Ki ez az I_ten, aki Ábrahám történetén keresztül megszólalt az emberiség történetében? Van róla valamilyen elképzelésünk, ismeretünk, vallásos vagy vallásellenes neveltetésünkből fakadóan. Ám képzeljük most bele magunkat Ábrahám helyzetébe, aki számára megszólalt egy hang, megjelent egy titokzatos Valaki, irányt mutatott, bizalmat kért.
Ábrahám hitt, elindult, de hogy ki ez a titokzatos hatalom, csak lassan bontakozik ki a történetből. A múlt heti parasában olvastunk arról, hogyan indult el Ábrahám az ígéretekben bízva, a most előttünk levőben pedig látjuk a történet folytatását, több évtizedet is egyben. Így ujjhegyre szedhetjük, ki az, aki itt beszél. Mit tudunk meg Róla?
Vajjérá, azaz Megjelent Ábrahámnak
Megtudjuk először is ezt a tényt, már a parasa címéből is. A Világ Teremtőjét nem így képzeljük el, utólagos tudásunkkal már mondjuk is, hogy Ő egészen más, Ő elrejtőzik, kívül van a teremtett világon.
Sokan úgy okoskodnak, hogy az univerzum egy maroknyi galaxisában, egy picurka csillag körül keringő porszemnyi bolygón kapaszkodó mikronnyi emberke talán nem is látható az Ő számára. Ám, ha meg is vizsgálja ezt az életet valamiféle tudományos kíváncsisággal, miért akarna megjelenni előtte? Mit érdekli Őt, hogy az a mikronnyi kis furcsaság (te, vagy én, vagy Ábrahám) mit gondol Őróla? Tegyük fel, hogy mégis meg akar jelenni! Tényleg lába van? Vagy feje? Arca? Füle?
Aki most beszél, mindezeken a kétségeinken már át is gázolt. Itt van. Mi pedig nehezen értjük. Néha azt olvassuk, HaSem szól, néha úgy hívja a történet, hogy angyalok. Ne tévesszen meg a karácsonyi képeslapok és üvegdíszek világa! Az „angyal” azt jelenti, „küldött”. Tehát Ő az – valahogyan. Meg akar jelenni, szólni akar Ábrahámhoz, rajta keresztül egész Izráelhez, Izráelen keresztül minden néphez, és nem fáradozik azzal, hogy megmutassa, hogy Ő ám azért mégsem egészen olyan, mint mi.
Három férfi jelenik meg a déli napsütésben. Ábrahám kultúrkörében ez kötelességet jelentett. Az ilyen utazót vendégül kell látni. Ábrahám és Sára a legnagyobb szorgalommal tüsténkednek, majd Ábrahám ott áll mellettük, amíg esznek, hogy szolgálatukra lehessen, és már érzi is, hogy a történet egyre furcsább. Ez a három szól, úgy szól, mint az Egy. Ismeri őt, reményét és fájdalmát. Nincs olyan pont, ahol Ábrahám felkiáltana: Ja, te vagy az! Csak hallgat és kezdi érteni.
Szabad így beszélni Róla?
A Biblia – idegen szóval – antropomorf módon beszél I_tenről. Vagyis I_ten, aki tutira teljesen más, elképzelhetetlenül hatalmas, és megközelíthetetlen, úgy mutatkozik be, ahogy mi fel tudjuk fogni. „Ha I_ten egy lenne közülünk, csupán egy fickó, mint bármelyikünk, csak egy idegen a buszon, ahogy próbál hazajutni…” énekelte Joan Osborn, és valamit nagyon-nagyon eltalált. Itt van Ő, mint három fáradt vándor, pihen az árnyékban, megmossa a lábát, mert koszos lett, és eszik, mert éhes. Ellenkezik mindennel, amit tudunk Róla, de ha nem így jelenne meg, Ábrahám nehezen értené meg. I_ten elénk jön úgy, ahogyan meg tudjuk Őt érteni, mert akar velünk beszélni, mert fontos neki a mikronnyi kis teremtmény.
Mit tudtunk még meg Róla?
Megtudjuk továbbá, hogy az ígéretei igazak. Nem a soha meg nem valósuló álmok kategóriájába tartoznak. Egy év múlva Sára szülni fog.
Kiderült az is, hogy ismeri a szívünk gondolatát. Sáráról senki sem tudta, hogy nevetett. Bent volt a sátorban, a legrejtettebb belső világában. Ez a Valaki azonban akkor is hallja a nevetést, a sírást, a kétségbeesést, ha még magunk számára sem hallható, ha annyira jól elrejtjük is. Ő az egyetlen, aki mindezt hallja, és válaszol.
Megtudjuk azt is, hogy Ő igazságos. Sodoma bűnein ezért nem léphet keresztül. El tudja halasztani az ítéletet, ám Ő az egész Világ bírája. A gyengék, elnyomottak, az ártatlan vér, a megkínzott emberek, állatok el nem mondott panaszai is feljutnak Hozzá, és Ő ezeket el fogja rendezni. A bűnnek ára van. Sodomára ítélet vár.
Miért kell Neki Ábrahám áldozata?
A parasa utolsó történetében Ábrahám egy olyan próbával néz szembe, ami négyezer év után is felkavar mindannyiunkat. Ez a Valaki azt kéri, hogy Ábrahám „emelje fel” a fiát az oltárra (ez azt szokta jelenteni arrafelé, hogy Izsák meghal, mint áldozat), egy hegyen, amit majd Ő mutat. Megteszi? Tényleg megteszi Ábrahám? Izsák elviseli? Nem kérdez? Nem sír? Az Ö_való tényleg elfogadja?
Megtudjuk, hogy az Ö_való NEM fogadja el. Nem akarja Izsák vesztét, nem akarja, hogy Ábrahám ezt a fájdalmat átélje. Megtudjuk, hogy Ő „gondoskodik” egy másik áldozatról, így kiváltja a gyermeket. Önmagunkkal tartozunk, de Ő gondoskodik másik áldozatról, Aki önmagát adja helyettünk. A gyermek helyett meghal a kos, az elsőszülöttek helyett majd meghal a peszachi bárány, a bűneinket és átkunkat elviszi a „bűnbak”, a Jom Kippuri áldozat során.
Világos az is, hogy nem Neki van szüksége mindezekre, hanem Ábrahámnak, Ábrahám gyermekeinek, Izráel népének, rajtuk keresztül az egész világnak. Ezért jött el, ezt akarja elmondani a parányi bolygó furcsa kis lényeinek. Lesz egy pillanat, amikor a Messiásban valóban önmagát adja, és egyszer s mindenkorra teszi jóvá a bűnöket. Ábrahám közel kétezer évvel korábban már tanulja, mit is jelent ez, és miért lesz kulcsfontosságú a Messiás áldozata.
„De megígérted!” Ott áll a gyerek, próbálja visszatartani könnyeit, és te nézed, ahogy megrendült bizalmának romjain a te szavadat várja, a habarcsot, hogy összefogja a szétgurult köveket. „Megígérted.” A felnőtt szava pedig igaz és örök. Az kell, hogy legyen.
Persze lehet, hogy valamit félreértett. Rosszul emlékszik. Vagy csak nem érti az idő fogalmát, és ha azt mondtad, hogy barack fog teremni a fán, amit együtt ültettetek, ami az Ő FÁJA, akkor másnap reggel már szüretre készül… Megígérted. Most tehát itt vagy, és együtt küzdötök, hogy megértse az ígéretet és az időt, hogy reményt, bátorítást, hitet kapjon tőled.
Mostani Parasánk Ábrahám útjának első felét adja elénk, ahol az Ö_való minden nagy fordulópontnál meglátogatja „barátját, Ábrahámot”, ahogy a haftarában megnevezi, és bátorítja: az ígéret még mindig érvényes.
Menj el!
Így kezdődik Ábrahám (akkor még Abrám) története. Vállald fel döntésedet rokonok és barátok előtt! Győzd meg Sárát (akkor még Szárajt), a feleségedet, hogy új életet kezdtek, nehéz, bizonytalan, pusztában vándorló életet, távol a biztonságot adó várostól, az évtizedek alatt felépült kapcsolati hálótól. Hetvenöt évesen. Mert szilárd meggyőződésed, hogy „ezt mondta az Úr”.
Mert a mérleg másik serpenyőjében egy visszautasíthatatlan ígéret áll a világ Teremtőjétől. Saját föld, nép, amely Abrámtól származik, védelem, hírnév, méghozzá úgy, hogy Abrám élete áldássá válik mások számára.
Az ígéret jól hangzik, még az unokaöcs, Lót számára is, így együtt indulnak útnak.
Hullámhegyek-hullámvölgyek
Abrám elmegy Kánaán földjéig, keresztülgyalogol az országon Móré tölgyeséig, ahol megerősíti az Úr: igen, jó helyre jöttél,
„A te utódaidnak fogom adni ezt a földet!”
(1 Mózes 12:7).
Abrám megnyugszik, feladat teljesítve, megépíti az első oltárát.
Évek telnek el a következő kijelentésig. Nomádként vándorol, majd ismét megtelepszik első oltára közelében. Mind ő, mind Lót vagyonos pásztorrá vált, nagy nyájakkal, és a közös terület feszültségekhez vezetett. Elküldi tehát Lótot, hadd önállósodjon, felajánlva neki a területválasztás lehetőségét. Lót a Jordán egész vidékére igényt tart, Abrámnak „nagyvonalúan” meghagyva a sivatagot és a hegyvidéket. Az idős családfőnek van min elgondolkoznia. Mit kapott eddig az ígéretből? Lehetne otthon a város megbecsült vezetője – ehelyett itt a sivatagban kóborló, gyermektelen sátorlakó, aki még a folyómenti területeken se legeltethet… De I_ten nem engedi őt elkeseredni. „Emeld fel a fejed – nézz körül – neked adom MINDAZT, amit látsz! Rengeteg utódod lesz – járd be a területüket!” A megújított ígéret, az új feladat új erőt adott.
„Abrám hitt az Úrnak”
A következő beszélgetés az Ö_valóval egy csata után történik. Lót egy helyi háború során fogságba kerül, s Abrám mindent megtesz, hogy kiszabadítsa unokaöccsét. A dicsőséges csata után különleges áldást kap Melkisédektől (Melkicedek, Sálem királya), majd úgy dönt, nem veszi el részét a zsákmányból. Nem lenne helyes. Ismét belehasít: minek a zsákmány egy gyermektelen pásztornak? Hol van hát az az ígéret?
A megerősítés látomásban érkezik:
„Ne félj Abrám! Én vagyok a pajzsod: jutalmad igen bőséges.”
(1 Mózes 15:1)
A pátriárka szinte gyerekként áll az Úr előtt bizalma romjain: „Nem adtál nekem utódot” (15:3) – Aki megmutatja neki a csillagokat: ennyi utódod lesz! Az Írás itt mondja ki Ábrahám életének kulcsmondatát: „Abrám hitt az Úrnak, aki ezért igaznak fogadta el őt.” (15:6). Nem tettei vagy engedelmessége tette Abrámot igazzá, azok csak jelzései voltak az életét meghatározó valóságnak: a rendíthetetlen hitnek.
Örök szövetség
Mikor könnybe lábadt szemmel néz rád a gyermek nem értve, miért nem történt meg, amit megígértél, van egy módszer, ami segít megőrizni a bizalmat. Ez családonként és óvodánként változik. Nálunk ez volt a „becsszóra”, másoknál a „kisujjeskü” – egy cselekvéssor, ami a legkomolyabb ígéretekkel jár. Ezt tette I_ten Abrámmal: a kor királyainak szövetségkötési módja szerint keresztülmegy a levágott állatok darabjai között, kötelezve magát szava betartására. Nem kérve semmit cserébe. Örök szövetség ez, Abrám utódaival, semmi nem szüntetheti meg.
A hetiszakasz utolsó beszélgetése szól a szövetség másik oldaláról. A 99 éves Abrám új nevet kap: Ábrahám, azaz sok nép atyja, és konkrét ígéretet, hogy nem a szolgálótól született Izmael viszi tovább az örökséget, hanem feleségétől születendő fia. Száraj is új nevet kap, ezután Sára lesz, és ekkor hangzik el a körülmetélkedés parancsa, szövetségbe tartozás jele is.
I_ten ígéretei
Szép hetiszakasz ez, könyveket tölthetnénk meg üzeneteivel. Most mégis egy kérdést szeretnék feltenni: milyenek I_ten ígéretei.
Először is: időben érkeznek. Mikor azt hisszük, elkészültünk. Mikor elfáradunk, csalódunk, másokat sikeresebbnek látunk… épp időben érkeznek.
Másodszor: igazak. Nincs bennük csúsztatás, körülményekre hivatkozás, manipuláció, egyszerűen igazak.
Harmadszor: örökérvényűek. Nincs „lejárati dátum”, nem vonja vissza a szavát.
És végül: időbe telik megérteni őket. Ábrahám évtizedeken át „hitt az Úrnak”, és csak lassanként bontakozott ki előtte, hogy miben is hisz.
Légy türelmes, és járd I_ten útját – ismerd meg ígéreteit, és bízd rá magad! Megéri.
Nóé igaz ember volt, feddhetetlen a maga nemzedékében. Az Istennel járt Nóé. (1 Móz 6:9)
Együtt járni
Talán, mint a kamasz szerelmesek, akik még nem akarnak összeházasodni, de már „együtt járnak”? Beszélgetnek, ismerkednek, együtt döntik el, hogy mit játszanak vagy éppen mit építenek.
Egy teljesen romlott világban, ahol az emberek nemcsak paráznák, hanem rablók és romlottak, elhangzik a minősítés Noéról: „igaz, tökéletes, I_tennel jár.” Vajon I_ten tényleg tökéletesnek látta? A kapcsolat elején a szerelmesek is hajlamosak a szerelmüket tökéletesnek látni.
Ezen a közös úton Noé egy 120 évig tartó kemény munkát vállalt be, hiszen ennyi idő alatt épült meg a bárka. Ennyi éven át hallgatta a romlott emberek gúnyolódását. Ebben a projektben Noé nem valósíthatta meg önmagát, saját elképzeléseit, hanem pontos terv szerint kellett dolgoznia, I_ten utasítása szerint.
A bárkát gófer fából kellett építeni, és szurokkal bekenni kívül és belül. A „gófer” engesztelést jelent, ugyanúgy a „koper “(szurok) szó is. Több helyen a Bibliában „engesztelést végezni” a fordítása. Ablakot felül, ajtót oldalt kellett építeni, lásd a pontos tervet az 1 Mózes 6-dik fejezetben. Aztán be kellett menni a bárkába, bevinni I_ten parancsa szerint az állatokat, mindenféle eledelt, s várni hét napot, hogy megkezdődjön az özönvíz. Miért vállalta Noé, hogy együtt legyen bezárva az állatokkal egy olyan bárkába, ami be van kenve bitumenhez hasonlítható szagú szurokkal? Milyen bűz lehetett odabent? Azért vállalta ezt Noé és családja, mert tudták, hogy kint ítélet van, nincs megmaradás.
Közel kétezer évvel ezelőtt közénk jött Jézus, aki nemcsak az Atyával járt, hanem I_tentől jött. Azért halt meg a kereszten, hogy nekünk engesztelést, szabadulást adjon. Már a zsoltáros azt jövendöli róla, hogy „minden vízáradásod és hullámod összecsap fölöttem!” (Zsolt 42:8)
A folytatás
Az elvárt módon folytatódik a történet. Az özönvíz után Noé kiment a bárkából, minden állatot kiengedett. Első dolga Istennek köszönetet mondani, hálaáldozatot mutat be. Az Úr ígéretet tesz, hogy nem átkozza meg többet a földet az ember bűnéért, még akkor sem, ha Ő tudja, hogy gonosz az ember szíve ifjúságától fogva. Az eredeti szövegben azt olvashatjuk, az ember gonosz attól a pillanattól kezdve, amikor legelőször megmozdul anyja méhében.
A továbbiakról legszívesebben hallgatnék. Noé szőlőt ültetett, annak borától megrészegedett, és meztelenül feküdt a sátrában. Khám, a fia meglátta apja meztelenségét, elmondta a testvéreinek, akik letakarták apjuk meztelenségét. Noé megtudja, hogy mi történt, akkor megátkozza Khámot. Sémet és Jáfetet megáldja. Milyen súlyos következménye van a bűnnek! I_ten megmenti Noét és családját, nem pusztulnak el az özönvíz idején, most Noé átkozza saját fiát, akivel együtt volt a bárkában.
Elérni az eget
A nemzetségtáblázat után a heti szakaszban a Bábel tornyának történetét találjuk. Sineár földjén egy nagy síkságon tornyot akarnak építeni, aminek teteje az égig ér. Személyesen nekem nagyon tetszik ez a magyarázat: azért akarták, hogy a torony az égig érjen, hogy megtámasszák az eget. Ugyanis azt gondolták, hogy az özönvíz ideje alatt rájuk esett az ég, és bekövetkezett a teljes pusztulás. Nos, hogy ez újra be ne következhessen, égig érő tornyot akarnak építeni. Szerintem volt logika ebben, de mai tudásunk szerint tudjuk, hogy mennyire kitámasztható az égbolt egy toronnyal. Az Ö_valótól elszakadt ember a saját logikájára alapozva kb. ennyire képes. I_ten válasza erre: összezavarta a nyelvüket, és szétszélesztette őket.
Két ilyen megrázó történet után jobban megértjük Ézsaiás próféta szavait: „Ujjongj te meddő, aki nem szültél.” De az Ö_való nem tévedett, amikor azt a parancsot adta az embernek: szaporodjatok és sokasodjatok. Mi történt? Ádám leszármazottjaiként az Ö_való elleni engedetlenségünk, ami pusztulásba visz, romlottá tesz. A kegyelmes I_ten üzenete ma felénk: „nagy irgalmassággal összegyűjtelek.” Noénak azt mondta: menj be a bárkába.
Jézus azt üzeni ma: jöjjetek énhozzám mindnyájan! Ennek a hívásnak kell engedelmeskednünk, mert Ő a Megtartó.
A Biblia első mondata. Milyen fenségesen egyszerű! És mégis, mennyi mindent közöl velünk, amit tudnunk kell ahhoz, hogy megértsük, kik vagyunk és honnan jövünk. Amennyire nem tartja szükségesnek bizonygatni az ég és föld létét, úgy azt sem, hogy Isten létezik. Pusztán ráírja a Teremtettség jobb alsó sarkába a szerző nevét.
Mi van, ha ez a világ mégis teremtve lett?
Mi következik ebből? Ha ez a világ egy műalkotás, akkor azt szemlélve legalábbis valami ilyesmi kell, hogy elhagyja a szánkat: „szép munka!” De ha egy kicsit több időt szánunk rá, hogy az Univerzum gazdag változatosságára, a szerkezetek, funkciók, működések zseniális megoldásaira rácsodálkozzunk, az élő és élettelen formációk: hegyek, vízesések, kristályok, színes bogarak, virágok és galaxisok szépségében elvesszünk, nincs más választásunk, mint hogy leboruljunk e zseniális Mérnök, Művész és Szerző előtt.
Egy elegáns megoldás
Tovább gondolva: az alapanyagot nem a művészellátóban szerezte be, de még csak nem is valami bányában vagy kohóban: Ő a semmiből teremtett! A teremtés módszeréről keveset árul el. Vagy mégis lehet valamit tudni?
És a föld puszta és kietlen volt és sötétség volt a mélység színe fölött; Isten szelleme pedig lebegett a vizek színe fölött.
(Brésit/1 Mózes 1:2)
Ruach Elohim, Isten szelleme lebegett a vizek fölött. Ebből sejthető, hogy az Istenség harmadik tagja, a Szent Szellem is aktív részese volt a teremtésnek.[1]
A 3. verstől kezdve a teremtés fázisait látjuk kibontakozni a szemünk előtt, mindig ugyanazzal a mondattal bevezetve:
„És mondta Isten:”
Mintha Ist_n egy diktafonba diktálta volna le az egész művét. Csak szólt, és meglett![2] És szavának engedelmeskedett az anyag: nappá, holddá, csillagokká, tengerré, madarakká, szárazföldi vadakká és emberré szerveződött. A szavával teremtett! De ez még annál is különlegesebb, mint amilyennek elsőre látszik!
Teremtő szó – teremtő személy?
Az i. e. 5. században a babiloni fogságból hazatérő zsidóság arámi nyelven beszélt, ezért a Tóra zsinagógai olvasásához szükséges volt a héber szöveg arámi fordítása. Az így születő Targumok[3] nem szószerinti, hanem magyarázó fordítások voltak, ami lehetővé teszi, hogy rálássunk, hogy értelmezte az akkori zsidóság a Tórát. Nekik összeegyeztethetetlennek tűnt, hogy az Írás szerint az Ö_valót nem láthatja senki élve, ugyanakkor mégis több ilyen beszámolót olvashatunk[4]. Ezért ezekben az esetekben, illetve, amikor Ist_nt valami emberi tulajdonsággal felruházva mutatja be az Írás, a kor írnokai, a szoferek, kicserélték az eredeti „JHWH El_him” (JHWH Ist_n) kifejezést az IGE szó arámi változatára: MIMRA. Értelmezésükben a MIMRA ist_ni személy volt, aki által az Ö_való teremtette a mindenséget, aki az Ö_való látható megnyilatkozása volt, és aki kinyilatkoztatta magát az Ö_valót.[5]
A teremtés leírásakor ugyan nem látjuk, hogy az Ö_való emberi formában jelent volna meg, ám egy későbbi helyen[6] szereplő antropomorf kifejezés (Ist_n karjai) esetében az Onqelos Targum szükségesnek érezte, hogy a karokat az IGÉ-vel azonosítsa: „ezek a karok azonosak a Mimrával, aki által a világ teremtetett.”[7]
A Jeruzsálemi Targum az ember teremtéséről ezt írja: „Az Úr Mimrája teremtette az embert”[8]
Milyen furcsa gondolat! Valakinek a kimondott szava egy valós személy? Vagy ez csak képes beszéd lenne? Mindenesetre, ez a gondolkodás jellemezte az 1. sz. zsidóságát is: az Ö_való MIMRÁ-ja aktívan részt vett a teremtésben. A görögül beszélő, hellenizált zsidók LOGOSZ-nak[9] nevezték ugyanezt a személyt.
A LOGOSZ/MIMRA bemutatkozik
Erről a LOGOSZ-ról írta Johannan, János apostol:
Kezdetben volt az Ige (Logosz, Mimra), és az Ige Istennél volt, és az Ige Isten volt. Ő kezdetben Istennél volt. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.
(János evangéliuma 1:1-4)
János itt egy személyről beszél, aki a kortársai által jól ismert MIMRA, aki által lett minden. Tovább olvasva pedig megtudjuk, hogy a MIMRA a láthatatlan I_ten emberi alakot öltött képviselője.
Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.
(János 1:14)
A teremtett világból sok mindent kikövetkeztethetünk erről a csodálatos Mérnökről, Művészről, Szerzőről. Ő azonban eljött közénk emberként, hogy ne csak távolról csodáljuk Őt. Őseink MIMRÁ-nak, az Ö_való IGÉ-jének látták. Ő Jesua/Jézus néven mutatkozott be nekünk.
Szeretnéd megismerni Őt?
[1] A Rabba Midras az Isten szellemét azonosítja a Messiás szellemével, ahogy meg van írva az Ézsaiás 11:2-ben: Az Úr lelke (szelleme) nyugszik rajta.” Risto Santala: A Messiás az Ószövetségben a rabbinikus iratok fényében 34. o. 1999
[3] a régi írásokat a rabbik így sorolták be forrásértékük szerint: A Tanach vezet a Targumokhoz, a Targumok vezetnek a Misnához, a Misna vezet a Talmudhoz, és így tovább. Sifrei Softim, piska 160a (R. Santala: A Messiás…89.o.)
[4] (ld. Ber/1 Móz. 32:30 Jákób harca az Angyallal, Bírák 6:22,23 Gideon találkozása az Úr Angyalával, Ézs 6:5 a próféta látja az Ö_valót a trónon stb.)
“Lombsátrakban lakjatok hét napig, lombsátrakban lakjék az országban minden izráeli. Hadd tudják meg nálatok az eljövendő nemzedékek, hogy sátrakban adtam lakást Izráel fiainak, amikor kihoztam őket Egyiptomból. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” (3 Mózes 23:42-43)
A lombsátrak ünnepe erről szól. A mezőgazdasági év végén, mielőtt az őszi esők megérkeznének, van egy visszatekintés, egy megállás.
Egykor sátrakban laktunk. Egy egész generáció nőtt fel és állt hadrendbe Izráelben úgy, hogy nem volt vetés és aratás. Minden reggel a mannát szedtük föl a pusztában. Mindig csak az aznapi eleségünket kaptuk meg, és mégis jól aludtunk. Nem voltak kőfalaink, csak a sátor, amelyet ezerszer szedtünk föl és állítottunk föl újra, mégsem voltunk oltalom nélkül. Most kicsit visszaköltözhetünk ebbe a bizonytalan, szellős valóságba. A betakarítás után hálát adhatunk mindazért, amit kaptunk egy egész évre, és megvallhatjuk, hogy nem csak kenyérrel élünk.
A lombsátor tetején az ágakon keresztül felnézhetünk a csillagos égre is. Hiszen egész évben a földet néztük, futottunk a munkánk, megélhetésünk után, fáradoztunk. Most elkerülhetetlenül gondolhatunk arra, hogy van fölfelé is. Csudaszép ünnep ez nyolc napon keresztül!
Az elfelejtett ünnep
Mégis, olyan utasításokat találunk itt, amelyeket a Szentírás szerint évszázadokon át nem tettünk meg. Nehémiás könyvében olvasunk erről:
„Lombsátrakat készített tehát a fogságból hazatért egész gyülekezet, és lombsátrakban lakott. Bizony nem tettek így Izráel fiai Józsuénak, Nún fiának az ideje óta egészen eddig. Igen nagy volt az öröm.” (Nehémiás 8:17)
Eljött az idő, amikor Nehémiással újraolvastuk a Tóra szavait, és elindultak őseink ágakat szedni a mezőre. „Ha ez van odaírva, hát ezt csináljuk.” Elkezdődött valami, aminek el kellett volna kezdődnie már Józsué idejétől kezdve, és olyan fesztiválsorozattá nőtte ki magát, aminek nem volt párja a világon.
„Aki még nem látta a Vízmerítés ünnepségét, még sose látott igazi örömöt!” (Szukká 51a)
A Talmud leírása szerint az utcák megteltek örömmel, fényekkel, zenével, az emberek kezében lulávcsokrok, a házak tetején feldíszített szukkák (lombsátrak) álltak, és a napok az éjszakákkal egybeszakítva adták az ünnep semmihez sem fogható hangulatát. Messze földről is eljöttek akkoriban a zsidó családok Jeruzsálembe a zarándokünnepekre, az érkezőket pedig befogadták, és Izráel együtt ünnepelt.
Ha tudtuk volna, hogy ez ennyire jó, akár hamarabb is elkezdhettük volna, nem? Milyen csodás lehetett volna ez az ünnep Salamon uralma alatt, vagy Jósafát idején! Milyen jó, hogy Nehémiás és társai végül megértették a Tóra szavait!
Ma, a világ sok országában szétszórva is még mindig csodaszép ez az ünnep. Persze, a kontinentális éghajlaton ilyenkor már nem biztos, hogy kellemes dolog kint aludni, Magyarországon csak a főbb étkezések történnek a sátorban, de sátrat állítani, díszíteni, vendégeket fogadni, az életünket felforgatni és fölfelé tekinteni így is tudunk.
A haftaránk pedig arról beszél, hogy az idők végén sok megpróbáltatás után eljön az az idő, amikor minden nemzet el fog zarándokolni Jeruzsálembe, a lombsátrak ünnepére. Izráelt nem azért hívta el az Örökkévaló, hogy csupán ő maga legyen áldott. Rajta keresztül fog áldást adni az egész emberiségnek, minden nemzetnek.
Ez az ünnep tehát egy olyan áldás, amelyet Izráelen keresztül Isten minden embernek szánt, ám amiről Izráel népe évszázadokon keresztül nem is tudta, hogy micsoda. Nem tudták, hogy olyan dolog ez, ami teljessé tehetné zsidóságukat.
Az elfelejtett Messiás
Nem ez az egyetlen a zsidó hagyományban, ami így járt. Régóta tudtuk, hogy jönnie kell Valakinek, aki Mózes örökébe lép, mint próféta, aki Júda leszármazottja, akinek engedelmeskednek a népek, aki világosságot hoz. Jesájá (Ézsaiás) arról is beszél, hogy népe bűnéért kell fájdalommal fizetnie és gyógyulást hoz sebeinkre.
Mégis, amikor mindez megtörtént, újra csak sikerült átnéznünk rajta. Épp egy lombsátrak ünnepén, a Siloah forrásánál történt, hogy a Názáreti Jesua (Jézus) meggyógyított egy vakon született embert, épp ott, ahonnan a főpap a vizet merítette napról napra, az ünnepi tömeg pedig a tanúja volt. Zsidó követői hitték, hogy Ő a Messiás, mégsem értették meg, mi történik vele, amikor hamis vádak alapján átadták a pogány hatalomnak, és egy kereszten kellett meghalnia. Ám a harmadik napon a sírja üres volt, föltámadt a halálból.
Ő is része a zsidó hagyománynak. Elutasított része. Mégis egyre több zsidó gondolja úgy, hogy Ő az, akit vártunk, hogy a zsidóságunkat nem elrabolja, hanem teljessé teszi, ha elfogadjuk Őt, mint Messiást és Urat. Olyan része Ő a zsidó hagyománynak, akit az Örökkévaló azért adott a népünknek, hogy ne csak a miénk, hanem minden nemzeté is legyen. Ma épp Jesua miatt olvassa és tanulja a Tórát nagyon sok keresztyén a világon, és éneklik a zsoltárok szavait több millióan sokféle változatban. Vasárnapi iskolás gyerekek hősei a mi hőseink, Dávid, Gedeon, Elijáhu… Úgy tűnik, amiről a haftarában olvastunk, már elkezdődött, úton van. A kulcsa pedig a Názáreti Jesua, aki a zsidó hagyománynak egy elfelejtett, de kulcsfontosságú része.
Kész, vége. Öt könyv, 54 parasa, 187 fejezet és 304 805 betű (az eredeti héberben) után végre a Tóra végére értünk. És milyen lenyűgöző utazást tettünk! Kezdve az Egyiptomtól való megszabadulásunk magasságaitól egészen egy teljes generáció pusztába veszésének mélységéig. I_ten teremtői munkájától kezdve Mózes haláláig az Ígéret Földjének kapujában. Igazi hullámvasút-élmény volt, akárcsak az az élet, amit most élünk. De: minden jó, ha jó a vége. És legyen jó a vége!
Mose rabénu hullámvasútja – és a miénk
A két utolsó fejezet, amelyet együtt megvizsgálunk, igen különleges. Egy pillanatnyi kontrollvesztés miatt Mózes nem láthatja meg I_ten ígéreteinek beteljesedését, ám élete mégis jól végződik. Csecsemőként megmenekült a biztos halálból, később a föld legbefolyásosabb országának hercegeként nevelkedett, de volt szökött birkapásztor is, végül pedig fokozatosan népünk megmentőjévé és vezetőjévé formálódott. Mózes élete nem volt könnyű. Tőle tudjuk, hogy néha már azon volt: feladja. És természetesen, láttuk a hibáit is.
Míg Mózes élete merőben eltér az általunk megtapasztalt dolgoktól, mégis láthatunk bizonyos párhuzamokat. Mindannyian megyünk át nehézségeken, traumákon, amikor elegünk lesz, és bedobnánk a törölközőt, amikor ostoba döntést hozunk, és másokat megbántunk. Ilyenkor fel kell tennünk a kérdést magunknak: vajon Mózeshez hasonlóan erősen fejezzük be?
Mi az az áldás?
Mielőtt Mózes a Piszgá hegyre felmegy, hogy szétnézzen a kívánatos földön, I_ten egy utolsó feladatot ad neki: kérjen áldást a népre, amelyet Egyiptomból eddig a pontig elvezetett.
Az e heti parasánk is erről kapta a nevét: és ez az az áldás.
Ma ritkán használjuk az áldás szót. Ez afféle vallásos régiség. Valójában azonban folyamatosan gyakoroljuk. Amikor azt mondjuk valakinek: „Sok sikert a vizsgádhoz!”, azzal jót kívánunk neki. Az áldás egy lépéssel tovább megy – nemcsak kívánunk, hanem egyenesen megkérjük I_tent, hogy avatkozzon be az életébe, hogy megvalósuljon az, amit kértünk a részére. Ez több, mint csupán rituálé vagy vágyálom: aktív lépés, amely a szellemi dimenzióban számunkra megfoghatatlan módon változást hoz.
Mózes mivel akarta megáldani a népünket? Élettel, I_ten közbeavatkozásával a minket gyűlölőkkel vívott harcunkban, vállalkozásaink sikerével, jelenlétével, védelmével, mindennapi megélhetéssel, gazdagsággal, erővel és boldogsággal. Hűha! Ez elképesztő! És valóban az, mert mindezek az áldások tényleg megvalósultak. I_ten megtartotta Mózesnek tett ígéretét, és megáldotta a népünket.
Áldás az Áldó nélkül
Ki ne akarná közülünk ezeket: egészséget, gazdagságot, kényelmet és sikert? Röviden: megelégedést. Ezért igyekszünk oly sokféle módon és eszközzel elégedettek lenni. És mégis kielégítetlenek maradunk, ha ezt I_ten személyén kívül akarjuk elérni. Ugyanis, amikor ezekre az önmagukban jó dolgokra Tőle függetlenül teszünk szert, és nem Neki vagyunk hálásak, maguktól a jó dolgoktól kezdünk függeni. Ha I_tentől függetlenül találod meg a sikert, akkor mindig egyre többre lesz szükséged. A siker nem boldogít. Ha a vagyont teszed céloddá, soha nem leszel megelégedett – egyre többre lesz szükséged. A pénz nem boldogít. Ha a kényelmet tűzöd ki célodnak, soha nem leszel megelégedett – sose leszel elég komfortos. A kényelem nem tesz boldoggá. Mindezeket I_ten adja nekünk, de végső soron Ő maga – mindezen áldások forrása az, aki igazán boldoggá és elégedetté tesz minket.
Jól befejezni
Ezért van az, hogy a Mózesi áldások mindig I_tenre és az Ő személyére mutatnak.
Nem számít, életünk melyik szakaszában tartunk: el kell döntenünk, hogy miért éljünk, mert egy nap, ahogy Mózes szétnézett a tájon, nekünk is végig kell majd pásztáznunk az életünket. Hetven, nyolcvan vagy kilencven évesen vajon elégedettek leszünk azzal, amit látunk? Tudjuk-e majd Mózessel együtt mondani, hogy beteljesült életet éltünk, és jól fejezzük be? Vagy rettegéssel nézünk vissza, rádöbbenve, hogy elpazaroltuk az időnket itt a földön?
Nyerd meg a legnagyobb Áldást!
Ahogy a Tórán végighaladó utazásunk végéhez érünk, arra bátorítalak, hogy gondolkodj el azon, hogy mit tanultunk. Az I_ten nélküli életnek nincs értelme. A Messiás Jesua nélküli életnek nincs értelme. Az Ő halálán és feltámadásán keresztül van esélyünk arra, hogy életünk megújuljon és átalakuljon itt és most, hogy reményünk legyen egy olyan jövőben, ahol nem lesz fájdalom, gyász és halál. Vajon magadnak élsz, és önös terveidnek? Vajon úgy keresed az áldásokat, a jó dolgokat, mintha azok a földi életünk értelmét adnák? Vagy – a Messiás Jesua szavaival élve – kész vagy felhagyni a saját életeddel azért, hogy megmentsd azt? A lehető legnagyobb áldást, amit valaha megtapasztalhatsz, az élő I_tennel történő kapcsolatba lépés jelenti, aki a te Teremtőd, és aki szeret téged. Biztatlak most téged arra, hogy helyezd a bizalmadat a Messiás Jesuába. Kérj tőle megbocsátást minden rosszért, amit az életedben tettél, és döntsd el, hogy Őt követed életed végéig. Akár jól, akár rosszul mennek a dolgok, Ő mindig ott lesz veled. Ez a legnagyobb döntés, amit valaha hoznod kell, ugyanakkor a legnagyobb áldás is. Ha Benne akarsz bízni, akkor csak mondd ezt el Neki. Ő hall téged, és figyel rád. És hagyd, hogy átalakítson téged belülről kifelé!
Nagyon köszönjük, hogy velünk együtt haladtál végig a Tórán. Kérlek, írj nekünk – szeretnénk hallani, hogy mit gondolsz mindezekkel kapcsolatban.
