„Alig bírnak el a lábaim, az utóbb időben nagyon legyengültem…” válaszolta Adél a kérdésemre, és éreztem, hogy még a telefonbeszélgetés is nehezére esik ennek a 83 éves holokauszt-túlélő néninek. Adélka egy különleges asszony. Folyamatosan imádkozik a családjáért, lelkesen tesz bizonyságot nekik Istenről, és minden helyzetben – legyen az jó vagy rossz – megtalálja a hála lehetőségét. Sőt, még verseket is ír! (Az egyik versét egy korábbi számunkban már megjelentettük itt a hírlevélben). Röviden szólva, sokszor még rám is bátorítóan hat az ő kreativitása és az Istenbe vetett hite.
Egy ilyen telefonbeszélgetés során derült ki, hogy hirtelen sokat romlott az állapota. Miután imádkoztam érte, elhatároztam, hogy Katával meglátogatjuk, és a jakabi levélre hivatkozva megkenjük olajjal. Pár napra rá kerestük fel otthonában. Kedvesen mosolyogva azzal fogadott bennünket, hogy a korábbi gyengesége a telefonos imánk után sokat javult. Viszont azt is megtudtuk, hogy súlyos csontritkulást állapítottak meg nála, melyet másfél éves injekciós kúrával tudnak csak helyreállítani.
Sok csodás gyógyulást olvashatunk a Bibliában. Például, amikor Jézus megdorgálja a hidegrázást, amely Péter anyósát gyötri, és az azonnal eltávozik. Melyikünk nem vágyik arra, hogy amikor betegért imádkozik, akkor ugyanazokat megtapasztalja, mint az apostolok Jézus mellett? Jézus azt ígérte, hogy akik Őt követik, olyan jelek fogják követni, hogy ha betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak. Ezzel a hittel kentük meg Adélkát olajjal.
A csontritkulás kontroll-eredményére még várnunk kell. De Adélka 1 héttel később megint örömmel számolt be a további javulásáról és legfrissebb terveiről. Hangja ismét a régi volt – és tervezi, hogy ősszel újból személyesen csatlakozik a bibliai teadélutánjainkhoz.
„Minden helyet, melyet talpatok érint…” (Józsué 1:3)
Előző számunkban beszámoltunk a Befogad és kitaszít a világ c. kiállításunk nyitó alkalmáról, és kértük, hogy imádkozz a záró eseményért. Szeretném a köszönetünket tolmácsolni Feléd, ugyanis a záróalkalom is remekül sikerült. Közel ugyanannyi vendég látogatott el erre az eseményre is, mint a nyitóra, és mi is, mint szervezők, már tapasztaltabbak voltunk az est lebonyolítását illetően.
De az öröm és hála nemcsak ezért van a szívünkben.
Az elmúlt több mint két hónap megfeszített munkája meghozta gyümölcsét.
Kis csapatunk minden tagja fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy minél több Jesuában nem hívő, zsidó emberhez jusson el – még ha burkoltan is – az evangélium üzenete. Ehhez és az új kapcsolatok építéséhez a kreativitás minden lehetséges formáját (on-line hirdetések, kisfilmek, személyes találkozások, identitásinterjú-készítés) latba vetettük. A nehéz és állhatatos munka során sok időt töltöttünk el együtt imában megállva az Örökkévaló előtt és engedelmesen követve az Ő vezetését. A Mennyei Atya megjutalmazott bennünket: 17 új, nem hívő, zsidó emberrel kerültünk kapcsolatba, és ebből 8 ember kész arra, hogy valamiképpen tovább ápolja velünk a kapcsolatot. További jó hír, hogy ugyanezt a kiállítást szeptemberben megrendezhetjük egy nem hívő, zsidó származású művészember lakásgalériájában, ahol további lehetőségek, kapcsolatépítések várnak ránk.
Elindult egy nagyon ígéretesnek látszó, ám nem könnyű folyamat. Kérlek, imádkozz azért, hogy mindazok, akik igent mondtak a Biblia-tanulmányozásra, kitartóan végigmenjenek ezen az úton, és az út végén felismerjék a Megváltó Személyét. Valamint kérünk imát azért is, hogy mindazt, amit Isten készít nekünk, át tudjuk venni, és minden helyet, amit talpunk érint, bátran birtokba is vegyünk.
Ezt a címet adtuk nagyszabású képkiállításunknak, melynek megnyitójára június 5-én került sor. Az eseményre közel 80 ember érkezett.
A pályázat, a zsűrizés, a kiállítás és a hozzá kapcsolódó két esemény mögött ugyanaz a kérdés volt: hogyan tudjuk zsidó testvéreinknek az evangélium üzenetét relevánssá tenni? Kutatásunk eredményeként megtudtuk, hogy a zsidó értelmiség különösen együttérző a társadalom kitaszítottjaival és a nehéz helyzetben lévőkkel – és a Tikkun Olam, azaz világ megjavításának a vágya mélyen ott él a szívükben. A pályázókat arra hívtuk, hogy a művészet szemével mutassák be a társadalom perifériájára szorult emberek életét. Közel 90 pályamű érkezett, ebből a 25 legjobb alkotás került a Selah kávézó falaira.
A kiállítás megnyitóján vendégeink hallhattak többek között egy csokrot egy hajléktalan költő verseiből, illetve egy mozgássérült fiatalember dalát a Jézusban való gyermeki hitéről, majd asztalok körül ülve beszélgethettek azzal a hét emberrel, akikkel az interjúk készültek az asztalokon elhelyezett Átváltozás magazinunkban. Most lehetőség volt személyesen is megismerkedni velük. Mindegyik karakter más nehéz helyzetből érkezett, és mindegyiknek Jézus sietett a segítségére, hogy igazán a helyére találjon. Elmondták, hogy az evangélium ereje hogyan tudta őket a vesztes helyzetből egy győztes, örömteli életbe átemelni.
Az asztal körüli szűk körű beszélgetés után szeretetteljes vendéglátás következett. Ekkor arra is lehetőség nyílt, hogy a közönség a művészekkel is megismerkedjen, akik szívesen meséltek a kiállított művükről. Örömmel láttuk: zsidó emberek is voltak mind a vendégek, mind az alkotók között. Így ők is hallhatták a nagyszerű bizonyságtételeket.
A kiállítás záró alkalma július 3-án került megrendezésre. Több zsidó emberrel is találkoztunk és beszélgettünk az este folyamán. Imádkozz kérlek, hogy a szívükben elkezdjen dolgozni mindaz, amit hallottak és tapasztaltak.
Február 17-én tartottuk nem mindennapi szombatköszöntő alkalmunkat. Rendhagyó volta abban állt, hogy 3 különleges vendéget üdvözölhettünk sorainkban, akik ráadásul nemcsak látogatóként voltak jelen, hanem szolgáltak is ezen az estén.
Az Ézsaiás 2:2–3 az utolsó napokról beszél, a messiási királyságról: az Úr házának a hegye kimagaslik a többi közül, magasan fog állni,
„Eljön a sok nép, és ezt mondják: Jöjjetek, menjünk fel az Úr hegyére…”
Ezen az estén valóban eljött a sok nép (ennyien még nem voltunk együtt), de nemcsak számszerűleg voltunk sokan, hanem többféle nemzetből való vendégek ülhettek egy asztalnál. Az egyikük Ábel* volt, aki Jemenben született: édesapja révén arab származásúként együtt dicsőítette az Örökkévalót Dániellel*, aki édesanyja révén zsidó származású. Kettejükben nemcsak az a közös, hogy a Messiás Jesuában egyek, és hogy mindketten akusztikus gitáron dicsőítik Istent, hanem az is, hogy elérkeztek az identitáskeresésük egy mélyebb szakaszához. Mindketten magyar azonosságtudattal nevelkedtek, és most jutottak el oda, hogy a másik identitásuk szépségét és értelmét is elkezdjék felfedezni. Kata kérdésére – mely arra vonatkozott, hogy hogyan lehetséges a megbékélés az arabok és a zsidók között, vagy hogy egyáltalán lehetséges-e –, mindketten igennel válaszoltak – hozzátéve, hogy ehhez még sokat kell „dolgozni”, azaz hirdetni az evangéliumot, hiszen ezeket a kibékíthetetlennek tűnő ellentéteket csak a Messiás Jézus szeretete képes áthidalni, elsimítani.
Avi Snyder, a Zsidók Jézusért Misszió európai nagykövete volt a harmadik illusztris vendégünk, aki éppen Budapesten tartózkodott. Ő szintén erről a témáról fejtette ki gondolatait: senki másban nincs és nem is lesz lehetőség a megbékélésre: az Isten-ember és ember-ember közötti kapcsolatok teljes helyreállítására, mint a Messiás Jesuában, hiszen Ő a Békesség Fejedelme. Avi erről ír egyébként most megjelent könyvében: A zsidóknak nincs szükségük Jézusra… és más tévhitek.
Vendégeinket megérintették az őszinte bizonyságtételek és a zsidó-arab dicsőítésből áradó erő. Egyikük, Eszter*, imádkozott Avival, és átadta a szívét Jézusnak. Egy másik zsidó hölgy, Olga*, súlyos magánéleti válságból érkezett közénk, és hálás szívvel itta a felé áradó szeretetet.
Hogy mikor lesz újból ilyen „csillagegyüttállás”?
Azt csak az Örökkévaló tudja – de reméljük, rövidesen sor kerül rá.
Bizonyára tudjátok, hogy az OR-ZSE közösségszervezői szakának első évfolyamos hallgatója vagyok, és most zárult le az első félév. A tankör-társaim (hatan vagyunk) különböző korúak és különböző felekezetű (neológ, evangélikus, ortodox) körökből kerülnek ki, de van közöttünk ateista meggyőződésű tanuló is. Abban viszont egyek vagyunk, hogy mindannyian komolyan vettük és vesszük a tanulmányokat, és maximális erőbedobással készültünk fel a félévi vizsgákra.
A két legnehezebb tantárgy szóbeli vizsgája maradt a végére. Miután online módon bejelentkeztünk az első vizsgára, négyen egy ún. várószobába kerültünk, hogy ne zavarjuk az első két felelőt. Mindenki ideges volt, és megelégedett volna egy kettessel, csak valahogy legyen túl a vizsgán. És ekkor eszembe jutott A fegyvertelen katona c. film – ahol főhős minden csata előtt imádkozott – ezért megkérdeztem őket: „Mit szólnátok, ha imádkoznánk?” Arra nem emlékszem, hogy válaszoltak volna valamit, de a nézésükből kivettem, hogy rendben.
Ez úgy nézett ki, hogy én imádkoztam – hozzáteszem: szabadon, kötetlen imát elmondva, ami egy ortodox zsidó férfi számára furcsának tűnik –, megáldottam a tanárokat is, kértem Isten jóindulatát az egész vizsga lefolyására. Áment csak én mondtam a végén. Ezek után az történt, hogy a tanár négyesnél rosszabb jegyet senkinek sem adott – még akkor sem, ha valakinek a tudása eléggé döcögött. Ezután kaptam egy messenger üzenetet az egyik neológ hölgytől (ő bent volt az imacsoportban), aki kérte, hogy imádkozzak a következő vizsga előtt is. Imádkoztam, és újból megáldottam mindenkit: diákokat, tanárokat egyaránt.
Szerinted mi történt? Megismétlődött az előző eset: a szigorúnak beállított tanárok kérdezgettek ugyan, de olyan jóindulatot tapasztaltunk a részükről, hogy itt sem kapott senki négyesnél rosszabb jegyet.
Lenyűgöző volt azt látni, ahogyan Isten megdicsőítette magát ezen a napon! Még az ateista tankör-társamnak is el kellett ismernie, hogy a végkimenetel nemcsak azon múlott, hogy mi mennyire készültünk fel ezekre a vizsgákra, hanem a jó jegyekhez a tanárok jóindulata is kellett. Ezt pedig egyedül a Mindenható Isten tudta csak befolyásolni.
Kérlek, imádkozz azért, hogy még több ilyen lehetőségem nyíljon bizonyságot tenni és kapcsolatokat építeni a nem hívő zsidó testvérekkel az egyetemen.
