A kürtzengés ünnepe vagy a zsidó újév (Ros Hásáná)
(3 Mózes/Vájikrá 23:23–25)
A héber Bibliában (Ószövetségben)
a zsidó naptár szerinti hetedik hónapban, Tisri első napjára esik Jom Teruá (a Kürtzengés ünnepe). Ma inkább Ros Hásáná, a Zsidó újév néven ismert. Úgy tűnik, hogy a mózesi szövetség idején több újév is volt, ahogyan ma is vannak tudományos, pénzügyi és naptári újévek. Peszach is jelölt egy új évet (2 Mózes/Smot 12:1–2) és Ros Hásáná is. A Jom Teruá bibliai jelentősége a sófárnak – a kosszarvból készült kürtnek – a megszólalásában rejlik: ez arra szólította fel az embereket, hogy hagyják abba, amit csinálnak és gondolják át az életüket. A Kürtzengés ünnepét egy tíznapos önvizsgálati időszak követte, amelyet ma Jámim noráim-nak, azaz Félelmetes napoknak neveznek.
Az Újszövetségben
bár külön nem említik, párhuzamot vonhatunk a Kürtzengés ünnepe és Bemerítő János szolgálata között, aki bűnbánatra hívta az embereket.
A zsidó életben
A Ros Hásáná örömteli nap annak ellenére, hogy Jom Kippur komoly ünnepélyességét vezeti be. Különleges üdvözlésekkel és édes ételekkel, például mézbe mártott almával kívánunk egymásnak egészséges és boldog új évet. A zsinagógában felolvassák az Akéda történetét, amikor Ábrahám kis híján feláldozta Izsákot.
Az Engesztelés napja (Jom Kippur)
(3 Mózes/Vájikrá 23:26–32)
A héber Bibliában (Ószövetségben)
a Félelmetes napok (lásd fentebb) a bibliai naptár legünnepélyesebb napjával: Jom Kippurral, az Engesztelés napjával értek véget. A főpap egyedül ezen a napon léphetett be a Szentek Szentjébe, és véres áldozat bemutatásával engesztelést végzett önmagáért, a családjáért és a nemzetért.
Ha élve tért vissza a kárpit mögül, az azt a jó hírt jelentette, hogy a bűnökért való áldozata elegendő és elfogadható engesztelésnek bizonyult.
Az Újszövetségben
a Jom Kippur a Messiás Jézus halálának és feltámadásának képét nyújtja. Életét a bűnök teljes és végleges engeszteléséül ajánlotta fel. Feltámadása a halálból – hasonlóan a kárpit mögül élve visszatérő főpap esetéhez – azt a jó hírt jelentette, hogy áldozatát elegendőnek és elfogadhatónak ítélték a bűnökért való egyszeri fizetségként. A Zsidókhoz írt levél írása idején még állt a Szentély. A Jom Kippurról beszélve rámutat, hogy Jézusé volt a végső papi szolgálat és áldozat a mi javunkra. Az Apostolok Cselekedetei 27:9 szó szerint azt mondja, hogy „a böjt már elmúlt”. Itt a „böjt” a Jom Kippurra utal (amely böjtöléssel járt), és az ezen ünnep utáni tengeri utak fokozott veszélyére.
„Itt sokáig horgonyoztunk. Ezzel időt vesztettünk, és már veszélyes volt továbbmenni, hiszen a zsidó böjt ideje is elmúlt. Ezért Pál figyelmeztette a hajósokat”
(ApCsel 27:9)
A zsidó életben
Jom Kippur a böjt napja, a 3 Mózes/Vájikrá 16:29-ben található „tagadjátok meg magatokat” hagyományos értelmezése alapján. Ezen a napon a zsinagógákban Jónás könyvét olvassák fel, amelynek témája a bűnbánat.
A Sátrak ünnepe (Szukkot)
(3 Mózes/Vájikrá 23:33–43)
A héber Bibliában (Ószövetségben)
Öt nappal Jom Kippur után, Tisri tizenötödikén következett a bibliai naptár utolsó ünnepe. Héber neve Szukkot, ami sátrakat, bódékat vagy menedékhelyeket jelent.
Isten elrendelte, hogy hét napon át a népnek sátrakban kell laknia, hogy emlékezzen arra, amikor a negyvenéves pusztában való vándorlás alatt ideiglenes építményekben laktak. Ezek a sátrak az Úr kegyelmének bizonyságául szolgáltak, aki a népnek menedéket nyújtott a vándorlás évei alatt. Ugyanakkor kijózanítóan emlékeztetnek a vándorlás okára: a hitetlenségre. Szukkot az év utolsó aratási ünnepének is emléket állít. Az egyhetes megemlékezés során az emberek lombokat gyűjtöttek („ágakat pompás fákról – pálmaágakról, lombos fák ágairól és a patakok mellett növő fűzfákról” 3 Mózes/Vájjikrá 23:40), és örültek a termésnek, amelyről Isten gondoskodott. A Zakariás 14:16 arra az új rendre utal előre, amikor az idők végén majd minden népnek meg kell ünnepelnie Szukkotot.
Az Újszövetségben
Talán a Szukkot ünnepének az utolsó aratáshoz és a messiási királysághoz kapcsolódó üzenete késztette Pétert arra, hogy a szukkoti hagyományra asszociáljon, amikor a Megdicsőülés hegyén meglátta Jézust Mózes és Illés társaságában, az Ő eljövendő országa dicsőségébe öltözve. Így kiáltott fel: „Rabbi, csodálatos, hogy itt lehetünk! Csináljunk három hajlékot (sátrat)…” (Márk 9:5).
Talán azt gondolta, hogy ez a rövid dicsőséglátomás már maga a Királyság, és ideje elkezdeni a Zakariás 14:16-ban leírt ünneplést.
A zsidó életben
Sok zsidó ember a mai napig bódékban/sátrakban alszik vagy csak étkezik ezen az ünnepen. A sátrat szukkának nevezik, és egy nádfedeles, gyümölcsökkel és növényekkel díszített, három oldalról zárt, csaknem anyagtalan építmény. Az ünnep további elemei a luláv, vagyis egy speciális lombcsokor (a 3 Mózes/Vájjikrá 23:40-ben említett növényekről úgy gondolják, hogy pálmaágak, mirtuszlevelek és fűzfalevelek) és az etrognak nevezett citrusféle.
Ha szeretnél többet megtudni a zsidó nép ünnepeiről, hagyományairól és hátteréről, töltsd le ingyenes ebookunkat itt.
A Pünkösd ma is kiemelkedő ünnep az egyházi naptárban. De tudtad-e, hogy az eredete visszanyúlik a héber Szentírás egyik ünnepéhez, amelyet a zsidó emberek még ma is ünnepelnek? Héberül Sávuotnak hívják, ami „heteket” jelent – ezért a Hetek Ünnepének is nevezik. A Pünkösd a görög „ötven” szóból származik, mivel ötven nappal az előző ünnep, a Peszách után következik.
A Sávuot eredetileg aratási ünnep volt: az első zsengéért hálát adó két ünnep közül a második. Mózes harmadik könyvének 23. fejezetében, a Peszách leírása után ezt olvassuk:
Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Szólj Izráel fiaihoz, és ezt mondd nekik: Ha bementek arra a földre, amelyet én adok nektek, és aratjátok annak termését, vigyétek el aratásotok első kévéjét a paphoz. Az mutassa fel a kévét az Úr előtt azért, hogy ő kedvesen fogadja tőletek. A szombat után következő napon mutassa fel azt a pap. (3 Móz/Vájikrá 23:9–11)
Ez volt az árpa első zsengéjéért hálát adó ünnep, amely áldozatot is tartalmazott. Ezután olvasunk egy második hálaadásról, a Sávuot ünnepéről:
Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig és akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak. (3 Mózes/Vájikrá 23:15–16)
Ezúttal a búza aratásáról van szó. Mivel ez hét héttel az első áldozat után történik (az 50. nap a hetedik hét befejezése utáni nap), az ünnepet Sávuotnak, szó szerint „heteknek” nevezték el.
Miután az izraeliták letelepedtek Izrael földjén, és szentélyük is állandó helyet kapott, az első zsenge bemutatása körül egész rituálé alakult ki. Azt az utasítást kaptuk, hogy vegyünk az első termésből, tegyük kosarakba, vigyük a sátorba (később a templomba), és adjuk át a papnak, hogy ezzel fejezzük ki hódolatunkat és hálánkat Istennek a földért, amelyet nekünk adott (5 Mózes/Dvárim 26:1–11).
A zsidó nép elbeszélte az egész nép hitének útját.
Ez az ünnep több volt, mint az első termés bemutatása Isten előtt – ez volt az az alkalom, amikor megemlékeztek róla, hogy hogyan érkezett a nép Izrael földjére. Minthogy valaki elmesélheti személyes hitre jutásának történetét, úgy a zsidó nép is felelevenítette az egész nemzet hit-utazásának történetét. Ez azt jelentette, hogy soha nem felejtették el, honnan jöttek, és hálát adtak azért, ami a jelenben adatott. Azt is jelentette, hogy nem feledkeztek meg arról, hogy a föld az Úr ajándéka. Ez egyúttal lehetőséget teremtett arra is, hogy örüljünk a föld termésének, együtt ünnepeljünk a családdal és a vendégekkel!
Pünkösd/Sávuot: A törvényadás évfordulója
A Sávuot fő témája ugyan továbbra is a mezőgazdaság és az első termés maradt, valamiféle hiányérzetet kelthetett, hogy ez az egyetlen olyan ünnep, amely nem kapcsolódik Izrael történelméhez. Az 5 Mózes/Dvárim 26. könyvének rituáléja ugyan utalt a történelmi háttérre, de e rituálé nagy részét már a Peszách ünnepe tartalmazta. Idővel a Sávuot új jelentéstartalommal bővült: kiszámolták, hogy a nap, amikor Isten a Szináj-hegyen átadta a Tórát (Mózes törvényét), pontosan Sávuotra esik. A Sávuot Jesua (Jézus) idejére a Törvény átadásának évfordulójává is vált amellett, hogy az első zsenge ünnepe maradt.
Éppen ezen az ünnepen, amikor zarándokok tízezrei hozták el az első termést, történtek az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének eseményei. A Misna1 szerint (amelyet i. sz. 200 körül írtak le) a szent városba tartó körmenetek meglehetősen ünnepélyesek voltak, és nem csak búzát hoztak első zsengeként, amint azt ebből a leírásból láthatjuk:
Akik a közelben laktak, friss fügét és szőlőt hoztak, a távolabbról érkezők viszont szárított fügét és mazsolát. Egy arannyal díszített szarvú ökör vezetett, fején olajbogyókoronával. Fuvolán játszottak előttük, amíg közel nem értek Jeruzsálemhez; amikor pedig már közeledtek a városhoz, hírnököket küldtek előre, és feldíszítették a bikkurimot [első termésüket]. (Misna Bikkurim 3:3)
Ezúttal azonban nagyon szokatlanul alakult a Sávuot.
A nap, amikor a Ruach haKodes (Szent Szellem) eljött, és a hagyományok életre keltek
Az Apostolok Cselekedeteinek 2. fejezete azt meséli el, ahogy a Jesua mennybemenetele utáni Pünkösdkor a tanítványok megkapták a Szent Szellem (Ruach haKodes)2 ajándékát. Figyeljük meg a félkövérrel szedett szavakat:
Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy, ahogyan a Szent Szellem adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni. Megdöbbentek, és csodálkozva mondták: „Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e? Akkor hogyan hallhatja őket mindegyikünk a maga anyanyelvén… (ApCsel 2:1–8)
Ezen a napon hallható és látható jelenségeket (nagy zúgás és más nyelvek; lángnyelvek) tapasztaltak meg a jelenlévők. Ez korántsem volt egy tipikus sávuoti esemény! A tanítványok számukra ismeretlen nyelveken kezdtek beszélni, és az összesereglett zsidó emberek a saját anyanyelvükön hallották őket szólni, ezért megértették őket.
Miről szólt mindez? Ha visszamegyünk a 2 Mózes/Smot 19-ig, amikor Isten először adta a törvényt a Szináj-hegyen (ne feledjük, az első században a Sávuot már ennek az eseménynek az évfordulója volt), jelentős párhuzamokat látunk:
A harmadik napon virradatkor pedig mennydörgés, villámlás és sűrű felhő támadt a hegyen, és igen erős kürtzengés. Ekkor megrémült az egész nép a táborban. Mózes pedig kivezette a népet a táborból Isten elé, és ők megálltak a hegy lábánál. A Sínai-hegy egészen füstbe borult, mert leszállt rá tűzben az Úr. Füstje úgy szállt föl, mint a kemence füstje, és az egész hegy nagyon rengett. A kürt zengése egyre erősebben hangzott. Mózes beszélt, és az Isten mennydörgésben felelt neki. Leszállt tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára, és fölhívta az Úr Mózest a hegy csúcsára. Mózes fölment. (2 Móz/Smot 19:16–20)
Ugyanez a jelenet folytatódik a 2 Mózes/Smot 20-ban:
Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. Látva mindezt, a nép reszketni kezdett, és távolabbra állt. És azt mondták Mózesnek: Te beszélj velünk, és mi hallgatunk rád, de Isten ne beszéljen velünk, mert akkor meghalunk! Mózes azonban így felelt a népnek: Ne féljetek, mert azért jött Isten, hogy próbára tegyen benneteket, és hogy őt féljétek mindig, és ne vétkezzetek! A nép tehát távolabbra állt, Mózes viszont közelebb ment a sötét felhőhöz, ahol az Isten volt. (2 Móz/Smot 20:18–21)
Lehet, hogy az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének jelenségei kapcsolatban állnak a Mózes második könyvében leírtakkal?
Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében az erőteljes hanghatások és a tűznyelvek a jelenlévők egy részének a 2 Mózes/Smot 19–20. fejezetét juttathatta eszébe – különösen, mivel ez volt a törvényadás évfordulója, így sokak emlékezetében volt eleven a törvényadás története. Lehet, hogy az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének jelenségei kapcsolatban állnak a Mózes második könyvében leírtakkal? Nagyon is valószínű. A zsidó hagyomány alaposan kiszínezte a Kivonulás könyvében leírtakat, és ez a hagyomány még szorosabb párhuzamot vont az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetével:
A targumok, a héber Biblia parafrázisai a rokon nyelvre, az arámi nyelvre, ezt mondták: „Amikor a Szentnek, áldott legyen a neve, szájából, szikrák vagy villámok vagy lángok illetve tűzfáklyák formájában kiment egy szó … akkor egy láng a jobb oldalon és egy tűznyelv a bal oldalon átrepült a levegőben, majd visszatért és az izraeliták feje fölött lebegett, majd visszatért és belevésődött a táblákba.”3
Az idézett újszövetségi események szemtanúinak is bizonyára feltűnt a párhuzam. Amikor sokan más nyelveken kezdtek beszélni, és a körülöttük lévő számos nemzetből érkezett jelenlévők megértették őket – voltak, akik megdöbbentek, tanácstalanok voltak, és azt kérdezgették egymástól: „Mi akar ez lenni?” (ApCsel 2:11–12). Mások azonban gúnyt űztek belőlük: „Édes bortól részegedtek meg. Ekkor előállt Péter a tizeneggyel, felemelte a hangját, és így szólt hozzájuk:” (ApCsel 2:13–14) – ezek az emberek Istenről és az Ő tetteiről beszélnek. Volt egy hagyomány, miszerint amikor Isten szólt, a szavai hetven nyelvre „oszlottak”:
A Misnából idézve: „Az Ebál hegyén lévő oltár köveire (5 Mózes/Dvárim 27) hetven nyelven – azaz az emberiség összes nyelvén – fel volt írva a Tóra összes szava”. (Misna, Sota 7:5)
A jelenlévőknek érteniük kellett, hogy Isten egy új módon megismételte a szináj-hegyi eseményeket.
Bár a Misna és különösen a Talmud az első század után került lejegyzésre, sok bennük leírt hagyomány sokkal korábbra nyúlik vissza. Kétségtelen, hogy az Apostolok Cselekedetei 2. könyvében szereplő Sávuot/Pünkösd napján az ott jelenlévőknek érteniük kellett, hogy Isten megismételte a Szináj-hegy eseményeit, és hogy a tanítványok szavai Isten saját kinyilatkoztatását voltak hivatottak közvetíteni az összegyűlt népnek. Az erőteljes hanghatásokkal, a tűznyelvekkel és Istennek a jelenlévők nyelvén érthetően elhangzó kijelentésével a hagyományok szó szerint életre keltek.
Péter magyarázata szerint az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetében Joel próféta szavai teljesednek be, miszerint az utolsó napokban Isten Szelleme kiárad, és ennek egyik eredménye a „prófétálás”, vagyis az Isten szavának kimondása lesz. Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezetének eseményei az Isten Szellemének tettei.
A Pünkösd jelentése a mai kor számára
Az Apostolok Cselekedetei 2. fejezete nyilvánvalóvá teszi, hogy új kinyilatkoztatás történik. Jeruzsálem a szináj-hegyi események megismétlésének helyszínévé vált, és a tanítványok szavai Isten új szavai. Ez nem a Tóra (Mózes törvénye) tagadása és helyettesítése. Ez inkább a Tóra és a próféták reménységének beteljesedése, a zsidó nép reménységének beteljesedése azáltal, hogy a Messiás eljött.
Továbbá, elkezdődik az Isten Igéjének hirdetése az egész világ számára. Az Ige a zsidó és a nem zsidó népeknek egyaránt szól, hogy végül az egész világ meghallja az üzenetet. Bár az Apostolok Cselekedeteiben nem idézik,4 ez a jelenség az Ézsaiás/Jesája 56:7-et juttatja eszünkbe: „Az én házamat minden nép imádságának házának fogják nevezni”.
Egy napon az emberiség a Messiásba vetett hit által megbékélésre és egységre talál.
Milyen gyönyörű kép az egységről és a megbékélésről! Az 1 Mózes 11-ben, Bábel tornyánál Isten összekeverte a világ nyelveit, így az emberek többé nem értették meg egymást. Az Apostolok Cselekedetei 2-ben ez a zűrzavar, legalábbis ott és akkor, megszűnt. Az evangélium ígérete az, hogy egy napon az emberiség a Messiás Jesuába vetett hit által megbékélésre és egységre talál. Az Apostolok Cselekedeteiben van egy „előleg”: egy ígéret, hogy ez végül valóban meg fog történni.
Az első zsenge és a jövő ígérete
A Sávuot vagy Pünkösd volt a zsidó naptár második dátuma, amikor az első termést kellett vinni Istennek. Hét héttel korábban az árpa betakarításakor hozták az első zsengét, most pedig a búza első zsengéje következett.
Amikor az első termés beérkezett, ez egy látható ígéret volt arra, hogy a termés többi része is követni fogja. És így az első termés gondolata metaforává vált: a kicsiny kezdetet egy nagyobb méretű beteljesedés fogja követni. Az Újszövetség tele van ilyen képekkel:
A hívők feltámadása. „Ámde a Messiás feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Messiásban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel a Messiás, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Messiáséi.” (1 Kor 15:20–23). Jesua feltámadása olyan, mint az első termés. Ígéret és garancia arra, hogy további feltámadások következnek, mégpedig azoké, akik belé vetik hitüket.
A Ruach haKodes (Szent Szellem) teljessége. „De nem csak ez a világ, hanem még azok is, akik a Szent Szellem első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására.” (Róma 8:23). Hívőként Isten Szelleme egyénileg és közösségileg is bennünk lakozik. De ennek teljessége a jövőben rejlik, amikor megtapasztaljuk a Szellem munkájának teljességét az életünkben.
Isten népének megnagyobbodása. „Köszöntsétek a házukban levő gyülekezetet is. Köszöntsétek az én szeretett Epainetoszomat, aki az ázsiai tartomány első zsengéje a Messiásban.” (Róma 16:5). És: „Kérlek titeket, testvéreim: tudjátok Sztefanász házanépéről, hogy ők Akhája zsengéje, és a szentek szolgálatára szánták magukat” (1 Kor 16:15). Az első zsenge jelentésével összhangban Pál azzal a várakozással volt, hogy még többen jutnak hitre, zsidók és pogányok egyaránt.
A megváltás beteljesedése. „Az ő akarata szült minket az igazság igéje által, hogy mintegy első zsengéje legyünk teremtményeinek.” (Jakab 1:18). Jakab azt írja, hogy a hívők az első bizonyítékai annak, hogy Isten nagyszabásúan megváltja a világegyetemet. Minden tökéletlenségünkkel és hibánkkal együtt Isten azt mondja nekünk, hogy valami sokkal nagyobb dolognak vagyunk az első szereplői. Mi vagyunk a megváltás első zsengéi, Isten előhírnökei a jövőnek.
* A bibliai idézetekben használt kiemelések a szerző kiemelései.
„Meine Ehre heißt Treue” – Becsületem a hűség… Az SS tiszt meglátta magát a kirakatüvegben, önkéntelenül is megigazította egyenruháját, hiszen ő ebben az ostromlott városban a rendet, az erőt, a Reich[1]-et képviseli. A távolból ágyúlövések hallatszottak, az ellenséges bombázók a város felett repültek, az utcákon civilek építették a védműveket, katonák vonultak fel-alá; mégis a város, Budapest megpróbált élni és tudomást sem venni az ostromról. Az SS tiszt visszaemlékezett arra, hogy nem is olyan régen, Karácsonykor, amikor bezárult az ostromgyűrű, az emberek még ajándékot vásároltak, fát állítottak, a kávéházak, az üzletek, a színházak még üzemeltek… Mennyire más volt Sztálingrád, ahol a fivére meghalt, értelmetlen, úgymond hősies halállal. Tudta, a sors neki is ezt tartogatja. Ismerte az erőviszonyokat, hogy a német erők két év óta folyamatosan hátrálnak, a saját erőktől távol eső magyar főváros felmentése minden propagandaszólam ellenére képtelenség. Kijutni gyakorlatilag lehetetlenség; megadás neki, mint SS tisztnek képtelenség, nemcsak a becsület, de a józan ész szerint is: harcban még mindig könnyebb és gyorsabb a halál, mint ami a fogságban várna rá. Tegnap fájt a foga, gondolt arra, hogy elmenjen a tábori fogászatra, de aztán elhagyta: ugyan, ezt a pár napot már fájó foggal is kibírja.
Azonban minden erőfeszítés ellenére, a normális élet látszata napról napra foszlott szét. Ma még csak vadásztak a zsidókra, a katonaszökevényekre, a munkaszolgálatosokra, de holnap… Nem akart arra gondolni, hogy holnap mi következik. Eleget látott már a keleti arcvonalon, hogy mi történik az ellenségesnek ítélt civilekkel. Becsületem a hűség, nem a gondolkozás, sóhajtott fel és belépett az üzletbe:
– Heil Hitler! – köszönt szabályszerűen. A bolt mélyében álló öregember mintha rosszallólag ingatta volna a fejét, de előlépett és udvariasan köszöntötte:
– Isten hozta uraságodat. Mit parancsol? Vagy inkább csak ellenőrizni kívánja a papírjaimat?
A tiszt végigmérte az öreget: keleties vonásai voltak, de mindegy. Ha kérné a papírjait, biztos elő tudna venni egyet, a feketepiacon bármikor lehetett tiszta keresztény árja származást igazoló dokumentumokat kapni; ha lelőné, mint egy kutyát, talán még ki is tüntetnék – ehhez azonban nem volt gusztusa. Ebben a városban mindenkit halálra vagy még rosszabb: túlélésre ítéltek, kár lenne egy golyót egy tisztázatlan származású öregemberre pazarolni.
– Dezertőrök, zsidók, ellenállók vannak itt?
– Biztosíthatom, hogy senki illetéktelen nem tartózkodik az üzletemben.
A tiszt nem volt ostoba, érezte, hogy az öreg titkolni akar valamit, de mi értelme lenne házkutatást tartani? Elő tudna állítani esetleg egy kisgyereket, egy öregasszonyt, de ugyan, mit használna ez a város védelmének? Inkább unottan legyintett és nézelődni kezdett.
– Mik ezek? – mutatott a polcokra. – Könyvek?
Az öreg boltos megingatta a fejét:
– Nem, kérem, ezek boldogságok.
– Semmi tiltott áru? – értetlenkedett a tiszt.
– Bár ma úgy tűnik, hogy a boldogság tiltott áru, biztosíthatom, hogy ezekben semmi olyasmi nem található, melyekre bármelyik tiltó rendelkezés vonatkozna.
– Akkor mi a boldogság, ami ezeken a polcokon van?
– Ha szabad megjegyeznem, a boldogság mibenlétének kérdésében még a legnagyobb filozófusok sem jutottak egyetértésre.
– Ne beszéljen mellé! Egyenes kérdésre egyenes választ várok! Mik ezek? – kiáltott a tiszt, miközben keze a fegyvere markolatára csúszott.
– Boldogságok, ha megengedi. Kinek ez, kinek az… Mindenkinek azt tudom adni, amire vágyódik.
– Ennek nincs semmi értelme!
Az öreg az utca felé mutatott:
– És ennek odakint van?
Az SS tiszt felnevetett:
– Valóban! Ha a világ megőrült, annyi őrültséget mi is megengedhetünk magunknak, hogy mi is eljátszunk azzal az őrült gondolattal, hogy boldogok legyünk. Nekem mit tudna kínálni?
– Mit szeretne?
– Hogy dögöljön …! – fakadt ki a tiszt, de az öregember tiltakozólag felemelte a kezét:
– Kérem, ne! Bár kurrens árucikk lenne, én nem foglalkozom azzal, hogy mások halálával kereskedjek, nem fér az üzleti profilomba, meg ezen a téren túl nagy a konkurencia… Azonban, ha megengedi, jelenleg nagyon keresett árucikk a túlélés.
– Ahhoz, hogy túléljek, először élnem kellene – vont vállat a katona. – Ez meg minden, csak nem élet. Ez csak létezés, lélek nélkül.
– Hm… – gondolkodott el az öreg. – Esetleg akkor a lelkét szeretné kérni: ha visszakapná a lelkét, akkor boldog lenne?
– Nekem már nincs lelkem: a kiképzésen a civil ruha után ezt vették el először. Ha meg is maradt volna belőle valami, akkor azt én pusztítottam el a keleti arcvonalon. Ölni csak először nehéz. Meglátsz valamit, egy mozgó pontot a távolban és rálősz, majd eltűnik. Csak először nehéz. Aztán az első ölés, amikor látod a másik arcát is, hogy hogyan szenved ki. Nem a másik embert látod benne, csak egy hörgő állatot. Aztán először ölsz meg fegyvertelen embert. Partizánvadászat, túszszedés, megtorló akciók a partizánokat bújtató falvakon. Nem, nekem már nincs lelkem és nem lennék képes visszaszerezni. Ha visszakapnám, belehalnék, mert akkor végig kellene gondolnom, hogy mit tettem. Azzal meg képtelen lennék szembenézni. Nekem már nincs megváltás – gondolkozott el a férfi, de aztán kajánul elmosolyodott:
– Tudja mit? Ha valóban a boldogsággal kereskedik, akkor a világot kérem!
– Az egész világot? – mosolyodott el az öreg örmény.
– Igen! Azt kérem, hogy ha már én el is vesztem, akkor legalább a világ meneküljön meg.
A boltos elgondolkodott:
– Tudja, egyszer egy barátom azt mondta, hogy aki egy lelket, egy embert megment, az az egész világot menti meg[2].
– Egy katona a parancsot teljesíti, nem dönthet arról, hogy kit és mit véd meg.
– Egy ember viszont igen. Nem azt kérem, hogy gyilkoljon; nem kérem azt, hogy szegje meg a parancsot, hanem csak azt, hogy amikor van lehetősége, akkor mondjon ellen annak a pusztító gonosznak, ami itt a városban ünnepet ül. Ha jól tudom, ön mint német katonatiszt, az öntevékenységet nagyra tartja…
– Ha a parancsok teljesítését szolgálja … de nem hiszem, hogy az OKW[3] céljai között szerepelne a zsidók és hasonló személyek mentése.
– Ha szabad megjegyeznem: van, ami az OKW fölött áll és az nem a Führer. Ha akarja, nevezheti Istennek vagy emberségnek.
– Ezért nálunk felkoncolják az embert…
– Igen, ez biztos, de legalább emberként halhatna meg.
– Hazaárulóként, parancsmegtagadóként.
– Ezeknek a szavaknak csak akkor lenne súlyuk, ha olyan emberek mondanák ki, akik szavának súlya van.
– Ha nem teszem meg, hősi halott leszek, ha megteszem, akkor kivégeznek és elfelejtenek.
– Lehet, hogy itt a földön elfelejtik a nevét, de feljegyzik az Igazak Könyvébe.
– Ez nem érdekel… Nem hiszek semmiben, ami a halál után következik. Mindenesetre köszönöm. Majd elgondolkozom azon, amit mondott. Heil… Auf Wiedersehen!
– Tiszteletem, örvendek, hogy betért hozzám.
Miután meggyőződött arról, hogy a tiszt messze jár, az öreg örmény benézett üzlete hátsó szobájába:
– Most már előjöhet, kedves kisasszony!
A felszólításra egy kisírt szemű kislány bújt elő:
– Nagyon féltem. Ki volt ez?
– Jegyezze meg, kedves kisasszony, nem az a fontos, hogy ki a másik ember, hanem az, hogy mi lehet belőle! Egy német katonatiszt volt, de hamarosan egy angyallá válik.
– Nagyon félek… Ugye nem lesz bajom?
– Ha azt szeretné, akkor nem lesz baja, ígérem, megkapja ezt a boldogságot.
– És nekem is kell fizetnem érte? – kezdett el kotorászni a kislány a kabátja zsebében.
– Kell fizetnie, nem is keveset, de csak később. Ha vége lesz ennek a zűrzavarnak, majd akkor kérem el az árát.
– És mi lesz az?
– El kell mondania, hogy az embertelenség idején is volt egy angyal, aki másokat mentett; mert nem igaz, hogy a külső körülmények határozzák meg, milyen emberek legyünk, hanem mi magunk választhatunk mindig a jó és a rossz között. Mindig lehet a jót választani, az igazat és a tisztát, a körülmények nem adhatnak felmentést.
– Ezt nem értem… – kámpicsorodott el a kislány.
– Nem baj, majd meg fogja érteni. Isten áldja, és vigyázzon magára!
Nem sokkal később a kislány egy pincében bujkált. Egyszer csak géppisztolyos, nyilas suhancok özönlöttek be, és utasítottak mindenkit, hogy szedje a motyóját, és sorakozzon a bejáratnál. A kislány és a többiek batyuba kötötték a holmijukat, ami még megmaradt, és azon kucorogva, halálra váltan várták a folytatást. A nyilasok még üvöltöztek egy darabig; kisbabákat meg mozgásra már képteleneket sürgettek, de egyszer csak kivágódott az ajtó, és mint az Úr haragos angyala, ott állt egy szőke SS katona. Ő is ordított, a géppisztolyát a nyilasokra szegezte, és azok eltakarodtak. A pincében rekedtek csak bámultak, hallgattak, azután visszakászálódtak a csoda fényében a bálákra.
Furcsán terjednek a hírek a háború idején… Senki sem mer kimozdulni a védelmet adó zugból, csak ha nagyon muszáj, és senki sem mer semmit sem mondani, nehogy rémhírterjesztőként felkoncolják, mégis terjednek a hírek. Néhány nap múlva a kislány hallotta, hogy az az SS tiszt nemcsak őket mentette meg, de másokat is, ezért elfogták és a haditörvényszék akasztás általi halálra ítélte. Az ítéletet azonnal végrehajtották.
[1] Birodalom (német), a hitleri Németország közkeletű elnevezése
A béke ősi héber fogalma teljességet, épséget, egészséget, biztonságot és jólétet jelent, és magában hordozza az állandóságot. Istenben gyökerezik, aki az emberiséget azzal a különleges céllal teremtette, hogy sikerekben gazdag életet éljen.
A Tórában Ádám és Éva története szemlélteti mind Isten célját és elképzelését az emberiséggel kapcsolatban, mind azt, hogy miért olyan nehéz ezt a salomot megtalálni. Ádám és Éva békében volt Istennel és mindazzal, amit Ő teremtett. Isten betöltötte minden szükségüket. Szépség vette őket körül. Fontos munkát kellett végezniük Isten és a teremtett világ szolgálatában. Az Istennel való kapcsolatukat akkor még nem rontotta meg az emberi gonoszság.
És mégis, még ebben a tökéletes állapotban is, az emberiség nem tudott teljesen megbízni Istenben. Engedtek a félelemnek, hogy Isten esetleg valamit eltitkol előlük, és legyőzte őket a tudás által megszerezhető hatalom csábítása. A lázadásnak ez a kicsiny lángja hamarosan az emberi gonoszság erdőtüzévé nőtte ki magát, amely még ma is sújtja a világot. Emberi fajunk ma már nincs összhangban a teremtett világgal, amelyet meg kellene művelnünk, gyakran konfliktusba kerülünk a felebarátainkkal, akikről gondoskodnunk kellene, és nem vagyunk kapcsolatban a Teremtőnkkel, aki szeret minket.
„Bár a salom elveszett az emberi lázadásban és gonoszságban, Isten nem mondott le a keze alkotásáról.”
Ábrahámot és családját választotta kiindulópontnak, hogy helyreállítsa a békét a világban. Istennek ez a döntése, illetve Ábrahám hajlandósága, hogy bízzon Istenben – bár ez gyakran nehéznek bizonyult (1 Mózes 15:7-8) – olyan irányt szabott az emberiség számára, amely a salom megújulása felé mutatott.
A Tanach többi része aztán ezt a nagyon rögös utat mutatja be, melynek célja, a salom soha nem valósul meg teljesen. Ez a századokon átívelő elbeszélés nyugtalanítóan nyitva hagyja a befejezést. Mikor fog helyreállni az Isten földi békéje? És mi kell ahhoz, hogy Isten ezt elérje?
„Jézus újraélte és beteljesítette Izrael történetét a saját életében, tökéletes engedelmességgel Isten iránt.„
Erre a kérdésre próbált döntő választ adni Máté, az Újszövetség első evangéliumának írója. Isten elküldte Jézust, Dávid fiát és Ábrahám fiát, hogy meglepő és ellentmondásos módon hozza el az emberiség történetének megoldását, és Isten Izraelnek tett ígéreteinek beteljesedését. Mint a Felkent, a Messiás, Jézus képviselte a népet Isten előtt, és Istent a nép előtt. Jézus a saját életében újraélte és beteljesítette Izrael történetét, de mindezt Isten iránti tökéletes engedelmességgel tette. Majd letette az életét váltságdíjként Izrael népéért és minden más népért is (Máté 20:25-28).
Ézsaiás/Jesájá próféta éppen erről beszél:
Pedig a mi betegségeinket viselte, a mi fájdalmainkat hordozta. Mi meg azt gondoltuk, hogy Isten csapása sújtotta és kínozta. Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg. (Ézsaiás 53:4-5)
Isten megtette az első és döntő lépést, hogy kibékítsen minket Önmagával. Ezen a kiengesztelődésen keresztül mi is megtehetjük az első óvatos lépéseket az egymással és a világgal való kiengesztelődés felé. Ha hajlandóak vagyunk elfogadni, a Szentírás megmutatja nekünk, hogy az igazi salomhoz vezető út az Istennel való kiengesztelődéssel kezdődik a Messiás Jézuson keresztül.
Ezt szem előtt tartva a Máté evangéliuma maga is egy nyugtalanítóan nyitva hagyott kérdéssel zárul: Hajlandók vagyunk-e bízni Isten Felkentjében?
Szeretnél többet megtudni Jézusról, a Béke Fejedelméről? Vedd fel velünk a kapcsolatot, vagy beszélgess velünk, hogy többet megtudj róla.
Kívánhatunk-e a másik számára jobbat, mint a béke?
Ha béke van, minden van. A „békesség” nem a háború és a csatazaj hiánya. Nem a ránk erőltetett „fegyverszünet”. A béke az, amikor minden a helyén van.
Amikor nincs betegség fájdalom félelem zűrzavar harag igazságtalanság éhezés gyűlölet…
Sábát Sálom!
Hol van hát a béke? Elég bekapcsolni bármely hírcsatornát, hogy lássuk: pusztul a Föld, szenved az ártatlan, és igen, TERJED A VÍRUS, és csak lelkünk legmélyén remélhetjük, hogy ide nem ér el, a városunkat nem érinti, az ismerőseinket kikerüli, legalább a családot ne…
Sábát Sálom!
Honnan? Honnan jöhet a „Sálom”?
A középkor rabbijai nem vezettek be újabb gyásznapokat a különböző csapásokra. Úgy vélték, minden kor viszontagságainak meg lehet találni a megfelelőjét a Tanakhban. A Tisá Böáv gyásznapja az első és a második szentély lerombolásának ugyanúgy emléket állít, mint három későbbi tragédiának, melyek – a hagyomány szerint – ugyanezen a napon történtek.
Ha pedig a gyászunk gyökerét a Tanakh mutatja meg – a Sálom forrását is ott kell keresnünk!
A Vájikrá (III. Mózes) ezt ígéri:
„Ha rendelkezéseim szerint éltek, és parancsaimat megtartjátok, és végrehajtjátok azokat … Békességet adok az országban; ha lefeküsztök, senki sem riaszt föl benneteket.” (26:3;6)
A híres „papi áldás” utolsó mondata ez: „Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet!” A Zsoltárok könyve tele van a békesség kérésével és ígéretével – ami mind a Minden.atótól ered.
A zsoltárokat jórészt Dávid írta, a hadvezér és király, aki tudta, mit kell tenni a győzelemért, de azzal is tisztában volt, hogy Sálom nem azért lesz, mert megküzdöttünk érte, megalapoztuk, felkészültünk.
A valódi Sálom egy áldás, ami az Ö.valótól érkezik.
Ki méltó a Sálomra?
Bárki és senki.
Bárki, mert csak egy kritériuma van a Tóra szerint: „Ha rendelkezéseim szerint éltek, és parancsaimat megtartjátok, és végrehajtjátok azokat…” Ez alapvetően egyszerű.
Akkor most gondold végig: Egyszerű? Te vajon megtartod? A 614-ből nézzük most csak ezt az egyet:
„Szeresd tehát az Örökkévalót, a te Istenedet egész szíveddel, egész lelkeddel és egész erőddel.” (Dvarim /V. Mózes/ 6:5)
Valóban olyan valós, aktív, hiánytalan szeretettel fordulsz Felé, ami meghatározza az egész életedet? Tudod, ami alól nincs „kényelmi kivétel”. Nincs „mindenki ezt csinálja”, „ennyi még belefér”, „ne vigyük túlzásba”… Mi motivál? A hagyománytisztelet, az erkölcs – vagy valóban az Ő akaratát keresed, és ennek mérlegén éled a mindennapjaidat?
A Sálomra önmagában senki nem méltó.
Hogyan lehet mégis Sálomunk?
Jesájá/Ézsaiás próféta szerint a Messiás a Békesség Fejedelme1 lesz. Mi hisszük, hogy ez a Fejedelem már megszületett, meghalt és feltámadt – azért, hogy minket, akik ezt az előbb idézett egyetlen parancsot sem tudjuk megtartani, mégis megbékítsen az Ö.valóval. Hisszük, hogy ő nem a Fegyverszünet, hanem a Sálom Fejedelme, a Názáreti Jesua, akinek segítségével miénk lehet a Minden.ató békéje. Ezért – bár nyilván vigyázunk a Földre, segítünk az éhezőnek, fölvesszük a gyógyszertári maszkot és gyakran mosunk kezet – nem kell félnünk.
És Sálom töltheti meg a sábátunkat – ahogy a hét többi napját is.
A purimi ünneplés elmaradhatatlan finomsága a Hámán füle, vagy közismertebb nevén Hámán-táska. A sütemény leginkább a nálunk is ismert barátfülére hasonlít, azzal a különbséggel, hogy a barátfülét főzzük, amit utána prézliben forgatunk meg. De visszatérve a Hámán-táskára, ki ez a Hámán ebben a purimi történetben? Az ember hajlamos azt gondolni, hogy a sztori pozitív hőséről neveznek el egy süteményt. De nem! Hámán a történet gonosz szereplője volt. A perzsa uralkodó egyik bizalmasa, aki arra készült, hogy kipusztítsa a zsidó népet a föld színéről. Ahhoz, hogy ezt a nagyszabású tervet véghez vigye, a király beleegyezésére, hadseregre és időre volt szüksége. Így kerek egy esztendőn keresztül sorsot, azaz PUR-t vetett, hogy melyik legyen az a hónap/nap, amikor végrehajthatja gonosz tettét. Innen származik a Purim szó. De hála a Mindenhatónak, Ő ezt nem engedte: a zsidó nép megmenekült, Hámánt pedig felakasztották. Cserébe viszont, elneveztek róla egy édességet. Ez Hámán sztorija, de most nézzük a süteményt:
Többféle magyarázat létezik arról, hogy miért kapta ezt a nevet: Az egyik szerint az – eredetileg – német mákos táska (Mohn Taschen) judaizálódott, és a népi etimológia héber névelővel látta el a szót,(Há-Mohn-Taschen), melyben így szerepel a Hámán (Há-Mohn) szó is.
Egy másik magyarázat szerint a háromszög alakú sütemény Hámán kalapját szimbolizálja.
Bármi is legyen az eredet, a süti valóban finom, érdemes elkészíteni. Hamar megvan, és nem igényel nagy hozzáértést. És miközben eszegeted, olvasd el hozzá az Eszter könyvéből a gaz Hámán, az áldott Mordecháj és a bátor Eszter történetét. Így a sütemény még jobban fog esni!
Íme, a recept:
Hozzávalók 5 főre:
35 dkg rétesliszt,
15 dkg margarin,
1dkg élesztő,
10 dkg cukor,
só,
reszelt citromhéj,
2 tojás,
kevés rum,
szilvalekvár vagy máktöltelék.
A lisztet elmorzsoljuk a margarinnal és az élesztővel. Belekeverjük a cukrot, a sót, a citromhéjat, a két tojást, és annyi rumot adunk hozzá, hogy jól nyújtható tészta legyen. Kinyújtjuk, és háromszögletű darabokra vágjuk. Szilvalekvárral vagy
mákkal töltjük, félbehajtjuk, szélét lenyomkodjuk, és tojással kenve kikent lisztezett tepsiben pirosra sütjük. Készíthetjük úgy is, hogy nagyobb pogácsaszaggatóval kivágjuk, a tölteléket középre rakjuk és három oldalról felhajtva középen összenyomjuk.
