Február 17-én tartottuk nem mindennapi szombatköszöntő alkalmunkat. Rendhagyó volta abban állt, hogy 3 különleges vendéget üdvözölhettünk sorainkban, akik ráadásul nemcsak látogatóként voltak jelen, hanem szolgáltak is ezen az estén.
Az Ézsaiás 2:2–3 az utolsó napokról beszél, a messiási királyságról: az Úr házának a hegye kimagaslik a többi közül, magasan fog állni,
„Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére…”
Ezen az estén valóban eljött a sok nép (ennyien még nem voltunk együtt), de nemcsak számszerűleg voltunk sokan, hanem többféle nemzetből való vendégek ülhettek egy asztalnál. Az egyikük Ábel* volt, aki Jemenben született: édesapja révén arab származásúként együtt dicsőítette az Örökkévalót Dániellel*, aki édesanyja révén zsidó származású. Kettejükben nemcsak az a közös, hogy a Messiás Jesuában egyek, és hogy mindketten akusztikus gitáron dicsőítik Istent, hanem az is, hogy elérkeztek az identitáskeresésük egy mélyebb szakaszához. Mindketten magyar azonosságtudattal nevelkedtek, és most jutottak el oda, hogy a másik identitásuk szépségét és értelmét is elkezdjék felfedezni. Kata kérdésére – mely arra vonatkozott, hogy hogyan lehetséges a megbékélés az arabok és a zsidók között, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e –, mindketten igennel válaszoltak – hozzátéve, hogy ehhez még sokat kell „dolgozni”, azaz hirdetni az evangéliumot, hiszen ezeket a kibékíthetetlennek tűnő ellentéteket csak a Messiás Jézus szeretete képes áthidalni, elsimítani.
Avi Snyder, a Zsidók Jézusért Misszió európai nagykövete volt a harmadik illusztris vendégünk, aki éppen Budapesten tartózkodott. Ő szintén erről a témáról fejtette ki gondolatait: senki másban nincs és nem is lesz lehetőség a megbékélésre: az Isten-ember és ember-ember közötti kapcsolatok teljes helyreállítására, mint a Messiás Jesuában, hiszen Ő a Békesség Fejedelme. Avi erről ír egyébként most megjelent könyvében: A zsidóknak nincs szükségük Jézusra… és más tévhitek.
Vendégeinket megérintették az őszinte bizonyságtételek és a zsidó-arab dicsőítésből áradó erő. Egyikük, Eszter*, imádkozott Avival, és átadta a szívét Jézusnak. Egy másik zsidó hölgy, Olga*, súlyos magánéleti válságból érkezett közénk, és hálás szívvel itta a felé áradó szeretetet.
Hogy mikor lesz újból ilyen „csillagegyüttállás”?
Azt csak az Örökkévaló tudja – de reméljük, rövidesen sor kerül rá.
Bizonyára tudjátok, hogy az OR-ZSE közösségszervezői szakának első évfolyamos hallgatója vagyok, és most zárult le az első félév. A tankör-társaim (hatan vagyunk) különböző korúak és különböző felekezetű (neológ, evangélikus, ortodox) körökből kerülnek ki, de van közöttünk ateista meggyőződésű tanuló is. Abban viszont egyek vagyunk, hogy mindannyian komolyan vettük és vesszük a tanulmányokat, és maximális erőbedobással készültünk fel a félévi vizsgákra.
A két legnehezebb tantárgy szóbeli vizsgája maradt a végére. Miután online módon bejelentkeztünk az első vizsgára, négyen egy ún. várószobába kerültünk, hogy ne zavarjuk az első két felelőt. Mindenki ideges volt, és megelégedett volna egy kettessel, csak valahogy legyen túl a vizsgán. És ekkor eszembe jutott A fegyvertelen katona c. film – ahol főhős minden csata előtt imádkozott – ezért megkérdeztem őket: „Mit szólnátok, ha imádkoznánk?” Arra nem emlékszem, hogy válaszoltak volna valamit, de a nézésükből kivettem, hogy rendben.
Ez úgy nézett ki, hogy én imádkoztam – hozzáteszem: szabadon, kötetlen imát elmondva, ami egy ortodox zsidó férfi számára furcsának tűnik –, megáldottam a tanárokat is, kértem Isten jóindulatát az egész vizsga lefolyására. Áment csak én mondtam a végén. Ezek után az történt, hogy a tanár négyesnél rosszabb jegyet senkinek sem adott – még akkor sem, ha valakinek a tudása eléggé döcögött. Ezután kaptam egy messenger üzenetet az egyik neológ hölgytől (ő bent volt az imacsoportban), aki kérte, hogy imádkozzak a következő vizsga előtt is. Imádkoztam, és újból megáldottam mindenkit: diákokat, tanárokat egyaránt.
Szerinted mi történt? Megismétlődött az előző eset: a szigorúnak beállított tanárok kérdezgettek ugyan, de olyan jóindulatot tapasztaltunk a részükről, hogy itt sem kapott senki négyesnél rosszabb jegyet.
Lenyűgöző volt azt látni, ahogyan Isten megdicsőítette magát ezen a napon! Még az ateista tankör-társamnak is el kellett ismernie, hogy a végkimenetel nemcsak azon múlott, hogy mi mennyire készültünk fel ezekre a vizsgákra, hanem a jó jegyekhez a tanárok jóindulata is kellett. Ezt pedig egyedül a Mindenható Isten tudta csak befolyásolni.
Kérlek, imádkozz azért, hogy még több ilyen lehetőségem nyíljon bizonyságot tenni és kapcsolatokat építeni a nem hívő zsidó testvérekkel az egyetemen.
December 19-én, hétfőn került sor a Hanuka ünnepünk megrendezésére. Ez az alkalom három misszió, továbbá az eseménynek helyet biztosító Omega gyülekezet összefogásának eredménye volt. Kozma Feriékkel (Jom Tov Misszió) közös dicsőítésre készültünk. Iván*, református lelkész barátunk (egy harmadik zsidó misszió képviselője) pedig az igei szolgálatot vállalta magára.
Ahogy közeledett az időpont, a jelentkezők száma is egyre növekedett. 1 héttel az alkalom előtt ki kellett tennünk a megtelt táblát, mert a regisztrálók száma elérte a 110 főt. A résztvevők nagyobb része nem zsidó keresztyén volt. Jelenlétüknek azért örültünk, mert lehetőségük volt egy kicsit tanulni a hitük zsidó gyökereiről, és látni, hogy milyen módon hirdetjük zsidó embereknek a Messiást. Ugyanakkor támadás is ért bennünket. Többen megbetegedtek és visszaléptek. Az önkénteseinket is nehezebb volt felkérni a szolgálatra, hiszen a hétfő munkanap volt. Viszont megtapasztaltuk azt, hogy ahol kiesett egy szolgáló, rögtön ott volt egy másik jelentkező, akit Isten küldött hozzánk. De a legnagyobb támadás az volt, amikor a Kozma házaspár is lebetegedett – úgyhogy a dicsőítést előző nap kellett átszerveznünk!
Nem estünk kétségbe: saját zenei repertoárunkból választottunk dalokat, és azokat cd-ről játszottuk be. A rendezői csapat is teljes számmal állt a rendelkezésünkre. A vendégváró asztalok megterítésében kreatív tesók jeleskedtek. Iván* prédikációjában megemlékezett a Makkabeus felkelésről, beszélt a Hanuka-csodáról, arról, hogy Isten nem hagyott el bennünket – ezért okunk van az örvendezésre. A zsidó emberek felé egy megható gesztussal fordult, amikor Isten hűségéről és szeretetéről szólva hirdette: Isten nem vetette el az ő népét!
A prédikáció után következett az örvendezés. Az egyik teremben táncos lábú vendégeink zsidó zenére ropták a táncot. Még néhány szép korú vendégünk is felhúzta a tánccipőjét! A másik teremben Hanuka Bingó játékban vettek részt vendégeink. A nyertes értékes jutalomban részesült. Finom, házilag készült sütemények édesítették és sózták meg az estét. Vendégeink egy-egy finom falat közben jót beszélgettek egymással, sőt még imádkoztak is egymásért. Megláttuk az efezusi igének a beteljesedését: mindaz, amit azon az estén megtapasztaltunk, felülmúlta minden elképzelésünket. Minden dicsőség az Örökkévalóé!
A napokban lehetőségem volt egy kántorral, azaz előimádkozónak tanuló chabbad (ortodox) közösségbe járó, rokonszenves fiatalemberrel egy nagyon mély beszélgetésre.
Már az is kisebb csodának számított, hogy ez egyáltalán létrejöhetett. Az történt ugyanis, hogy mindketten ugyanazon a szakon tanulunk – egy bizonyos egyetemen – online formában, és az egyik tanár több mint fél óra késéssel lépett be az órára. Várakozásunk közben megbeszéltük, hogy ki melyik tantárgyból, milyen témából írja majd a beadandó dolgozatát. A pszichológiához érkezve elmondta, hogy ő a halál, az elmúlás témaköréből szeretne egy rövid értekezést írni. Csodálkozva kérdeztem:
„Még olyan fiatal vagy, hogyhogy ilyen nehéz témát választottál?”
„Sok veszteség ért az életem folyamán – felelte –, és sok mindent egyedül kellett elhordoznom”.
Együttérzően hallgattam őt. Azután én is elmondtam az én történetemet: hogy mennyi mindenkit veszítettem el én is, amit bizony nem volt könnyű feldolgozni. Majd vettem egy nagy levegőt és hozzátettem:
„de én tudom, hogy Isten végig ott volt velem, és az Ő segítségével jutottam túl a gyászon.”
Majd megkérdeztem tőle: „Te hiszel Istenben?”.
Azt gondolom, a kérdés abszolút releváns – hiszen ha valaki előimádkozónak tanul, annak hinnie kellene, hogy legalább az Ószövetség Istene létezik.
„Hát – kezdte a mondatát –, hiszem, hogy volt valamilyen gondviselés velünk (vele és az édesanyjával), és így jutottunk túl a gyászon.”
Sajnos, sokkal több idő nem volt a folytatásra, mert a tanárnő belépett az órára. Mindazonáltal nagyon szomorú, hogy Isten választott népe úgy gondol Istenre, mint egy arctalan valakire, akinek nem ismerjük a jellemét, csak annyit tudunk róla, hogy messziről vigyáz ránk.
Kérlek, imádkozz azért, hogy Isten népe közel tudja magához engedni a Mindenható Istent, észre tudja venni az Ő személyes odafigyelését, szeretetét – és ezen keresztül megláthassa a megváltás megoldását az életükre nézve Jesua személyében.
Izgatottan készültünk az idei szukkótra. Egy kedves baráti házaspár hívott meg minket a kertes házukba a Sátrak ünnepére.
A különböző pástétomok és a sütemény beszerzését én vállaltam magamra: a Budapesti Zsidó Hitközség konyhájánál rendeltem meg az ételeket, pénteki átvételre. Ágota* – akinél leadtam a rendelést –, kedvesen fogadott, majd mikor megmondtam jövetelem okát, kicsit zavarba jött, ugyanis az ünnep miatt akkora volt a forgalom, hogy az én szerény tételeimről teljesen megfeledkezett. Kérte, hogy üljek le az irodában. Ezen a ponton kicsit feszült lettem, hiszen annyi minden elintéznivalóm volt még aznap! Számoltam a perceket: mikorra készülnek el a pástétomok. Ágota többször kiment az irodából, hogy ellenőrizze a folyamatokat, de ettől még semmi nem lett gyorsabb.
Azután egyszer csak felém fordult, és megkérdezte: „Honnan jött”? „A Zsidók Jézusért Missziótól” –válaszoltam. Kíváncsi voltam, hogyan fogadja a válaszomat, hiszen a hitközség konyháján valószínűleg nem túl sokan hisznek Jézusban. Ágota most már teljesen felém fordult „Mit takar ez a név?” – kérdezte. Az elfelejtett pástétomok hirtelen egy áldott időablakot nyitottak arra, hogy elmondhassam: mi olyan zsidó emberek vagyunk, akik hisszük, hogy Jesua a megígért Messiás. Még hozzátettem, hogy az ószövetségi ünnepeket oly módon ünnepeljük meg, hogy rámutatunk Jézus megváltói munkájára. Ágota figyelmesen hallgatott. Közben eszembe jutottak Pál apostol szavai:
„Hirdesd az Igét, állj elő vele alkalmas és alkalmatlan időben”
2 Timóteus 4:2
Ágotával (akiről később kiderült, hogy zsinagógába jár) jó kapcsolatba kerültem, sőt meg is hívtam az egyik szombatköszöntő alkalmunkra. Azzal a megjegyzéssel fogadta el a hívásomat, hogyha én nem állok elő ezzel az ajánlattal, akkor ő hívatja meg magát hozzánk! Még jó, hogy megfeledkezett a rendelésemről!
Kérlek, imádkozz azért, hogy Ágota szeme és füle megnyíljon az igazságra, és megértse, hogy a Messiás már megérkezett – nem kell tovább várni rá.
