Azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet
Eltévelyedtünk? Ugyan már! Persze, nem vagyunk tökéletesek, de hát ki az! Csak egy kicsit meg kell próbálnunk jobban odafigyelni, visszatérni a gyökereinkhez, minden nap csak egy picivel több micvát teljesíteni, és máris jobbá tettük magunkat és a világot! Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Azonban aki ezt már komolyan és őszintén megpróbálta, az tudja, miről beszélek, ha azt mondom: Nem egyszerűen csak tökéletesednünk kell. Valójában eltévelyedtünk.
Persze biztatóan hangzik a tanítás, hogy a jecer hara, vagyis a rosszra való hajlam a jecer hatov-val, a jóra való hajlammal együtt van bennünk, mint valami „kisördög” és „kisangyal”, s mi szabadon dönthetünk, hogy melyiket választjuk. Sajnos azonban a Tanakh (a Héber Szentírás) mást is mond. Azt tanítja:
Mindannyiunk mint a juhok tévelyegtünk, kiki a maga útjára fordultunk. (Ézsaiás (Jesájá) könyve 53:6)
S ha mi, a Biblia népe, itt tartunk, mi a helyzet a többiekkel, a keleti bölcs gurukkal, vallásalapítókkal és a nagy filozófusokkal?
Az Örökkévaló az égből tekintett le az emberfiakra, hogy lássa, van-e eszes, a ki Istent keresi. Mind elpártolt, egyaránt megromlottak; nincs, ki jót tenne, nincs egy sem. (Zsoltárok könyve 14:2-3)
De hát nem teszik jóvá bűneinket a jó cselekedetek, cödákák?
És lettünk mint a tisztátalan mindnyájunk és mint a megfertőzött ruha minden igazságunk (cödákánk); hervadtunk mint a falevél mindnyájunk és bűneink mint a szél elhordanak minket. (Ézsaiás 64:5)
De miért ne sikerülhetne megtérnünk (tesuva) és megtartanunk a micvákat?
Vajon megváltoztatja-e kúsita a bőrét és párduc a foltjait? Ti is tudnátok jót tenni, ti gonosztevéshez szokottak! (Jeremiás (Jirmejahu) könyve 13:23)
De mit számít az, ha néhány dolgot elrontottunk! Miért nem az számít inkább, amit helyesen tettünk?
És lesz, ha nem hallgatsz az Örökkévaló, a te Istened szavára, hogy megőrizd és megtedd mind a parancsolatait és törvényeit, melyeket én ma neked parancsolok, akkor rádjönnek mind ez átkok és elérnek téged. (Mózes 5. könyve (Devarim) 28:15)
Foglaljuk össze:
Az ember kötelessége, hogy az Örökkévaló minden parancsolatát megtartsa. Nincs senki, akinek ez sikerült volna. Még a jó cselekedeteink is szennyesek, tele hátsó szándékkal. Semmi reményünk, arra, hogy igazi gyökeres változás történjen bennünk. Mindezért ráadásul az Örökkévaló tényleg ítélettel (átokkal) kell, hogy sújtson a Tóra szerint.
De hát hibásak vagyunk ebben? Igen. Nem Ő teremtett minket úgy, hogy ilyenek legyünk? Nem. Tudnánk akkor mégis változtatni ezen? Nem. Erre mondja Jesaja, akit fentebb idéztünk: „Eltévelyedtünk.”
Hát ezért várja olyan hőn áhítva népünk a Messiást. Valakit, aki nem csupán népünket, de az egész emberiséget kihozza reménytelen helyzetéből. S nézd, mit mond róla a fentebbi Jesaja fejezet folytatása:
“Megsebzett volt a mi bűntetteinktől, összezúzott a mi bűneinktől, jólétünkre való fenyítés volt rajta és az ő sebei által nekünk lett gyógyulás. Mindannyiunk mint a juhok tévelyegtünk, kiki a maga útjára fordultunk; az Örökkévaló pedig őt illette mindnyájunk bűnével.”
Ézsaiás 53:5-6
Az Örökkévaló azért küldte a Messiást, hogy az elveszettekért a végsőkig elmenjen. Jésua egy kereszten halt meg az Örökkévaló büntetésétől sújtva, ártatlanul, hogy kifizesse bűneink árát. Ha más megoldás lett volna, mindez nem történik meg. Azonban a törvényszegéseink hatalmas tartozását valakinek ki kellett fizetnie. Olyannak, aki maga nincs ugyanabban a bajban, és elég gazdag ahhoz, hogy mindannyiunk tartozását megfizesse. Csak az Örökkévalótól küldött Messiás volt elég tiszta és hatalmas ehhez.
Mikor Jesua ezen a földön járt, népünk vallásos vezetőinek feltűnt, hogy milyen sokszor épp a legelveszettebb, legeltévelyedettebb emberek között tanít, akár még házukba is elmegy, asztalukhoz is odaül. Mostmár értjük a miértet is. Igaz?
Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.
Lukács evangéliuma 19:10
Nem az a kérdés, hogy eltévedtél-e, hanem az, hogy rájöttél-e már. Ha igen, olvasd el a többi cikkünket is, hogy a haza vezető útról – Jesuáról többet megtudhass! Szeretném felhívni a figyelmedet az idézett Jesájá fejezetről, az ún. Elfelejtett fejezetről szóló írásunkra. Maga a fejezet pedig itt olvasható: J53.
Ha kérdésed van, keress meg minket elérhetőségeinken, vagy lépj be a Chat-szobába!
Kozma Feri vagyok. Isten gyermeke. Nem nagyzolni akartam, vagy nem létező szellemi nagyságommal dicsekedni. Nem vagyok jobb vagy bölcsebb vagy erősebb másoknál, csupán tudom, hogy úgy, ahogy vagyok, Isten fiaként szeret, és megbocsátotta a bűneimet.
A gyermekkorom
Debrecenben nőttem fel, egy nem igazán vallásos családban. Engem kicsi koromtól érdekeltek a Bibliával, Istennel kapcsolatos dolgok, néha imádkozni is próbáltam. Hatalmas, megrázó élmény volt számomra, amikor édesapámat egy nagyon súlyos, életveszélyes betegségből kaptam vissza. Olyan egyértelmű ima-meghallgatás volt, hogy többé nem volt kérdés egyikünk számára sem, létezik-e Isten. Anyukámmal együtt elkezdtünk templomba járni, mindketten konfirmáltunk, és egyértelművé vált, hogy egyházi iskolában fogok továbbtanulni. Ott, az egyházi iskolában persze sok következetlenséggel is találkozhat az ember, nekem azonban akkor voltak először életemben olyan osztálytársaim, akik biztosak voltak benne, hogy Isten gyermekei, bűnbocsánatot kaptak, és örök életük van a mennyben.
A felismerés
Bár Jézusról már sokat hallottam, ők tették először világossá, hogy ha Isten gyermeke szeretnék lenni, akkor el kell fogadnom, hogy Jézus értem halt meg, kifizette a bűneim büntetését, és Neki kell adnom az életemet. Nem kis döntés ez. A következő évben többször is elmondtam imában, hogy elfogadom Jézus áldozatát, kértem, hogy ő is fogadja el az életemet, és bocsássa meg a bűneimet, de úgy tűnt, semmi nem változik. Azonban egyre élesebben láttam a mindennapi kis vétkeimet, főleg a tiszteletlenségemet, képmutatásomat. Féltem, hogy ezek a bűneim örökre rajtam maradnak, túl súlyosak ahhoz, hogy csak egyszerűen átlépjünk fölöttük. Talán Isten nem is akarja, hogy az ő gyermeke legyek. Úgy éreztem, csapdában vagyok. Egy már felnőtt hívő barátommal beszélgettünk erről, és őszintén elmondtam neki, mi az, ami aggaszt. Sok buta kamaszos „vétket” megvallottam.
Ő azonban ennyit mondott: Őszintén bocsánatot kértél Istentől?
Természetesen igen.
Nos, akkor Ő megbocsátott. Nem Ő az, aki vádol téged, hanem az Ördög.
El sem mondhatom, mit jelentett nekem akkor, hogy ezeket a szavakat elhittem. Szárnyaltam! Sírtam, nevettem, alig tudtam elaludni az örömtől. Megkönnyebbültem, és életemben először biztos voltam abban, hogy Isten gyermeke vagyok. Azonnal észrevettem, hogy elkezdtem érteni a Bibliát. Bárhol nyitottam ki, szólt hozzám. A szüleim azt vették észre, hogy kezelhetőbb kamasz lettem. Még a jegyeim is javultak valamelyest.
Mit jelent az, hogy Isten gyermeke lettem?
Nem lettem jobb másoknál. Ám az életem lassan mégis változni kezdett. Ezután is előfordult, hogy valamit alaposan elrontottam, de szinte azonnal éreztem is, hogy ez így nincs rendben. Tudtam, hogy Isten megbocsátott nekem, de arra is azonnal vágytam, hogy fejlődjek. Tudom, hogy bármi történjék, én már tartozom valahová, Istenhez, Isten családjába, és tudom, hogy ez így is marad.
A családomban nem találtam zsidó gyökereket, ám érdekes módon már kicsi koromtól érdeklődve hallgattam a zsidóságról szóló elejtett mondatokat. Minél többet hallottam, annál jobban érdekelt, kik is ők. Amikor azonban templomba kezdtem járni, majd később átéltem, hogy Isten gyermeke vagyok, egyértelművé vált számomra, hogy Izrael Isten választott népe, így számomra is kedvesek. A Bibliát olvasva a bírák, királyok, próféták a hőseimmé váltak, és nagyon hamar elidegenedtem azoktól, akik gyűlölködve beszéltek a zsidóságról.
Egyre mélyebbre ásva…
A középiskola után teológiát tanultam, és arra készültem, hogy lelkipásztor leszek, azonban tanulmányaim utolsó évében Isten erőteljesen megszólított Izrael népével kapcsolatban. Fél éven át tanulmányoztam a múltat és a jelent. Tanultam a zsidók közötti evangéliumi szolgálat hőseiről, hívő zsidókról, mint a Sappir család, vagy a gyermekként hitre jutott Edersheim Alfréd, Éliás József, Lichtenstein Ignác. Felfedeztem, hogy ez a szolgálat folytatásért kiált, és így határoztam el, hogy zsidó emberek között szeretnék szolgálni.
Mostanában…
Fontosnak tartom azok szolgálatát, akik zsidóként hitre jutottak a Messiás Jézusban, ezért szeretem és támogatom a Zsidók Jézusért munkáját is, de tudom, hogy ugyanígy fontos szerepe van annak is, amikor nem zsidó származású hívők osztják meg a Messiás Üzenetét zsidó emberekkel. Ezért vagyok jelen ebben a csapatban, és igyekszem felépíteni a szolgálatomat, bátorítani másokat is, zsidó és nem zsidó hívőket, hogy tanulják meg alázattal, tisztességesen és felkészülten elmondani, mit jelent számukra Jézus, Izráel messiása, akiben minden nép áldást kapott.
Mi a baja az ősatyáknak ezzel a 17 éves fiúval? Mi a baja az idegeneknek, az egyiptomiaknak vele? Miért fut bele mindenütt az ok nélküli gyűlöletbe, félreértésbe, felejtésbe? És mégis, miért ilyen ragyogó az alakja az ősatyák családjában?
Hasonló kérdéseket tehetünk fel egy másik személyről is: Mi baja mindenkinek Jesuával / Jézussal? Hiszen ő a legismertebb zsidó a világon. Amennyit a történelemből ismerünk vele kapcsolatban – nála jobb zsidó nemigen született. Mégis borzasztó igazságtalanságokat látunk sorsában, és még ma is sokan feszültté válnak, ha róla van szó. Mi bajunk van Jézussal?
Azért is hozom így föl ezt a kérdést, mert a két személy története rendkívül részletesen van előttünk a Tórában és az Újszövetségben, és nagyon sok érdekes párhuzamot mutatnak. Egy egész könyvet írhatnék erről. Ez a rövid cikk csupán hiányos bevezetés lesz.
József tarka ruhát kapott apjától.
Talán mókásnak találjuk a testvérek felháborodását a „Színes szélesvásznú álomkabát” miatt, de tudnunk kell, hogy a kánaáni törzsek vezetői viseltek ilyen gazdagon díszített színes köntöst, amely méltóságukat mutatta. Ez a ruha rangban emelte Józsefet a testvérei fölé. Bár ő volt az ifjonc, mégis ő a kiválasztott.
József semmi rosszat nem tett. Atyjuk, Jákób a Mózes előtti korban még megtehette, hogy ő dönti el, ki az elsőszülött, a kiválasztott. Elsőszülöttként dupla részt fog örökölni Izráel törzsei között, ahogy ez később valóban így is lett. Nincs miért haragudni.
Nehéz Jézussal kapcsolatban is más magyarázatot találni, mint hogy kiválasztott. Ezért született meg, erről szólt az élete, ezért különlegesek a cselekedetei, a szavai, az emberek ezért nem tudják kivonni magukat a hatása alól, bármilyen vallást követnek is. Valamit mondani kell róla. Szeretjük vagy gyűlöljük, gúnyoljuk vagy tiszteljük, de mindenképp találkozunk vele.
József álmokat kapott arról, hogy ki ő.
Megragadó naivitással meséli az álmait, miközben a háta mögött egyre növekszik a testvérek felháborodása. „Hogy mertél ilyet álmodni?” Pedig az álmok megállíthatatlanul terelik az eseményeket beteljesedésük felé. Egy, a családfőnél is nagyobb erő mozgatja mindezt, akivel – látjuk – nem kellene vitatkozni. Ám Izráel szabadítóira rendre jellemző ez: próféciák, álmok mutatnak rájuk, a lenézettekre, és ok nélküli gyűlölet veszi őket körül fontos szerepük miatt.
A próféciák ugyanígy mutattak előre Betlehemre, Dávid király szülővárosára, ahonnan a Messiásnak kell származnia. Mikor egy pici gyermek valóban megszületett különleges körülmények között, a Hasmoneusok trónját elbitorló Heródes őrjöngött a féltékenységtől. Pedig az a kisfiú nem kérte a betlehemi csillagot, nem hívta a napkeleti látogatókat. Még csak tarka ruhát sem viselt.
Józsefet nem ölték meg a testvérei.
Valójában idegenek ragadták el. A történet ezen a ponton kicsit kuszává válik a hozzám hasonló egyszerű olvasó számára. Egy kiszáradt ciszternába dobták, ahonnan segítség nélkül nem jut ki az ember. Ruben azt tervezte, hogy visszamegy a gyermekért később, és kiszabadítja. Júda meglát távolról egy karavánt, akik talán megvásárolhatnák a fiút, így nem hal éhen, ők nem lesznek személy szerint gyilkosokká, mégis megszabadulnak tőle. Azután… a gyermek nincs meg. Midiániták húzták ki a gödörből, és eladták a karavánnak, amíg a testvérei… Szóval történt valami. Ruben tényleg arra gondolhatott, hogy valami vadállat ragadta el a fiút. Nem tudom, hogy a többiek tudtak-e ennél többet. Nem ők voltak, mégis megszabadultak tőle.
Jézust nagyon sokan szerették saját népe közül, ám a nép vezetői régóta töprengtek azon, hogyan lehetne megszabadulni a tehertől, amit ő jelentett. A történet itt is elég félreérthetővé válik azon a végzetes napon. Senki, semmilyen vádat nem tudott ellene bizonyítani. Maga a Szanhedrin ülése is megkérdőjelezhető módon lett összehívva. Végül ítélet sem született, hanem minden a római helytartó elé került. A Szanhedrin nagyon komolyan vette a főbenjáró esetek eljárását. Nem szeretett halálos ítéletet hozni. Most sem tette. Róma vette kézbe a dolgot. A történetből azt is tudjuk, hogy a rabbinikus körökben többen voltak olyanok, akik Jesuát szívesen kimentették volna a bajból, de semmit sem tehettek (Nikodémus, Arimátiai József, de talán mások is). A dolog kicsúszott a kezükből.
József tiszta maradt
József Egyiptomban, egy igen magas rangú tiszt házába került, ahol tisztaságával és őszinteségével került bajba. Nem volt hajlandó szerelmi afférba keveredni a ház úrnőjével. Különös, ahogy a ház ura a rabszolgát nem kivégezteti, amikor az úrnő hamisan megvádolja, hanem eltávolítja, börtönbe veti. A legvalószínűbb magyarázat erre, hogy tudta az igazságot.
Furcsa momentum Jézus történetében, amikor a római helytartó kimondja az ártatlanságát, majd kiadja a kivégzési parancsot. Jézus mindvégig tiszta maradt. Nem lehetett besározni őt.
És folytathatnám: József Egyiptomba került, ahogyan születése után Jézus is. József idegen lett a testvérei számára, ahogyan Jézus is. József idegen nemzetek életére volt hatalmas áldással, ahogyan Jézus is…
Ahogyan azonban nem sikerült megszabadulni Józseftől, sem pogányoknak, sem saját testvéreinek, ugyanúgy Jézustól sem szabadult meg a világ. Ott van, él és kérdez. Ahogyan József előtt meg kellett hajolnia minden térdnek, Jézus személyét sem kerülheti ki egyikünk sem, előtte is meg kell hajolnunk egy napon. Ahogyan Józsefen keresztül nem az ítélet, hanem a szabadulás készül, ugyanúgy Jézus sem azért halt meg, hogy vádoljon minket. Ő Izráel szabadítója, a tiéd és az enyém. A történet pedig folytatódik.
Amikor Ráhel látta, hogy ő nem szülhet Jákóbnak, féltékeny lett Ráhel a nővérére, és ezt mondta Jákóbnak: Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok! Jákób megharagudott Ráhelre, és így szólt: Talán Isten vagyok én, aki megtagadja tőled az anyaméh gyümölcsét? Ő pedig ezt felelte: Itt van Bilha, a szolgálóleányom, menj be hozzá, és ha majd a térdemen szül, az ő révén nekem is lesz fiam.
1Mózes 30:1-3
A hetiszakasz egy különös világba kalauzol el bennünket. Ebben a világban a lányokat adják-veszik, csereberélik még az esküvő napján is. Ebben a világban rabszolgaság van érvényben, és egy rabszolganő teherbe eshet a ház urától és megszülheti a gyermekét meddő gazdasszonya „térdén”, azaz jogilag a gazdasszonya számára. A leány ellopja apja kabalafiguráit, amelyek olyan fontosak, hogy halálbüntetéssel fenyegetve keresik mindenfelé. Itt a Bibliában azért tűnhetnek mégis olyan kedélyesnek ezek az epizódok, mert mindez nem velünk történik.
A Szolgálólány meséje
Ez a történet adott ihletet egy felkavaró regénynek. Az írónő ebben egy olyan világot alkotott, melyben egy különös szekta ezeket a történeteket alapelvként alkalmazta. Így épített fel egy I_tenre hivatkozó diktatúrát a megbukott Egyesült Államok helyén. A fiktív történet szerint az egyre növekvő terméketlenségre válaszként ez a regénybeli rezsim a termékeny nőket rabszolgasorba taszítja. Szolgálólányokként kiosztja őket vezérek családjaihoz, ahol teherbe ejtik őket, hogy úrnőjük számára gyermeket szüljenek. Egykori újságírók, üzletasszonyok, egyetemi professzorok osztoznak ebben a sorsban. A történet és a filmsorozat megrázóan bizarr, nem való gyenge idegzetűeknek. Talán az a legdöbbenetesebb benne, hogy ott ezek a kedélyes történetek „velünk történnek”. Az írónő áthelyezte őket a mi korunkba.
Ez a leírt rezsim a Bibliára hivatkozik, mégis azt kell mondanunk, idegen a zsidóságtól. Halachikusan elképzelhetetlen az, amit az írónő elénk ad, és valójában az sem működhet a Tóra alapján, amiről Jákób történetében olvasunk. A keresztyénséggel is összeegyeztethetetlen. A regényben a hatalom egyaránt lesújt zsidókra, katolikusokra, baptistákra – akárcsak a szekuláris társadalomra.
A Jákób történetében felbukkanó furcsa szokások nem jöhetnek szóba jogrendként – még az elképzelés is abszurd. A parasánk mostani története nem azért került a Bibliába, hogy ötleteket adjon.
Mit szól az Ö_való?
Mégis, miközben Lábán becsapja Jákóbot, Jákób becsapja Lábánt, a lányokat adják-veszik, a szolgálólányok pedig ilyen bizarr logika alapján esnek teherbe, I_ten csak nagyon kevés alkalommal szólal meg. Pedig a Tóra fényében látjuk, hogy mennyire nem az Ő tetszése szerint járnak ezek az emberek.
Az Ö_valónak nincs mondandója ezekről a helyzetekről? Úgy tűnik, hogy ez egy olyan kor és társadalom, amelyben a szereplők meg sem értenék, ha az Úr figyelmeztetné őket. Ezek a viszonyok beleégtek az világképükbe. I_ten ezt a világképet nem dönti le, csupán terelgeti és néha megfricskázza.
A Biblia nem mondja, hogy jó lenne az, amit történik, de az örök terv mégis halad a maga útján: ezek a gyermekek megszületnek, Jákób biztonságban megérkezik Gileád földjére, Izráellé lesz, nagy nép származik tőle. Amikor betelik az elrendelt idő, a Peszach éjszakáján Izráel nemzetté lesz. Majd akkor a Tóra elmondja azt, amit itt és most még nem. A szívük ugyanis most még kemény ehhez.
Érdekes, hogy egy híres rabbi a Második Szentély idejében épp ezt mondta a Tórával kapcsolatban is. A válás kérdéséről fogalmazta meg – igen, Jézus az: “Mózes szívetek keménysége miatt engedte meg nektek” (Máté evangéliuma 19:8) Az Örökkévaló a Tórában nem rendelte el a válást, a többnejűséget vagy a rabszolgaságot; nem is tiltotta meg, csupán szabályozta és megfricskázta. Eljött az ideje annak is, hogy mi már tarthatatlannak, elképzelhetetlennek érezzük mindazt, amit egyébként a Tóra még leszabályozott.
Ezért elképzelhetetlen a keresztyénség vagy a zsidóság számára az, amit az írónő elénk festett a regénybeli „Gileádi köztársaságban”. Mert I_ten sosem helyeselte mindezt, és mert mi már évezredek óta túl vagyunk rajta.
Mi a helyzet velünk?
Egy kérdés azonban nem hagy nyugodni. Vajon mi az, amin még nem vagyunk túl? Mi az, amiért a Teremtő ma fricskáz bennünket? Ahogyan Ráhel azt mondta Jákóbnak „Adj nekem fiakat, mert ha nem, belehalok” (30:1), mi az, amire te vagy én ki tudjuk mondani: ha nem kapom meg, belehalok?
Előléptetés? Megbecsülés? Lájkok és követések? Mi az, ami miatt ma egy nő vagy egy férfi értékesnek vagy értéktelennek látja önmagát? Szépség? Karrier? Pénz? Mi az, amit ezekért a dolgokért megteszünk, amiért az utókor borzadva vagy nevetve fog ránk gondolni? Mi az, amin ők már túl lesznek, mi pedig nem látunk túl rajta?
I_ten nekünk sem szól hangosabban, mint Ráhelnek. Mi lenne, ha a mi halálos gyötrődéseinket, végzetes konfliktusainkat elkezdenénk úgy látni, ahogyan Ö_való látja őket? Ha I_ten fájdalmasan várat bennünket, sokszor épp azt akarja megláttatni velünk, hogy az életünk sokkal több mint bizonyos dolgoknak a megszerzése. Ami miatt nem látjuk az igazi értéket, az ma is a „szívünk keménysége” – ahogyan Jézus mondta.
Nem véletlen, hogy ez a különös rabbi épp ezért nem illik bele egyetlen kultúrába sem. Ezért viselkedett ő egészen másként férfiakkal, nőkkel, előkelőkkel és kitaszítottakkal… mint ahogyan bárki várta volna tőle. Őszinte követői épp ezért gyanúsak minden korban, minden birodalomban, minden vallásban. Minél inkább követjük Őt, annál távolabb leszünk saját környezetünk hamis értékeitől, és annál közelebb valamihez, ami kezdettől fogva igaz.
Ki ez az I_ten, aki Ábrahám történetén keresztül megszólalt az emberiség történetében? Van róla valamilyen elképzelésünk, ismeretünk, vallásos vagy vallásellenes neveltetésünkből fakadóan. Ám képzeljük most bele magunkat Ábrahám helyzetébe, aki számára megszólalt egy hang, megjelent egy titokzatos Valaki, irányt mutatott, bizalmat kért.
Ábrahám hitt, elindult, de hogy ki ez a titokzatos hatalom, csak lassan bontakozik ki a történetből. A múlt heti parasában olvastunk arról, hogyan indult el Ábrahám az ígéretekben bízva, a most előttünk levőben pedig látjuk a történet folytatását, több évtizedet is egyben. Így ujjhegyre szedhetjük, ki az, aki itt beszél. Mit tudunk meg Róla?
Vajjérá, azaz Megjelent Ábrahámnak
Megtudjuk először is ezt a tényt, már a parasa címéből is. A Világ Teremtőjét nem így képzeljük el, utólagos tudásunkkal már mondjuk is, hogy Ő egészen más, Ő elrejtőzik, kívül van a teremtett világon.
Sokan úgy okoskodnak, hogy az univerzum egy maroknyi galaxisában, egy picurka csillag körül keringő porszemnyi bolygón kapaszkodó mikronnyi emberke talán nem is látható az Ő számára. Ám, ha meg is vizsgálja ezt az életet valamiféle tudományos kíváncsisággal, miért akarna megjelenni előtte? Mit érdekli Őt, hogy az a mikronnyi kis furcsaság (te, vagy én, vagy Ábrahám) mit gondol Őróla? Tegyük fel, hogy mégis meg akar jelenni! Tényleg lába van? Vagy feje? Arca? Füle?
Aki most beszél, mindezeken a kétségeinken már át is gázolt. Itt van. Mi pedig nehezen értjük. Néha azt olvassuk, HaSem szól, néha úgy hívja a történet, hogy angyalok. Ne tévesszen meg a karácsonyi képeslapok és üvegdíszek világa! Az „angyal” azt jelenti, „küldött”. Tehát Ő az – valahogyan. Meg akar jelenni, szólni akar Ábrahámhoz, rajta keresztül egész Izráelhez, Izráelen keresztül minden néphez, és nem fáradozik azzal, hogy megmutassa, hogy Ő ám azért mégsem egészen olyan, mint mi.
Három férfi jelenik meg a déli napsütésben. Ábrahám kultúrkörében ez kötelességet jelentett. Az ilyen utazót vendégül kell látni. Ábrahám és Sára a legnagyobb szorgalommal tüsténkednek, majd Ábrahám ott áll mellettük, amíg esznek, hogy szolgálatukra lehessen, és már érzi is, hogy a történet egyre furcsább. Ez a három szól, úgy szól, mint az Egy. Ismeri őt, reményét és fájdalmát. Nincs olyan pont, ahol Ábrahám felkiáltana: Ja, te vagy az! Csak hallgat és kezdi érteni.
„Egyikük azt mondta: Egy esztendő múlva visszatérek hozzád, és akkor már a feleségednek, Sárának fia lesz! Sára meg ott hallgatódzott a háta mögött a sátor bejáratánál.”
Szabad így beszélni Róla?
A Biblia – idegen szóval – antropomorf módon beszél I_tenről. Vagyis I_ten, aki tutira teljesen más, elképzelhetetlenül hatalmas, és megközelíthetetlen, úgy mutatkozik be, ahogy mi fel tudjuk fogni. „Ha I_ten egy lenne közülünk, csupán egy fickó, mint bármelyikünk, csak egy idegen a buszon, ahogy próbál hazajutni…” énekelte Joan Osborn, és valamit nagyon-nagyon eltalált. Itt van Ő, mint három fáradt vándor, pihen az árnyékban, megmossa a lábát, mert koszos lett, és eszik, mert éhes. Ellenkezik mindennel, amit tudunk Róla, de ha nem így jelenne meg, Ábrahám nehezen értené meg. I_ten elénk jön úgy, ahogyan meg tudjuk Őt érteni, mert akar velünk beszélni, mert fontos neki a mikronnyi kis teremtmény.
Mit tudtunk még meg Róla?
Megtudjuk továbbá, hogy az ígéretei igazak. Nem a soha meg nem valósuló álmok kategóriájába tartoznak. Egy év múlva Sára szülni fog.
Kiderült az is, hogy ismeri a szívünk gondolatát. Sáráról senki sem tudta, hogy nevetett. Bent volt a sátorban, a legrejtettebb belső világában. Ez a Valaki azonban akkor is hallja a nevetést, a sírást, a kétségbeesést, ha még magunk számára sem hallható, ha annyira jól elrejtjük is. Ő az egyetlen, aki mindezt hallja, és válaszol.
Megtudjuk azt is, hogy Ő igazságos. Sodoma bűnein ezért nem léphet keresztül. El tudja halasztani az ítéletet, ám Ő az egész Világ bírája. A gyengék, elnyomottak, az ártatlan vér, a megkínzott emberek, állatok el nem mondott panaszai is feljutnak Hozzá, és Ő ezeket el fogja rendezni. A bűnnek ára van. Sodomára ítélet vár.
Miért kell Neki Ábrahám áldozata?
„Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt….Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt.”
A parasa utolsó történetében Ábrahám egy olyan próbával néz szembe, ami négyezer év után is felkavar mindannyiunkat. Ez a Valaki azt kéri, hogy Ábrahám „emelje fel” a fiát az oltárra (ez azt szokta jelenteni arrafelé, hogy Izsák meghal, mint áldozat), egy hegyen, amit majd Ő mutat. Megteszi? Tényleg megteszi Ábrahám? Izsák elviseli? Nem kérdez? Nem sír? Az Ö_való tényleg elfogadja?
Megtudjuk, hogy az Ö_való NEM fogadja el. Nem akarja Izsák vesztét, nem akarja, hogy Ábrahám ezt a fájdalmat átélje. Megtudjuk, hogy Ő „gondoskodik” egy másik áldozatról, így kiváltja a gyermeket. Önmagunkkal tartozunk, de Ő gondoskodik másik áldozatról, Aki önmagát adja helyettünk. A gyermek helyett meghal a kos, az elsőszülöttek helyett majd meghal a peszachi bárány, a bűneinket és átkunkat elviszi a „bűnbak”, a Jom Kippuri áldozat során.
Világos az is, hogy nem Neki van szüksége mindezekre, hanem Ábrahámnak, Ábrahám gyermekeinek, Izráel népének, rajtuk keresztül az egész világnak. Ezért jött el, ezt akarja elmondani a parányi bolygó furcsa kis lényeinek. Lesz egy pillanat, amikor a Messiásban valóban önmagát adja, és egyszer s mindenkorra teszi jóvá a bűnöket. Ábrahám közel kétezer évvel korábban már tanulja, mit is jelent ez, és miért lesz kulcsfontosságú a Messiás áldozata.
