Szerző: Avi Snyder | 2020.márc.sze | Ki ez az ember?
a héber Írások szerint. De nem maradt a sírban.
Legtöbbünk számára a bűn az pusztán valamilyen cselekedet. Vagy valami rossz, amit nem kellett volna megtennünk, vagy valami jó, amit nem tettünk meg. Tehát azt mondjuk magunknak, hogy ha „bűnt” követünk el, akkor azt kiegyenlíthetjük egy jó cselekedettel, hogy ellensúlyozzuk a „rosszat”, amit tettünk. Azonban a Biblia – mind a Tanakh, mind az Újszövetség – szerint a bűn ennél sokkal több. Ez egyfajta hozzáállás, arra való vágyódás, ami nem a miénk. Ez a mi természetünk; egy lázadó természet, ami velünk született. Gondold el: nem kell tanítanunk a gyerekeinket arra, hogy engedetlenek legyenek vagy hazudjanak vagy irigykedjenek vagy manipuláljanak, vagy elvegyék azt, ami nem az övék. Mindez – és még más dolgok is – nagyon természetesen fakadnak mindannyiunkból.
Természetünk egy lázadó természet. Nem kell tanítanunk a gyerekeinket arra, hogy engedetlenek legyenek.
A lázadásunk miatt van, hogy az életünket csődnek és értelmetlennek érezzük, bármit is teszünk. Nem csoda, hiszen elszakadtunk attól az egyedüli személytől, aki az életünknek igazi értelmet tud adni, és meg tudja erősíteni, ha valamit jól teszünk. A lázadásunk miatt van az, hogy a kapcsolataink nem elégítenek ki bennünket és sokszor tönkre is mennek. A bűnünk megrontotta az Istennel való valamikori bensőséges viszonyunkat, és ez hatással van a mindenki máshoz fűződő kapcsolatainkra.
Ezért úgy döntünk, hogy „tiszta lapot” kezdünk. De erre képtelenek vagyunk. A bűn szorosan irányítása alatt tartja az életünk minden területét, és mi gyengék vagyunk ahhoz, hogy kitörjünk a szorításából. Így csak átvánszorgunk értelmetlen életeken és összetört kapcsolatokon, miközben nincs erőnk arra, hogy változzunk. És mikor meghalunk, egy Isten nélküli örökkévalóságba érkezünk. Ez a rossz hír.
Azonban a jó hír a következő:
Isten olyan szenvedélyesen szeret minden egyes embert, hogy elkészített egy utat a számunkra, ahol megbocsátás és helyreállítás vár minket, hogy megfelelő kapcsolatba léphessünk Vele. Az Atya elküldte a Fiút, Jesuát (Jézust), a Messiást, hogy meghaljon, s ezzel kifizesse az árat bűneinkért, majd pedig feltámadjon a halálból, éppen úgy, ahogy azt Mózes és a próféták előre megmondták. Amikor meghalt, magára vette Isten büntetését, amit a lázadásunkkal kiérdemeltünk. Készségesen elviselte a nekünk járó büntetést, amikor az életét adta fizetségül a bűneinkért.
[…] a mi bűneinkért kapott sebeket, a mi vétkeinkért törték össze. […] kortársai közül ki gondolt arra, amikor kivágták az élők földjéből, hogy népem bűnéért éri a büntetés? 1
Jesua (Jézus) meghalt a bűneinkért.
Azonban nem maradt halott.
Jézus visszajött a sírból. Feltámadása bizonyítja, hogy ő valóban a mi Messiásunk, ahogyan ezt maga is állította, mert a feltámadása egy általa előre megígért jel. Feltámadása afelől is biztosít bennünket, hogy az adósságunk, mellyel tartoztunk Istennek, ki lett fizetve helyettünk, ha megtérünk és hiszünk. Ahogy egy elítélt kiszabadulhat a börtönből, miután „kifizette tartozását” a társadalomnak, úgy Jesua feltámadása is azt bizonyítja, hogy adósságunk ki lett fizetve, ha ezt saját magunkra nézve elfogadjuk.
Mivel ő él, biztosak lehetünk abban, hogy bocsánatot nyerünk, ha bűnbánó szívvel jövünk hozzá.
Az ő feltámadása legalább még egy dolgot garantál: mivel ő él, biztosak lehetünk abban, hogy bocsánatot nyerünk, ha bűnbánó szívvel jövünk Hozzá. Ha valaki, akit megbántottam, már nem él, akkor soha nem hallhatom tőle ezeket a szavakat: „megbocsátok neked”. Soha nem lehetek szabad a bűntudattól, akkor se, ha minden porcikámmal sajnálom, amit elkövettem. Egy halott nem tud megbocsátani.
De Jesua nem halott. Ő él. És amikor kérjük őt, hogy bocsásson meg, ő a legcsodálatosabb szavakat mondja, amelyeket a szívünk valaha is hallhat. „Fiam, leányom, a bűneid megbocsátattak.”
Ha elhisszük, hogy Jesua meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a halálból, és ha megbánjuk a bűneinket, megkérjük őt, hogy bocsásson meg nekünk, akkor „megment” vagyis megszabadít minket a bűn hatalmától a mostani életünkben, és megszabadít minket az örök büntetéstől, amit a bűneink miatt megérdemelnénk – a büntetéstől, melyet teljesen és örökre elengedett az Atya.
Ez a jó hír. Ez az evangélium. Igaz ez az üzenet? Igen, igaz. Szeretnél többet tudni? Lépj velünk kapcsolatba!
Avi Snyder
Szerző: Avi Snyder | 2020.márc.csü | Gondolatok a Parasából
Parasa: 2Mózes/Smot 35:1 – 40:38
Haftara: 1Kir 7:40-51-8:21
A Vájákhél – Pekudé szidrák a Humás[1] második könyvének záró részét foglalják magukba, a 2Mózes/Smot 35:1-től a 40:38-ig. Ez a szakasz az egész könyv egyik legbátorítóbb és legfigyelemreméltóbb kijelentésével zárul:
„Mert az Örökkévaló felhője volt a hajlékon nappal és tűz volt rajta éjjel, Izrael egész házának szeme láttára, mind az ő vonulásaiban.” (2. Mózes/Smot 40:38)
Állhatatos jelenlét egy állhatatlan nép életében
Miért olyan óriási bátorítás ez a vers?
Azért, mert azt mondja el, hogy a Minden.ató sosem hagyott el minket, az Ő választottait. „Ne félj, mert Én veled vagyok” – mondja újra és újra a prófétákon keresztül (lásd még pl. Ézsaiás/Jesájá 41:10). Jelenlétének ígéretével nemcsak azt közli, hogy hol van, hanem azt is, hogy kicsoda Ő. Már a neve is: Immanuel (Ézs./Jes. 7:14), azt mondja, hogy Ő az Ist.n, aki velünk van. Ha elhagy minket, akkor Ő nem Ábrahám, Izsák és Jákob Ist.ne.
Az Ö.való állhatatos jelenléte különösen figyelemre méltó a történelmünket végigkísérő notorikus hűtlenségünk fényében. Ha őszintén, romantika nélkül tekintünk a bibliai történelmünkre, ezzel a kellemetlen igazsággal találjuk szembe magunkat.
Mi magyarázza rendíthetetlen szeretetét és hűségét?
Válaszát ott találjuk az Írásokban. Azért van mindig velünk, mert szeret minket, és mert megszeghetetlen ígéreteket tett az ősatyáknak. A tarzuszi Saul, vagyis Pál apostol erre a tényre világított rá: Jóllehet, többségünk nem ismerte fel és nem fogadta el a Messiás Jesuát, Pál egyértelműen kijelentette:
„a kiválasztás miatt [a zsidó emberek] kedveltek az ősatyákért, hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok.” (Rómaiakhoz írt levél 11: 28-29).
Az ajándékok közé tartoznak természetesen, a szövetségek és Erec Izrael (Izrael földje). Elhívásunk szerint pedig arra a különleges célra rendeltettünk, hogy világosság legyünk a nemzeteknek azért, hogy ők is higgyenek a mi Messiásunkban. Az elhívás beteljesülése ugyan várat még magára, mégis visszavonhatatlanul áll. Éppúgy, ahogyan Ist.n továbbra is velünk van, annak ellenére, hogy többségünk még a hitetlenség állapotában van.
Valami, ami több a jelenlétnél
Jóllehet Ő velünk van és hűséges hozzánk mint az Övéihez, ez nem jelenti azt, hogy automatikusan magunkénak tudhatjuk a kapcsolatot, amelyre az Ö.való mindannyiunkkal egyen-egyenként számot tart. Amíg nincs hitünk a Messiásban, akit Ő küldött értünk halálba a mi bűneinkért, és akit életre is keltett a halálból, olyanok vagyunk, mint az otthonról elszökött gyermekek. Ahelyett, hogy élveznénk a Vele ápolt közeli kapcsolat gyümölcseit, életünk inkább hasonlít a sivatagban bolyongó vándoréhoz. És ha az életünket anélkül éljük le, hogy valaha is elfogadnánk a Messiáson keresztül felajánlott megbocsátást, akkor örökre ebben a sivatagban rekedünk.
Az Ö.való egyáltalán nem ezt tervezi a számunkra! Arra vágyik, hogy bűnbánattal és hittel forduljunk Felé.
Futásunk iránya: Előle vagy Hozzá?
Az Ő állhatatos jelenléte a vigasz és bizonyosság kimeríthetetlen forrása. Ám különös módon vannak időszakok, amikor ezt a jelenlétet terhesnek találjuk, vagy nem kívánt kihívásként éljük meg. Ha az Ő személyének elismerése illetve hívásának elfogadása helyett a futást választjuk, akkor könnyen juthatunk Dávid király sorsára, aki így kiáltott: „Orcád elől hova fussak?” (139. Zsoltár 7. vers) Különösen igaz lehet ez akkor, amikor a szívünkben tudjuk, hogy Jesua a Messiás, de ellenállunk a hívásának, hogy higgyünk Benne, és kövessük Őt. De amint végre megtesszük a hitnek ezt a lépését, és bízunk, az Ő állhatatos jelenléte többé nem nyomaszt minket, sőt: a legcsodálatosabb erőforrásunkká és örömünké változik. Ekkor pedig, megint csak Dávid királyhoz hasonlóan, így kiálthatunk:
„Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.” (139. Zsoltár 9-10.)
Ahogy a Mindenh.tó velünk volt a negyvenéves sivatagi vándorlásunkkor, a Messiás Jesua éppúgy ígéri, hogy velünk marad életünk minden napján és azon túl is. „És íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”. (Máté 28:20)
[1] Humás: a héber ’hames’ -5- szóból a Tóra 5 könyvének és a prófétai szakaszoknak – haftaráknak- a gyűjteménye
Szerző: Avi Snyder | 2020.márc.csü | Egyéb, Gondolatok a Parasából
Ki tisza: 2 Mózes 30:11-34:35 Haftara: 1Kir 13:1-39
Avi Snyder
Eheti szidránk az Istennel szembeni hűtlenségünk egyik legszomorúbb példáját mutatja be. A 32. fejezet azt a tragikus esetet jegyzi fel, amikor elfordultunk az Örökkévalótól, és inkább egy aranyborjút imádtunk. Ugyanez a rész beszámol arról a titokzatos, Isten-adta szeretetről is, amelyet Mózes irántunk táplált.
Meg nem érdemelt szeretet
Mózes szeretetét nem érdemeltük meg. Bálványimádásunkkal nemcsak Istent, de Mózest is elutasítottuk, aki kihozott minket Egyiptomból; biztonságban átvezetett a Vörös-tengeren; elvitt az Úr hegyéhez, ahol megfogadtuk: „Megteszünk mindent, amit az Örökkévaló mond.” (2Móz./Smót 19:8). Azonban mihelyt Mózes magunkra hagyott, hogy az Úrtól több útmutatást kapjon, bizonytalanság és lázadás lett úrrá rajtunk, és követeltük: Áron, „Jöjj, és készíts nekünk istent, hogy előttünk járjon… nem tudjuk, mi történt ezzel a Mózessel” (Smót 32:1). Bizony, nem érdemeltük meg Mózes szeretetét.
A közbenjáró szeretete
Mózes a közbenjáró szeretetével is szeretett minket. Tettünket követően Isten borzasztó szavakat mondott ki ránk: „És most hagyd, hogy fellángoljon ellenük haragom és végezzek velük!” (Smót 32:10) Mózest szeretete ilyen esedezésre késztette :
„Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izráelre, akiknek önmagadra esküdtél, és ezt ígérted: Úgy megsokasítom utódaitokat, amennyi az égen a csillag…” (Smót 32:13)
Áldozatkész szeretet
Mózes, továbbá, áldozatkész szeretettel szeretett minket. Miután másodszor is visszatért, és elhozta nekünk a Tíz Igét a kőtáblákon, újra felment a hegyre, és a saját életét ajánlotta fel a miénkért cserébe:
„Mégis, bocsásd meg vétküket! Mert ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál!” (Smót 32:32)
Akik még így szerettek
Tudtommal, az Írás rajta kívül csak két másik embert említ, akinek a szeretetét ez a három vonás jellemezte.
A Brit Hadasában, az Újszövetségben olvasunk a tarzuszi Saul rabbi – ismertebb nevén Pál apostol – értünk, az ő vér szerinti testvéreiért gyötrődő szeretetéről. Jóformán minden városba elvitte az Örömhírt a Messiás Jesua haláláról, amit a bűneinkért vállalt és feltámadásáról. Voltak, akik hittek, míg mások elutasították az üzenetet, és a hírvivő ellen fordultak. Saul, dacára a személyét ért számos támadásnak, így kiáltott fel:
„…nagy az én szomorúságom, és szüntelen fájdalom gyötri a szívemet. Mert azt kívánom, hogy inkább én magam legyek átok alatt, a Messiástól elszakítva, testvéreim, az én test szerinti rokonaim helyett” (Róma 9:3).
Ami még ennél is több
Természetesen Az, aki ezt a fajta szeretet a legerőteljesebben demonstrálta a számunkra, az Maga Jesua, a Messiás. Hiszen, bár Mózes és Saul kész volt az életét adni értünk, hogy kielégítse az Örökkévalónak a lázadásunk miatti jogos haragját, ténylegesen csak Jesua fizetett életével a bűneinkért, és a halálból is csak Ő támadt fel. Ahogy Ézsaiás próféta 700 évvel Jesua földi megjelenése előtt megjövendölte:
„Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!… sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért.” (Ézsaiás/Jesája 53:8, 12).
Hinni Mózesnek
Bálványimádásunk tragikus epizódja az Úrral szembeni hűtlenségünkről beszél, egyben Mózesnek az irántunk, tévelygők iránti szenvedélyes szeretetéről is. Mindez előremutat Jesuára, akit szeretete majd arra indít, hogy meghaljon a bűneinkért, hogy miután feltámadt a halálból, Hozzá fordulhassunk, kérhessük a bocsánatát és elfogadhassuk ajándékát, az örök életet. Nem meglepő, hogy Jesua ezt mondta:
„Ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem, mert énrólam írt ő.” (János 5:46).
