósan élni, meg kellett terveznem a „kiszállásomat”. Én elég rafinált nő voltam világ életemben. Volt eszem. Kiválasztottam a sok-sok gazdag férfi közül azt, aki egyáltalán eltarthat engem. Egy Federico[1] nevű olasz férfit választottam, aki nagyon aranyos volt és kedves hozzám. Sok magyarországi érdekeltsége volt, szóval az utazások sem jelentettek problémák. Ez a férfi jó pár helyre utánunk jött, és egész estére lefoglalt, hogy más ne tudjon a közelembe jönni. Nem akart tőlem szexet, nagyon aranyos volt. „Szuszi, Szuszi te nem ide tartozol, neked nem kellene ezt csinálnod!” – mondta mindig. Persze mindegyik ezt mondta. Csak mindegyik vitt is volna haza – ő volt az egyetlen, aki teljesen tiszteletben tartott. Ezért őt választottam ki. Azt mondtam neki: „Rendben, ki akarok szállni, segíts nekem!” Lemondtam az előre leszervezett turnékat, ami pedig nagy lépés volt, hiszen előtte tizen-évig ez jelentette számomra az anyagi biztonságot, sőt én támogattam az öcsémet, nővéremet és anyukámat is.

Hogy zajlott a kiszállás?

Rendeztem egy utolsó bulit. Annyira keményre sikerült, hogy a detoxban ébredtem. Eredetileg azért csináltam, hogy búcsúestet tartsak, hogy szimbolikusan is véget vessek ennek az életnek. Aztán ezzel nemcsak a táncos életemnek sikerült véget vetnem, hanem a drogos életemnek is: ezen az utolsó bulin olyan riasztó átélésem volt, hogy ettől az alkalomtól számítva végleg leraktam minden drogot, alkoholt, minden tudatmódosító szert. Örökre.

Mi történt?

Amikor felkeltem, Zacher Gábornál [toxikológiai osztály főorvosa] ébredtem, aki épp egy katétert nyomott belém – és tudtam, hogy itt ennek most akkor vége van. Ez egy olyan világ, ami számomra most bezárul, mert ha még egyszer drogokhoz nyúlok, bele fogok halni. Letettem a drogokat, de ezután jött még csak a fekete leves. Ahogy a drogokat hirtelen magam mögött hagytam, pánikbetegség alakult ki az elvonási tünetektől. Nem tudtam aludni. Hónapokig.

Teljesen tiszta voltál?

Tökéletesen. Nem mertem még gyógyszert sem szedni, én abból az utolsó bulis élménytől annyira nem tudtam szabadulni, hogy még a gyógyszerektől is féltem. Egyik este annyira bepánikoltam, hogy az lett életem legrémisztőbb, ugyanakkor legszebb éjszakája. Én akkor ott találkoztam a sátánnal. Olyan félelem és riadalom volt rajtam, hogy sikítottam a félelemtől, pedig teljesen józan voltam és tiszta volt a tudatom. Szó szerint a pokol félelmét éltem át, noha a testem itt maradt az ágyban. Valószínűleg imádkozhattam, mert akkor történt velem, hogy hallottam egy természetfölötti hangot, a hang azt mondta, hogy amit érzek, az a sátán jelenléte az életemen, és meg akar engem ölni.

„Csak én segíthetek!”

– mondta akkor a hang, és én valahonnan tudtam, hogy Jézus szólt hozzám. Egy pillanat alatt értettem ezt meg.  Korábban a spiritualitásban, a buddhizmusban véltem megtalálni azt a feljebbvalót, akit kerestem. Ma már tudom, hogy ezt kereső szívnek hívják. Érdekes, hogy egy másodperc alatt világossá vált ebben a helyzetben, hogy ki jelenti mégis a végső megoldást: Jézus Krisztus.  Az ott számomra egy nagyon mély tapasztalás volt, és ahogy voltam, azonnal kiszálltam az ágyamból és elszaladtam. Azon az estén felvágtam az ereimet, de megmentett Isten.

Ezt nem értem: miért akartál meghalni, ha már megértetted, hogy Isten megmenthet abban a fenyegetettségben?

Azt a hazugságot ültette el a fejembe az ördög, hogy megőrültem a sok drogtól, nem szólhat hozzám maga az Isten. Ez volt bennem. Eldöntöttem, hogy én innen menekülni akarok. Valamiért abban az állapotban úgy gondoltam: ha meghalok, Istenhez megyek. A Bazilikánál rohangáltam mezítláb, és úgy viselkedhettem, mint egy őrült. Menekültem az elől a hang elől, és az ösztön arra vitt, hogy azonnal menjek be egy templomba, mert csak Isten menthet meg abban a helyzetben. A Váci utcából, ahol egy hatalmas lakásban éltünk, pizsamában elszaladtam egész a Bazilikáig. Azt hittem, hogy a templomba nem tud az ördög utánam jönni. Nem volt semmi ismeretem Istenről, csak amit a filmekben korábban láttam: a gonosz nem mehet be a templomba, a szent helyekre. A Bazilikánál nyitva voltak a szórakozóhelyek. Ott állt egy társaság az utca közepén. Emlékszem, egy lány kezében volt egy borospohár és azt kérdezte: Segíthetek? Mondtam, hogy „Igen, add ide a poharat!” Nekicsaptam egy kőnek és a szilánkkal felvágtam az ereim. Spriccelt a vér a kezeimből. Korábban sosem láttam még ilyet, nagyon kevés időm volt, és elég hamar éreztem, hogy közel a vége. Kihívták a rendőröket, de nem volt náluk semmi, amivel elláthattak volna. A mentő pedig nagyon messze volt még. Minden emberi számítás szerint el kellett volna véreznem.

De most mégis itt beszélgetünk. Mi történt?

Egyszerűen csak megállt egy autó, egy idegen bácsi szállt ki belőle, és egy régi típusú orvosi táska volt nála. Az én kezemből meg folyamatosan csak spriccelt a vér. Ha az a bácsi – Isten tudja honnan került oda – nem jött volna, én elvérzek. Furcsa egy figura volt. De tudod, ahogy megérintett, egy teljes békességet éreztem, és valahogy tudtam, hogy most már rendben lesz minden. Mire kiért a mentő, egy hatalmas nyomókötés volt a csuklómon.

„A mentőben már azt mondtam mindenkinek, hogy ha most én itt életben maradok, akkor ez az Úr volt, és ha ez igaz, akkor én ma megtérek és soha többet nem csinálok semmi rosszat. Akkor éjszaka valóban megtértem.”

Hét és fél órán keresztül operáltak, két évig nem éreztem a kezem. Ott meg kellett volna halnom.Nem tudom, ki volt a bácsi, aki megmentett, de hogy az Úr küldte hozzám akkor este, abban biztos vagyok.

Ez 10 éve volt. És én betartottam az ígéretemet.

Most egészen más vagy. A külsőd, a személyiséged, a tekinteted, a kisugárzásod.

Ezután egy nagyon csodálatos időszak következett. Akartam a megtérést. Akartam a változást. Mindent megtettem érte. Elmentem a pszichiátriára, ahol 14 napot töltöttem, ez kötelező az öngyilkossági kísérletek után. Még egy ördögűző papot is felkutattam. Voltam ördögűzésen is, de a pap úgy vélte, hogy nekem nem ilyen jellegű problémáim voltak. Egyszerűen csak beküldött az istentiszteletre, ahol ültem bekötözött kézzel és csak sírtam. A megtérés könnyeit sírtam el. Mindent meg akartam tenni magamtól, mindenre hajlandó voltam, csak megtisztuljak a korábbi életemből – és itt ezen az alkalmon olyan megtisztulásban volt részem, hogy azt sosem felejtem el. Csak sírtam abbahagyhatatlanul, és én ott megkaptam egy olyan kegyelmi állapotot, hogy éreztem, hogy minden korábbi szenny lemegy rólam. Előtte volt nekem egy viszonylag széles körben ismert rendőrségi ügyem is: megrugdostam egy újságírót egy plázában, amiből országos botrány lett. Ennek a következménye egy rendőrségi ügy lett, de ez a folyomány már arra az időszakra esett, amikor már megtértem. Ebben az időszakban már folyamatosan vezekeltem. Minden este sírva imádkoztam. Abban az állapotban tudtam, hogy rajtam csak Isten segíthet már.  És képzeld: a büntetés, amit kaptam ebből az ügyből, az volt, hogy egy keresztény közösségben kötelező munkát kellett végeznem.  Takarítanom kellett. Hát mi ez, ha nem az Úr? Én itt már tudtam, hogy velem van. Dunakeszin volt egy közösség, ahol rehabilitációkat segítettek. 120 óra közmunkát 120 óra istentiszteletre váltották fel nekem. Én itt ismertem meg Isten beszédét, és itt kezdődött bennem egy teljes gyógyulás.

Később elkezdtem Bibliát tanulmányozni egy misszionárius hölggyel. Ahogy tanultam a Bibliát, egyre jobban és tisztábban láttam, hogy én be akarom a fejezni a világi életet, és csak egy keresztény férfi mellett élhetek. És ahogy meghoztam ezt a döntést, az Úr olyan kegyes volt hozzám, hogy szinte azonnal megismertem a férjemet és egy pillanat leforgása alatt beleszerettem. Ő is börtönből szabadult, itt tért meg, szintén drogokkal élt, sőt kereskedett velük – egy a múltunk, és ismerjük mindketten azt az életet, és ismerjük azt is, hogy milyen más ebből kijönni és megtisztulni. Ő mindent ért, ami én vagyok és én mindent értek, ami Ő. Csodálatos ember. Megvártuk egymást: 5 hónapig nem feküdtünk le egymással, kivártuk az esküvőt.

Minden ilyen simán ment?

Nem. Kezdetben 3 évig egyedül voltam a hitemmel, és csak tanultam Isten Igéjét, megváltoztam már, nem drogoztam, de nem volt még tökéletes a változás bennem. Például ugyanúgy csúnyán beszéltem, nem ment minden egyszerre: voltak nehezebb és könnyebb időszakok, és hullámzó volt az állapotom. Nehéz volt a családommal és a környezetemmel, hiszen énbennem megvolt a változás, de körülöttem minden maradt a régi: sokan egyszerűen hülyének néztek.  Ebben a 3 évben nagyon kellett még sok mindenből szabadulnom – hogy mást ne mondjak: a pénz imádatából. De tudom, tudtam, hogy már jó úton járok.

Milyen most az életed?

Egy részét újra kellett kezdenem, hiszen nem volt szakmám. Szakmát szereztem: pedikűrrel foglalkozom, és ebben is megtalálom a magam alázatát.

„Úgy mosom a lábakat, mint ahogy Jézus tette, és olyan nagy örömem van benne!”

Egyre jobban érzem, hogy ez az utam. Éppen érettségizni járok – bepótolok mindent, amit elmulasztottam és minden egyre jobb. Most vagyok várandós a harmadik gyerekemmel, van már egy saját kis üzlethelyiségem, amit én bérlek, van egy házikónk, amit a férjem örökölt, folyamatosan építjük, mert kellenek még szobák a gyerekeknek (nevet).

Akkor teljes a helyreállás.

Igen, teljesen helyreálltam, helyreálltunk.”

„Nem vagyok tökéletes, de már más ember vagyok.”

Isten kegyes, mert mindig érdekelt a divat, most a Pax TV-n egy saját divatműsort kaptam, ahol a keresztény nők divathoz való viszonyával foglalkozom, és én állítom össze a tematikát is. A Szeretetkommandó szolgálatban most már a férjemmel szolgálunk, és a Palánta Misszióval közösen visszük a szegényebb kistelepülések óvodáinak az általunk gyűjtött, különféle adományokat.

A férjemnek van egy csodálatos szolgálata: 5 éve vezeti a Szótér Keresztény-boksz sulit, ahová összegyűjti a küzdősportok iránt érdeklődő fiatalokat, és nemcsak a védekezési technikákat tanítja számukra, hanem az evangéliumot is hirdeti, és tanítja ezeknek a fiataloknak Isten igéjét. Meg akarja mutatni, hogy a legnagyobb harcot nem kézzel, hanem hittel és imával vívják, és a legmenőbb harcosok Isten harcosai. Mi is azokká váltunk időközben. És hálásak vagyunk Isten szabadításáért.

 Ezt mindenkinek el szeretnénk mondani: Isten létezik. Jézus ma is él és gyógyít. Engem meggyógyított.

[1] nem az igazi neve