Van férjezett nevem is, Kozma Ferencné, de az nagyon hivatalos, és sokkal jobban szeretem, ha Boginak szólítanak – mint ha mondjuk „Ferencné”-nek… Maradjunk hát a Boginál, és csapjunk bele a történetbe: hogy is kerültem én ide.
„Zsidók Jézusért ÉS BARÁTAIK”
Ezt a feliratot leginkább szórólapozáskor szoktad látni a pólóinkon. Tudom, úgy hangzik, mint a Micimackóban „Nyuszi barátai és üzletfelei”, de nálam ez egy nagyon fontos felirat, én ugyanis nem vagyok zsidó származású, én az „és barátaik” vagyok. Akkor mit keresek a Zsidók Jézusértnál? Valójában egy másik missziós társasággal dolgozom, de mivel közösek a céljaink, partnerként segítem ezt a csapatot is. De kezdjük inkább a történet elején, valahol 3 éves korom táján… (Nem, ne aggódj, nem regény lesz!)
„Amikor én még kissrác (lány) voltam…”
Baptista családban nőttem fel, régre nyúló baptista hagyományokkal, így mióta az eszemet tudom, rendszeresen gyülekezetbe jártam. Mindig nagyon figyeltem, és amit a tanítóink mondtak, saját életkoromnak megfelelő szinten megértettem, átgondoltam és elfogadtam.
Az első nagyobb lépés 9 éves koromban következett, gyülekezetünk nyári táborában. Az utolsó estén, a tábortűznél Jézus haláláról, feltámadásáról volt szó. Arról, hogy mindezt azért csinálta végig, hogy így kifizesse az árát mindannak, ami rosszat tettünk, teszünk életünk során. Azután néztünk egy papírlapot, amint ellobban a tűzben, és megértettük, hogy ha elmondjuk Jézusnak a bűneinket, és megkérjük, hogy vegye el azokat tőlünk, akkor a bűnök éppúgy semmivé válnak, mint az a papírlap, mi pedig új, tiszta életet kezdhetünk Istennel. Ez az, ez kell nekem – gondoltam, és felemeltem a kezem, hogy ezt én is szeretném. Gyülekezeti szóhasználattal fogalmazva „megtértem”, és „átadtam az életemet Jézusnak”, és már előre örültem, hogy innentől végre tényleg, és igazán „jó” leszek.
Game Over
Hááát… nem egészen így lett. Pedig nagyon megpróbáltam. Aztán jött az első elfelejtett dolog, ami hozta magával az első hazugságot. A lustaság, az elsummantott házimunka, később a suliban a lesett házifeladat… számomra nagyon is valóságosan ott álltak ezek a bűnök, és nem igazán értettem, mi történt az én tiszta és átadott életemmel. Sebaj, hamarosan megint szóba került ugyanez a téma a vasárnapi iskolában, és mikor fel lehetett emelni a kezünket, hogy új életet akarunk kezdeni Jézussal, azonnal jelentkeztem. Biztos rosszul csináltam valamit a múltkor, de most majd nem rontom el!
A következő három évben többször is megpróbálkoztam ezzel az „új-élet-dologgal”. Mintha valami furcsa játékká vált volna számomra a megtérés: újra-meg-újra átadtam az életemet, tudva, hogy valahogy mindig „visszaveszem”. Olyat vártam a megtéréstől, ami nem jár vele: egy tökéletessé vált, bűntelenül megmaradó életet, s csak később értettem meg a „megszentelődés” lényegét, az Istennel megélt hívő élet folyamatos „Istenhez-igazodását”.
Így jött el 1989 ősze (igen, ez a pattintott kőkorszak ideje volt, amikor az emberek internet és okosteló nélkül kuksoltak a barlangjaikban), és gyülekezetünk nagy evangélizációra készült: valódi amerikaiak érkeztek, fúvós zenekart is hoztak, és a prédikátor angolul beszélt! Nem emlékszem az igehirdetésre, mert végig egy dolog zakatolt a fejemben: ha ennek vége lesz, előre fogják hívni azokat, akik át akarják adni az életüket Jézusnak, és nekem is ki kellene mennem. Egyszer s mindenkorra véget kell vetnem ennek a játszadozásnak, és ezt mindenki számára nyilvánvalóvá kell tennem.
Mire véget ért a beszéd, kevésbé voltam magabiztos. Úgy döntöttem, üzletet kötök Istennel. A prédikátor azt kérte, az ének alatt jöjjön ki előre, aki döntött – és tudtam, hogy nálunk ilyenkor azonnal van jelentkező. Ha Isten azt akarja, hogy kimenjek, oldja meg, hogy az első versszak alatt senki ne menjen előre! Ez lehetetlen feltétel volt. Nos, elkezdtük az éneket – és senki meg se mozdult! Egy egész versszak ment le így. Az igehirdető próbálta biztatni a gyülekezetet, de senki nem indult. Éreztem, hogy itt az ideje betartani az én ígéretemet, de közöltem magamban, hogy a refrén még az első versszakhoz tartozik… Nem mozdult senki. A második versszak elején kimentem. Mikor megfordultam, a következő ember mögöttem az anyukám volt…
Új utakon
Következő nyáron együtt merítkeztünk be. Számomra olyan volt ez, mint egy esküvő. Gyülekezeti tagok és vendégek, emberek és szellemi lények előtt és Isten előtt is nyilvánosan kijelentettem, hogy én innentől kezdve Jézushoz tartozom, játszadozásnak, meggondolásnak helye nincs! Kétségeim persze később is voltak, hiszen egy gyermekkorban megalapozott hit nem mindig tud választ adni a felnőttkor kihívásaira, de Isten sosem veszi rossz néven a kérdéseket – az őszinte keresés válaszokat kap.
Ezután gimnáziumba kerültem, ahol megismerkedtem Kozma Ferivel. Igen, a bemutatkozásnál azt írtam, hogy Kozma Ferencné vagyok… Szóval, első találkozásunkkor egy kórus fellépésre/ről utazva nyolc órát beszélgettünk, majd másnap, az iskola folyosóján találkozva, 14 évesen menthetetlenül beleszerettem. Fél évig imádkoztam érte. Fél év múlva megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem vele járni – onnantól kezdve az életünk egybefonódott.
Feri református teológián tanult tovább, s én, hogy a felesége lehessek, reformátussá lettem az egyházi törvény alapján. 1996-ban összeházasodtunk, s később három gyermekünk született.
Elhívás
Sokan a szolgálatra való isteni elhívást misztikus, nagyszabású eseményként képzelik el, pedig ritkán történik úgy. Nálam és Ferinél például két irányból érkezett, és kb. két évbe tellett, hogy megértsük: Isten a zsidóság felé való missziói szolgálatra hív bennünket.
Egyik oldal a missziói elhívás volt: egy előadáson értettük meg, hogy az addig elképzelt lelkészi pálya mégsem a mi utunk, mert talán, esetleg, Isten az evangélium hirdetésében szeretne minket látni. Nem voltunk biztosak a dolgunkban, azt sem tudtuk, milyen missziós terület lenne a miénk, így csak óvatosan puhatolóztunk.
A másik oldal a zsidóság felé való érdeklődés volt, ami egy regény-sorozattal kezdődött, s a következő évben egy teológiai pályázati kiírás tette teljessé: „A zsidómisszió mai kihívása Magyarországon” címmel. Feri megírta a dolgozatot, elnyerte a díjat – és addigra biztosak voltunk benne, hogy ez a misszió nagyon fontos… …lesz valaki másnak, akit szívesen támogatunk. Egy baráti találkozó kellett, és egy isteni szervezésű meglepetés (épp a találkozó idején volt ugyanabban a kempingben egy izraeli messiáshívő előadó), hogy végül megértsük, hogy épp minket hívott Isten arra, hogy ezt a munkát Magyarországon újrakezdjük.
Feri hamarosan egy brit missziós szervezet munkatársa lett, akik először az 1840-es években kezdtek a magyarországi zsidóság felé szolgálni. Én néhány évvel később csatlakoztam, mikor a gyerekek elég nagyok voltak, hogy dolgozhassak. (Itt is volt pár kanyar, de azt ígértem, nem fogok regényt írni…) Néhány évig szoros együttműködésben dolgoztam a Zsidók Jézusérttal, most picit lazább partneri kapcsolatban vagyunk, de tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, és bizonyos programokat közösen csinálunk.
Akkor most mi van?
Most az van, hogy heti 40+ órában egy cél vezérel: a magyarországi zsidóságnak beszélni Jézusról. (Jó, na, másokat sem szoktam elkergetni…) Megmutatni, hogy ő a Tanachban (Ószövetségben) megígért Messiás, akinek a személyes életünkhöz is köze van, mert rajta keresztül juthatunk Istennel megélt örök életre. Hogy ez nem marginális téma, ez valóban élet-halál kérdése.
Kreativitás és szeretet – ezek a szolgálatom alappillérei, és még valami: az imádság. Kérlek, ha eszedbe jutok, említsd meg a szolgálatomat imádságaidban!
Fények, öröm, buli, ajándékok, fánk, trenderli… – ki ne tudná, melyik ünnep ez? Persze, hogy a Hanuka! Minden gyerek várja, és még a felnőttek is örülnek neki. A nagy készülődés után minden nap eggyel több gyertya ég, és tudjuk, hogy csak az utolsó napon jön el a teljesség – addig minden hiányos. Még ha a Peszachról meg is feledkezünk, vagy a Jom Kippurról, a Hanukát akkor is megtartjuk, annyira tele van örömmel, élettel, ragyogással. Milyen kár, hogy a Tanakhból kimaradt! De azért egy rendes zsidó ember, akinek fontos az identitása, az megünnepli, és kész.
Jesua igazán rendes zsidó ember volt – ő is megtartotta a Hanukát. Persze, akkor még mások voltak az ünnepi szokások – ablakba helyezett gyertyácskák helyett maga Jeruzsálem ragyogott, fényben úsztak az esti utcák, és az emberek a római elnyomás alóli szabadulást várták. Mint minden zsidó ünnepnek, ennek is több neve volt, és van a mai napig. A ’fény ünnepe’ kifejezés, emlékeztet arra az egy napra való megszentelt olajra, amely nyolc napig égett a Templomban; a Hanuka, vagyis a ’templomszentelés ünnepe’, mely a makkabeusok vezetésével vívott szabadságharc után a Templom megtisztításáról és felszenteléséről beszél. Jesua korának vallásos zsidósága ilyenkor felment a jeruzsálemi Templomba ünnepelni. És ugyan mit olvasunk Jesuáról az egyik Evangéliumban?
Amikor eljött a templomszentelés ünnepe, Jeruzsálemben tél volt. Jézus a templomban, a Salamon csarnokában járt. 2
Jesua hűséges volt az Örökkévalóhoz, és népéhez, így komolyan vette ezt az ünnepet is. Tanított a templomban, válaszolt a kérdésekre, s tanítása kihívást jelentett a hallgatóságnak: hiszed, vagy nem? Követsz, vagy elhagysz? Mert szavai nem egy langyos erkölcsi tanítást hordoztak, vagy az Örökkévaló titkairól szóló követhetetlen elmélkedést, hanem világosságot gyújtottak a szívekben bűnről és tisztaságról, törvényértelmezésről és irgalomról, az Örökkévaló szent, igazságos, és mégis szerető, kegyelmes voltáról. Világosságot gyújtottak és döntésre hívtak, mert Jesua maga a világosság. Mégpedig az a világosság, amelyről Jesájá (Ézsaiás) prófétált:
… azt mondta [az Örökkévaló]: csekély az, hogy nekem szolgám légy, hogy föltámaszd Jákob törzseit és hogy Izrael megőrzötteit visszatérítsed; tehát teszlek nemzetek világosságává, hogy segítségem a föld végéig érjen! 3
Egy alkalommal a templomban tanítva ezt mondta magáról:
Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága. 4
Persze, magáról az ember sok mindent mondhat, de nála a cselekedetek is aláhúzták ezt az állítását. Leprásokat gyógyított meg, és küldte őket a Tóra alapján a paphoz, hogy bemutassák magukat. Halottakat támasztott fel – akár négy napja eltemetett halottat is – százak szeme láttára. Vakon született embernek nyitotta meg a szemét, hogy életében először felragyogjon számára az Örökkévaló világossága. Olyan csodákat tett, melyeket senki más előtte – melyekről a rabbik azt tanították, hogy csak a Messiás lesz rá képes. Igen, Jesuának nemcsak a szavai, hanem a tettei is világosságot hoztak!
De mit is jelent ez a számunkra? Az Örökkévaló kezdetben, mikor a földet megalkotta, s az még kietlen és puszta volt, a mélység színe fölött sötétség volt, s Szelleme lebegett a vizek színe felett, kimondta az első teremtő mondatot: „Legyen világosság!” És lett. 5 Ebben a világosságban teremtette az embert, mi erre a világosságra születtünk. Akkor vagyunk „otthon” a világban, ha az Örökkévaló világosságában járunk. Több ez a világosság a puszta fénynél – a magyar nyelv is jól kifejezi ezt. Lehet ragyogó a tekintetünk, világos a beszédünk, a logikánk, az előírás… Világosnak nevezzük mindazt, ami tiszta, érthető, átlátható, követhető. Amiben nincsen hazugság, és félrevezetés. Amikor tudjuk, hogy minden rendben van. Bölcseink ezt az állapotot nevezték az Örökkévaló igazi ’Salom’-jának. Több ez, mint békesség. A teremtett rend helyreállása.
De miért nincs ez velünk most? Miért hiányzik? Mert elszakadtunk az Örökkévalótól a bűn miatt, és el kellett hagynunk az Éden kertjét. Mert „rossz oldalon” születtünk, és automatikusan működésbe lép bennünk a bűnre való hajlam, és igen, megtesszük azt is, amiről tudjuk, hogy helytelen. Bűnösök vagyunk, és ez sötétségben tart bennünket. És nem zseblámpára, vagy reflektorra van szükségünk, hanem magára a Fényre, a világ Világosságára. Az üzenet egyszerű:
„Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől. Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság. Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól.” 6
Szeretnéd megismerni a Világosságot? Írj nekünk, vagy beszélgessünk!
1 János evangéliuma 8:12 (Bibliatársulat Új Fordítás) 2 János ev. 10:22 (Bibliatársulat Új Fordítás) 3 Ézsaiás (Jesájá) 49:6 (IMIT fordítás) 4 János ev. 8:12 (Bibliatársulat Új Fordítás) 5 1Mózes (Berésit) 1:1-3 alapján (IMIT fordítás) 6 János 1. levele 1:5-9 (Bibliatársulat Új Fordítás)
„De megígérted!” Ott áll a gyerek, próbálja visszatartani könnyeit, és te nézed, ahogy megrendült bizalmának romjain a te szavadat várja, a habarcsot, hogy összefogja a szétgurult köveket. „Megígérted.” A felnőtt szava pedig igaz és örök. Az kell, hogy legyen.
Persze lehet, hogy valamit félreértett. Rosszul emlékszik. Vagy csak nem érti az idő fogalmát, és ha azt mondtad, hogy barack fog teremni a fán, amit együtt ültettetek, ami az Ő FÁJA, akkor másnap reggel már szüretre készül… Megígérted. Most tehát itt vagy, és együtt küzdötök, hogy megértse az ígéretet és az időt, hogy reményt, bátorítást, hitet kapjon tőled.
Mostani Parasánk Ábrahám útjának első felét adja elénk, ahol az Ö_való minden nagy fordulópontnál meglátogatja „barátját, Ábrahámot”, ahogy a haftarában megnevezi, és bátorítja: az ígéret még mindig érvényes.
Menj el!
Így kezdődik Ábrahám (akkor még Abrám) története. Vállald fel döntésedet rokonok és barátok előtt! Győzd meg Sárát (akkor még Szárajt), a feleségedet, hogy új életet kezdtek, nehéz, bizonytalan, pusztában vándorló életet, távol a biztonságot adó várostól, az évtizedek alatt felépült kapcsolati hálótól. Hetvenöt évesen. Mert szilárd meggyőződésed, hogy „ezt mondta az Úr”.
Mert a mérleg másik serpenyőjében egy visszautasíthatatlan ígéret áll a világ Teremtőjétől. Saját föld, nép, amely Abrámtól származik, védelem, hírnév, méghozzá úgy, hogy Abrám élete áldássá válik mások számára.
Az ígéret jól hangzik, még az unokaöcs, Lót számára is, így együtt indulnak útnak.
Hullámhegyek-hullámvölgyek
Abrám elmegy Kánaán földjéig, keresztülgyalogol az országon Móré tölgyeséig, ahol megerősíti az Úr: igen, jó helyre jöttél,
„A te utódaidnak fogom adni ezt a földet!”
1 Mózes 12:7.
Abrám megnyugszik, feladat teljesítve, megépíti az első oltárát.
Évek telnek el a következő kijelentésig. Nomádként vándorol, majd ismét megtelepszik első oltára közelében. Mind ő, mind Lót vagyonos pásztorrá vált, nagy nyájakkal, és a közös terület feszültségekhez vezetett. Elküldi tehát Lótot, hadd önállósodjon, felajánlva neki a területválasztás lehetőségét. Lót a Jordán egész vidékére igényt tart, Abrámnak „nagyvonalúan” meghagyva a sivatagot és a hegyvidéket. Az idős családfőnek van min elgondolkoznia. Mit kapott eddig az ígéretből? Lehetne otthon a város megbecsült vezetője – ehelyett itt a sivatagban kóborló, gyermektelen sátorlakó, aki még a folyómenti területeken se legeltethet… De I_ten nem engedi őt elkeseredni. „Emeld fel a fejed – nézz körül – neked adom MINDAZT, amit látsz! Rengeteg utódod lesz – járd be a területüket!” A megújított ígéret, az új feladat új erőt adott.
„Abrám hitt az Úrnak”
A következő beszélgetés az Ö_valóval egy csata után történik. Lót egy helyi háború során fogságba kerül, s Abrám mindent megtesz, hogy kiszabadítsa unokaöccsét. A dicsőséges csata után különleges áldást kap Melkisédektől (Melkicedek, Sálem királya), majd úgy dönt, nem veszi el részét a zsákmányból. Nem lenne helyes. Ismét belehasít: minek a zsákmány egy gyermektelen pásztornak? Hol van hát az az ígéret?
A megerősítés látomásban érkezik:
„Ne félj Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges.”
1 Mózes 15:1.
A pátriárka szinte gyerekként áll az Úr előtt bizalma romjain: „Nem adtál nekem utódot” (15:3) – Aki megmutatja neki a csillagokat: ennyi utódod lesz! Az Írás itt mondja ki Ábrahám életének kulcsmondatát: „Abrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (15:6). Nem tettei vagy engedelmessége tette Abrámot igazzá, azok csak jelzései voltak az életét meghatározó valóságnak: a rendíthetetlen hitnek.
Örök szövetség
Mikor könnybe lábadt szemmel néz rád a gyermek nem értve, miért nem történt meg, amit megígértél, van egy módszer, ami segít megőrizni a bizalmat. Ez családonként és óvodánként változik. Nálunk ez volt a „becsszóra”, másoknál a „kisujjeskü” – egy cselekvéssor, ami a legkomolyabb ígéretekkel jár. Ezt tette I_ten Abrámmal: a kor királyainak szövetségkötési módja szerint keresztülmegy a levágott állatok darabjai között, kötelezve magát szava betartására. Nem kérve semmit cserébe. Örök szövetség ez, Abrám utódaival, semmi nem szüntetheti meg.
A hetiszakasz utolsó beszélgetése szól a szövetség másik oldaláról. A 99 éves Abrám új nevet kap: Ábrahám, azaz sok nép atyja, és konkrét ígéretet, hogy nem a szolgálótól született Izmael viszi tovább az örökséget, hanem feleségétől születendő fia. Száraj is új nevet kap, ezután Sára lesz, és ekkor hangzik el a körülmetélkedés parancsa, szövetségbe tartozás jele is.
I_ten ígéretei
Szép hetiszakasz ez, könyveket tölthetnénk meg üzeneteivel. Most mégis egy kérdést szeretnék feltenni: milyenek I_ten ígéretei.
Először is: időben érkeznek. Mikor azt hisszük, elkészültünk. Mikor elfáradunk, csalódunk, másokat sikeresebbnek látunk… épp időben érkeznek.
Másodszor: igazak. Nincs bennük csúsztatás, körülményekre hivatkozás, manipuláció, egyszerűen igazak.
Harmadszor: örökérvényűek. Nincs „lejárati dátum”, nem vonja vissza a szavát.
És végül: időbe telik megérteni őket. Ábrahám évtizedeken át „hitt az Úrnak”, és csak lassanként bontakozott ki előtte, hogy miben is hisz.
Légy türelmes, és járd I_ten útját – ismerd meg ígéreteit, és bízd rá magad! Megéri.
Következmények nélküli világban élünk. Ezt tanuljuk kisgyerekkorunktól fogva, ezt várjuk el fiatalként, és szülőként erre neveljük gyerekeinket. (Tisztelet a kivételnek!) Ezt látjuk kedvenc „hepiendes” filmjeinkben, a tizedik „életet” újratöltő online játékokban, a „Photoshop-dívák” insta-képein.
A feleselő, hisztiző gyereket nem fegyelmezzük, nehogy letörjük önbizalmát, kreativitását. A rossz jegyért nem a kisdiákot kéri számon a szülő, hanem a tanítónőt. Ha a részeg kamasz ellopja a buszt, az „diákcsíny”, a füves cigit a házibuliban „úgyis mindenki kipróbálja”.
Aztán egyszer csak lecsap ránk a valóság, és megdöbbenünk. Mert ezt nekünk senki sem mondta!
Vicc és valóság
Közel két éve, hogy Pesten három 15-16 éves srác egy januári szerda estén unatkozott. Úgy gondolták, vicces lenne tüzet gyújtani egy parkban. Vettek egy körömlakklemosót, egy park félreeső végében találtak egy kukát, szivacsra locsolták a lemosót, és begyújtották. És égett. Egy ideig vicces is volt – aztán rájöttek, hogy ebből baj lehet, túl nagy a láng. Elszaladtak, mert a tűzoltók hívása esetleg következményekkel járhat.
Talán emlékeztek – a kuka a református teológia kollégiuma mögött állt egy vasajtó előtt. Az átizzott, átadta a hőt a lépcsőháznak, ami kéményként húzta a lángokat fel a tetőtérig. Diákok veszítették el mindenüket, amit a szobájukban tartottak, könyvtári könyvek semmisültek meg, a kollégium lakhatatlanná vált. És az oltás során egy holttestet is találtak. Egy 46 éves, négygyerekes családapáét, aki havonta egyszer a doktori munkáján dolgozott a tetőtéri szobában.
A következmények nélküli világ csak addig létezik, míg becsukjuk szemünket a realitás előtt. A realitás pedig az, hogy felelősek vagyunk tetteinkért, döntéseinkért, mert következmények igenis vannak. A vicces szerda este következménye volt az anyagi kár, a pótolhatatlan emlékek és szellemi kincsek elvesztése, és négy árva gyermek, akik valószínűleg soha nem fogják megérteni, hogy édesapjuknak miért kellett meghalnia amiatt, hogy három pesti srác unatkozott egy szerda estén. No meg persze következmény a büntetőjogi felelősségre vonás is, ahol nem tudja anyu leszidni a tanítónőt, rendőrt, bírót, hogy kimentse pici fiát a következmények alól.
Az Úr áldottai
Ebben a hetiszakaszban az Ö_való Mózesen keresztül úgy tanítja a népet, ahogy a gyerekeket kell(ene). A nép már ismeri I_ten törvényét, melyet itt másodjára hallgatott meg. Most pedig az Úr a következményekről beszél velük. Mi lesz, ha megtartják a Törvényt? Mit jelent az Ő népének lenni? Mit jelent az „áldás”?
Áldottnak lenni nem pusztán „szerencse”, amikor minden az ölünkbe hullik, inkább a teremtéskor megalkotott állapot helyreállása. „Salom” van, minden a helyére kerül, a munka erőfeszítései meghozzák gyümölcsüket, értelme van annak, amit csinálunk. A nap/év/élet végén büszkén nézhetünk vissza és mondhatjuk, lám, ezt mind én alkottam, elértem.
Mi az, amiben áldást ígér az Úr? Áldottak leszünk városban és mezőn, vagyis a lakóhelyünkön és a munkahelyünkön. Nem kell félni a jövőtől, mert minden születendő generációt megáld – nemcsak a gyermekeinket, de állataink és növényeink szaporulatát is. Zavartalan lesz az élelmiszer-ellátás. Megóv az úti balesetektől és támadásoktól, mellénk áll a konfliktusok során. Nem kell félni a kockázatvállalástól, mert gondja van a vállalkozásainkra, ötleteinkre. Még olyan, rajtunk kívül álló erőket is hasznunkra fordít, mint az időjárás. Sőt, szent, vagyis minden mástól elkülönített néppé tesz, mely alkalmas arra, hogy vezetőként más népek előtt járjon!
HOGY EZ MILYEN KLASSZ!!!
De akkor miért nem ezt tapasztaljuk? Hiszen megígérte! Ha végignézzük az előbbi listát, alig van, amire ráismerünk az életünkben! Miért???
Átok alatt
Hetiszakaszunk átkokat is mond. Párhuzamba állítva az előzőekkel, minden áldásnak megtaláljuk az ellenpólusát. Az átok maga a hiábavalóság. Hiába küzdünk, dolgozunk, tervezünk… nem sikerülnek a dolgaink, minden keresztbe áll, beüt a baj. De miért? Hát nem I_ten szeretett, választott népe vagyunk???
„Ha nem hallgatsz az Úrnak, Istenednek a szavára…”
(5 Mózes 28:15
– ez a mondat előzi meg az átkokat. Meg kell tanulnunk, hogy a Mindenh_tó által teremtett világ nem következmények nélküli világ! Felelősek vagyunk tetteinkért, döntéseinkért, még gondolatainkért is. Ha megtartod az Úr szavát, áldást kapsz. Ha nem tartod meg, átkot. Nincs olyan, hogy „én csak az áldást kérem”! Nincs „ennyi még belefér”, „mindenki így csinálja”. Felejtsük el az arany középutat, a „szombati zsidó” és a „vasárnapi keresztyén” fogalmát – I_ten gyermekei életének minden napjára igényt tart!
De hiszen ez megtarthatatlan! Egyesével persze oké – de senki nem tudja mindet megtartani! Akár minden napunkban találunk olyan tettünket, amit, ha mások előtt lejátszanának újra, igencsak restellnénk, és nagyon magyarázkodnánk miatta. Hogy lehet ebből kikeveredni?
Felelősséggel
Az Ö_való néhány résszel ezelőtt egy fontos ígéretet tett:
„Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te…”
(5 Mózes 18:18)
Bölcseink szerint ez a Messiás ígérete. A Messiásé, aki helyreállítja a dolgokat és salomot hoz a népnek. De hogy történhet ez meg, ha a bajok oka nem a „pech”, hanem a hűtlenség miatti átok? Nem a következményeket kell megszüntetni, hanem az okokat! Nem a mindennapi életet kell csiszolgatni, hanem az I_tennel való kapcsolatot kell rendbe hozni! Ehhez viszont a bűn alól kell felszabadítani bennünket.
Jézus volt az egyetlen próféta, aki Mózeshez hasonlóan szabadulást hozott a népnek – nem az egyiptomi szolgaságból, hanem a bűn rabságából. Lehet őt megkérdőjelezni, sőt, meg is kell vizsgálni, hogy valóban ő-e a Messiás – ez a mi felelősségünk. De nem lehet jelentéktelen kérdésnek tekinteni, mert
„…ha valaki nem hallgat igéimre, amelyeket az én nevemben mond, azt én felelősségre vonom.” (5 Mózes 18:19)
A teremtett világ nem következmények nélküli világ. Felelősségünk van. Az Úr törvényt adott és áldást, de előttünk áll a lázadás és az átok útja is. Választanunk kell: helyreállítjuk az I_tennel való kapcsolatunkat a Messiás segítségével, vagy szembenézünk az Ö_való felelősségre vonásával.
Tartozom egy vallomással: szeretem a retro-zenét. Persze, nem mindet, de például Bródyt nagyon. Erről a mai parasáról az ő egyik dala jutott eszembe, a Filléres emlékeim. Megvan?
„Filléres emlékeim oly drágák nekem Kidobni őket nincs erőm, s mind értéktelen Filléres emlékeim oly drágák nekem Ők tudják, mennyit ér az életem.”
Ide a cikkhez is bepakoljuk a YouTube linkjét, ha valaki nosztalgiázni szeretne kicsit…
A mai hetiszakaszban Mózes emlékezik. Közel 120 éves, élete utolsó 40 évét a pusztában vándorolva töltötte. Vajon mije van? Mit lehet a pusztában magunkkal vinni?
„A sok kacat, ócskaság Mi évek óta összegyűlt Szerteszéjjel ott hevernek ők A polcokon, meg mindenütt.”
Vajon volt nála egy kavics a Vörös tenger medréből? Egy gallyacska a Hóreb hegyről? Egy levedlett kígyóbőr a Hór-hegy mellől? Voltak Mózesnek „filléres emlékei”?
Ha ilyen apróságokról nem is tudunk, néhány fontosabbról igen. Ott volt például egy „faláda”, ahogy a 10. rész 1. verse nevezi, benne két faragott kőtáblával, amit az Ö_való írt tele. Igen egyszerű megnevezése ez a Szövetség ládájának és a Törvénynek… De miért volt ez fontos? Miért kell nekünk egy több ezer éve élt 120 éves öregember emlékezését olvasnunk?
A pszichológus-emlék
Az emlékek, ha őszintén nézünk rájuk, helyre teszik az önértékelést. Mint a jó pszichológus. Ehhez viszont nem szelektálhatjuk őket saját kedvünk szerint.
„Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az ÚR…” – szól az 5 Mózes 8:2.
Az egész útra. Próbatételekre, küzdelmekre és bukásokra – de megtérésre, megbocsátásra és áldásokra is! Nincs „balsors, akit régen tép”, sem „csak a szépre emlékezem”! (Jaj nekem, valaki kapcsolja ki a fejemben a nosztalgia-rádiót!!!) Az emlék akkor ad valódi értékelést, ha semmit nem hagyunk ki.
Mózes kíméletlenül őszinte. Nem dicséri meg a népet. Emlékezteti hűtlenségére, kiemelve az aranyborjú történetét, a vándorlás éveinek talán legsötétebb időszakát. Izrael népe a történelme legszentebb napjait, mikor az Ö_való a Tórával ajándékozza meg, azzal tölti, hogy kiválasztott papjával bálványt készíttet!
„Emlékezzél rá, és el ne felejtsd!” (5 Mózes 9:7).
Miért kell a múlt hibáit felhánytorgatni? Hát nem megbocsátó a Mindenh_tó? De igen – nekünk viszont tanulnunk kell. Tudjuk, hogy választott nép vagyunk, de meg kell értenünk, hogy nem vagyunk jobbak, mint mások. Lázadunk, hálátlanok vagyunk, nem bízunk I_ten erejében…
„Nem a magad igazságáért és szíved egyenességéért mégy be oda, hogy birtokba vedd földjüket.” (5 Mózes 9:5)
„Értékesek” vagyunk, mert az Ö_való kiválasztott – de nem vagyunk „jók”. Így értékelnek az emlékek.
A coach-emlék
Egy jó coach „megoldás-fókuszú”, a jövőre koncentrál. Az emlékeink segíthetnek a jövő formálásában. Hogy kerülhetem el a múlt hibáit? Hogy lehetnek jobbak az eredményeim? Hogy kerülhetek közelebb a Mindenh_tóhoz, Aki kiválasztott?
Izrael népe kész válaszokat kap:
„Most pedig Izráel, mit kíván tőled Istened, az ÚR? Csak azt, hogy Istenedet, az URat féljed, járj mindenben az ő útjain, szeresd őt, és szolgáld az URat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből. Tartsd meg az ÚR parancsolatait és rendelkezéseit, amelyeket ma parancsolok neked a te javadra!” (5 Mózes 10:12-13)
Féljed – vagyis tiszteld. I_ten nem „jóvanazúgy”, nem „maj’, ha ráérek”! Járj mindenben az Ő útjain – ehhez előbb ismerned kell az útjait! Szeresd – teljes elkötelezettséget vár, érzelmi kötődést is, nemcsak elvégzett feladatokat. Tartsd meg a parancsolatait – I_ten követése nem pusztán egy filozofikus eszmefuttatás vagy romantikus érzések!
„Ha el akarod kerülni a múlt bukásait, legyen I_ten az életed meghatározója!” „Just do it” – erre biztat a coach-emlék.
A tanár-emlék
A tanár a következő nemzedéket tanítja. A több ezer évvel ezelőtti 120 éves öregember – nem mellesleg az Ö_való kiválasztott prófétája és elképesztő eszköze! – emlékei bennünket tanítanak. Izrael ősi története a mi történetünk.
Emlékezz! Mi mindenben gondoskodott rólad az Ö_való? Hogyan vezetett? Hogyan reagáltál? Tudtál mindig hűséges, hálás, rendelkezéseit megtartó, szerető gyermeke lenni? Őszintén szólva nekem nincs mire büszkének lennem. Izrael népéhez hasonlóan I_ten kegyelmére, megbocsátására van szükségem. De ki az a Mózes, aki ma közbenjárhat értünk? Az 5 Mózes 18:18 ezeket mondja a Messiásról:
„Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok.”
