Harcom a hitért – Balogh Dani története

Harcom a hitért – Balogh Dani története

Balogh Dániel vagyok, 27 éves, jelenleg Izraelben lakok, de Magyarországot mindig a második hazámnak tekintem, hiszen itt ismertem meg Jézust, Izrael Messiását. Kicsit furcsa, hogy egész messze kellett utaznom ahhoz, hogy megismerjem azt, aki itt, 5 km-re tőlem csodákat tett, és a bűneimért halt meg. Galileai vagyok én is.

Gyermekkorom

Tiberiásztól pár percre születtem, egy kibucban. A kibuci élet igazán „tökéletes”, ezért nincs sok hangsúly a nagy, komoly kérdéseken, mint: Halál, bűn és Isten. Ezek csak a filozófusok meg a vallásosok témakörei, nem a mi dolgozó, mezőgazdaságból élő cionistákéi. A Jihie beszeder[1] kultúra, ha a zsidókat jellemzi, akkor a kibucnyikokat[2] még jobban. 

A kibuc egy kóstoló a tökéletes társadalomból. Kicsit úgy kell képzelni, mint egy Balaton-menti kis nyaraló falut, ahol minden megadatik[3]. Van egy ebédlő, ahol adnak reggelit, ebédet és vacsorát. Van egy közért, ahol ingyen jár az élelmiszer, szükség szerint. Van egy nagy központi medence, tópart, iskola, autóflotta, mosoda, cipész és még sorolhatnám tovább – és persze, a régi kibucban mindez ingyen volt. Ilyen körülmények között igazán nehéz volt gondolkozni az élet nagy kérdéseiről. De akkor, 16 évesen kiköltöztünk Magyarországra.

Első lépések Magyarországon

Több oknál fogva, az első fő célom az asszimiláció volt. Nem felejteni akartam a múltamat, hanem csupán hozzáadni egy identitást az életemhez. Egészen a mai napig, nagyon sokszor magyarnak vallom magamat. A „hazautazni” mindig Budapestre látogatást jelent. Megtanultam a magyar konyhát, nyelvet, történelmet és humort is. Ha már magyarrá akartam válni, akkor persze a „magyar vallást” is fel kellett vennem. Egyik első állomásom, amikor Magyarországra költöztem, az az Evangélikus Templom volt. Egy ottani lelkésznő oktatott engem hittanra. Nem tudom miért, de nagyon szerettem hallgatni a tanításait, noha még teljesen ateista voltam. Ez a lelkésznő megértette velem, hogy mit jelent a kegyelem – de nem úgy, mint ahogyan mi, zsidók értjük ezt a szót, hanem úgy, ahogyan a Biblia értelmezi. Ingyenes, teljesítmény-mentes kegyelemként.

Deák téri templom lépcsőinél

Ettől a ponttól már azt hittem magamról, hogy keresztény vagyok (csak évekkel később jöttem rá, hogy Jézusban hinni a legzsidóbb dolog). Vasárnaponként jártam a templomba, és Bach zenéje kíséretével, himnuszokkal dicsőítettem Istent.

„ Milyen szimbolikus, hogy Budapesten a helyiek gyakran úgy is tekintenek a Deák téri templom lépcsőire, mint találkozó pontra. Gyakran látni ott várakozó embereket emiatt. Én viszont a Deák téri templom lépcsőinél Istennel találkoztam.

Harcom a hitért

„ A hit: az Istentől való ajándék. De azt, hogy miért hiszek Jézusban, azt hit nélkül is meg lehet magyarázni. ”

A zsidó környezetemben nem fogadták jól, hogy keresztény lettem. Pedig a legzsidóbb dolog ez. Jézus – vagy héberül: Jesuá – a miénk. Izraelben született, zsidó nyelvet beszélt, zsidó ünnepeket tartott, zsidó próféták jövendöléseit teljesítette. Izrael bűneiért halt meg. Ez a legtöbb zsidónak nem egyértelmű, mivel sajnos nem ismerik a Tanakhot. Emlékszem, amikor egy izraeli, zsidó fiatalembernek beszéltem Dániel próféciájáról. Dániel próféta évre pontosan megmondta, hogy mikor érkezik Izrael Messiása – és gondoltam, hogy ez a tény nagyon meg fogja lepni a beszélgetőtársamat. De sajnos azt a választ kaptam, hogy neki nem szabad olvasnia Dániel próféta könyvét, mert a rabbija megtiltotta. Ez szomorú, de megértem, miért. Ha nyíltan lehetett volna beszélni a Tanakh-beli prófétákról, akkor már minden zsidó Jézus-hívővé vált volna.

A környezetem kezdett szembeszállni a hitemmel. És emiatt nagyon sokat kellett tanulnom arról, hogy mit mond a Tanakh Izrael Messiásáról. Kutattam a Tanakhban minden, Messiásról szóló próféciát. Ez nemcsak a hitemet erősítette, hanem a zsidó identitásomat is. Értelmet adott az ünnepeknek és a szokásoknak. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, ma, Jézus nélkül nincs semmi értelme a zsidó ünnepeknek. Főpap nélkül és Templom nélkül a legtöbb ünnep nem is teljesíthető. Ezért az ószövetség nem lehet érvényes, és ezért kötött velünk az Úr új szövetséget, pont úgy, ahogyan megígérte nekünk Jeremiás próféta által. Mivel nagyon sokan megkérdőjelezték a hitemet, kénytelen voltam kutatni a Tanakh minden próféciáját.

Új élet – Smá Jiszráel

Most, hogy tudom, ki a Teremtőm, és ismerem a Megváltómat, teljesen megváltozott az életem. Máshogyan látom a dolgokat, értelmet kapott az élet. Ha régen csak azért éltem, hogy jól érezzem magamat, és mindent nyerjek el, amit el lehet nyerni a rövid életből, most az Úrért élek. Régen az érdekelt, hogy kihasználjak mindent, amit a világ nyújt, még akkor is, ha az egy másik ember rovására ment, most az Úrért élek. Ez radikálisnak hangzik – de nem ez az egyik első micvénk?

„Smá Jiszráel, az Örök Istenünk, az Örökkévaló egy! Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!”

Ha nem élek Érte, akkor nem teljesítem a Smát. Hány zsidó ember mondhatja magáról, hogy szereti Istent teljes szívével, lelkével és erejével?

Balogh Dani


[1] Jihie beszeder – szó szerint az jelenti, hogy „jó lesz”. Ez a felelősség-nem-vállalásnak egy kifejezése. Továbbá a hitelesség nélkül elkötelezettségé.

[2] Kibucnyik – kibucban lakó ember.

[3] Ez csak a régi kibucokra jellemző, ma már alig találni ilyen fajtát, mivel gazdaságilag tönkrementek.

Számon tartott ígéretek – Kozma Bogi története

Számon tartott ígéretek – Kozma Bogi története

Sziasztok, én Bogi vagyok!

Van férjezett nevem is, Kozma Ferencné, de az nagyon hivatalos, és sokkal jobban szeretem, ha Boginak szólítanak – mint ha mondjuk „Ferencné”-nek… Maradjunk hát a Boginál, és csapjunk bele a történetbe: hogy is kerültem én ide.

„Zsidók Jézusért ÉS BARÁTAIK”

Ezt a feliratot leginkább szórólapozáskor szoktad látni a pólóinkon. Tudom, úgy hangzik, mint a Micimackóban „Nyuszi barátai és üzletfelei”, de nálam ez egy nagyon fontos felirat, én ugyanis nem vagyok zsidó származású, én az „és barátaik” vagyok. Akkor mit keresek a Zsidók Jézusértnál? Valójában egy másik missziós társasággal dolgozom, de mivel közösek a céljaink, partnerként segítem ezt a csapatot is. De kezdjük inkább a történet elején, valahol 3 éves korom táján… (Nem, ne aggódj, nem regény lesz!)

„Amikor én még kissrác (lány) voltam…”

Baptista családban nőttem fel, régre nyúló baptista hagyományokkal, így mióta az eszemet tudom, rendszeresen gyülekezetbe jártam. Mindig nagyon figyeltem, és amit a tanítóink mondtak, saját életkoromnak megfelelő szinten megértettem, átgondoltam és elfogadtam.

Az első nagyobb lépés 9 éves koromban következett, gyülekezetünk nyári táborában. Az utolsó estén, a tábortűznél Jézus haláláról, feltámadásáról volt szó. Arról, hogy mindezt azért csinálta végig, hogy így kifizesse az árát mindannak, ami rosszat tettünk, teszünk életünk során. Azután néztünk egy papírlapot, amint ellobban a tűzben, és megértettük, hogy ha elmondjuk Jézusnak a bűneinket, és megkérjük, hogy vegye el azokat tőlünk, akkor a bűnök éppúgy semmivé válnak, mint az a papírlap, mi pedig új, tiszta életet kezdhetünk Istennel. Ez az, ez kell nekem – gondoltam, és felemeltem a kezem, hogy ezt én is szeretném. Gyülekezeti szóhasználattal fogalmazva „megtértem”, és „átadtam az életemet Jézusnak”, és már előre örültem, hogy innentől végre tényleg, és igazán „jó” leszek.

Game Over

Hááát… nem egészen így lett. Pedig nagyon megpróbáltam. Aztán jött az első elfelejtett dolog, ami hozta magával az első hazugságot. A lustaság, az elsummantott házimunka, később a suliban a lesett házifeladat… számomra nagyon is valóságosan ott álltak ezek a bűnök, és nem igazán értettem, mi történt az én tiszta és átadott életemmel. Sebaj, hamarosan megint szóba került ugyanez a téma a vasárnapi iskolában, és mikor fel lehetett emelni a kezünket, hogy új életet akarunk kezdeni Jézussal, azonnal jelentkeztem. Biztos rosszul csináltam valamit a múltkor, de most majd nem rontom el!

A következő három évben többször is megpróbálkoztam ezzel az „új-élet-dologgal”. Mintha valami furcsa játékká vált volna számomra a megtérés: újra-meg-újra átadtam az életemet, tudva, hogy valahogy mindig „visszaveszem”. Olyat vártam a megtéréstől, ami nem jár vele: egy tökéletessé vált, bűntelenül megmaradó életet, s csak később értettem meg a „megszentelődés” lényegét, az Istennel megélt hívő élet folyamatos „Istenhez-igazodását”.

Így jött el 1989 ősze (igen, ez a pattintott kőkorszak ideje volt, amikor az emberek internet és okosteló nélkül kuksoltak a barlangjaikban), és gyülekezetünk nagy evangélizációra készült: valódi amerikaiak érkeztek, fúvós zenekart is hoztak, és a prédikátor angolul beszélt! Nem emlékszem az igehirdetésre, mert végig egy dolog zakatolt a fejemben: ha ennek vége lesz, előre fogják hívni azokat, akik át akarják adni az életüket Jézusnak, és nekem is ki kellene mennem. Egyszer s mindenkorra véget kell vetnem ennek a játszadozásnak, és ezt mindenki számára nyilvánvalóvá kell tennem.

Mire véget ért a beszéd, kevésbé voltam magabiztos. Úgy döntöttem, üzletet kötök Istennel. A prédikátor azt kérte, az ének alatt jöjjön ki előre, aki döntött – és tudtam, hogy nálunk ilyenkor azonnal van jelentkező. Ha Isten azt akarja, hogy kimenjek, oldja meg, hogy az első versszak alatt senki ne menjen előre! Ez lehetetlen feltétel volt. Nos, elkezdtük az éneket – és senki meg se mozdult! Egy egész versszak ment le így. Az igehirdető próbálta biztatni a gyülekezetet, de senki nem indult. Éreztem, hogy itt az ideje betartani az én ígéretemet, de közöltem magamban, hogy a refrén még az első versszakhoz tartozik… Nem mozdult senki. A második versszak elején kimentem. Mikor megfordultam, a következő ember mögöttem az anyukám volt…

Új utakon

Következő nyáron együtt merítkeztünk be. Számomra olyan volt ez, mint egy esküvő. Gyülekezeti tagok és vendégek, emberek és szellemi lények előtt és Isten előtt is nyilvánosan kijelentettem, hogy én innentől kezdve Jézushoz tartozom, játszadozásnak, meggondolásnak helye nincs! Kétségeim persze később is voltak, hiszen egy gyermekkorban megalapozott hit nem mindig tud választ adni a felnőttkor kihívásaira, de Isten sosem veszi rossz néven a kérdéseket – az őszinte keresés válaszokat kap.

Ezután gimnáziumba kerültem, ahol megismerkedtem Kozma Ferivel. Igen, a bemutatkozásnál azt írtam, hogy Kozma Ferencné vagyok… Szóval, első találkozásunkkor egy kórus fellépésre/ről utazva nyolc órát beszélgettünk, majd másnap, az iskola folyosóján találkozva, 14 évesen menthetetlenül beleszerettem. Fél évig imádkoztam érte. Fél év múlva megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem vele járni – onnantól kezdve az életünk egybefonódott.

Feri református teológián tanult tovább, s én, hogy a felesége lehessek, reformátussá lettem az egyházi törvény alapján. 1996-ban összeházasodtunk, s később három gyermekünk született.

Elhívás

Sokan a szolgálatra való isteni elhívást misztikus, nagyszabású eseményként képzelik el, pedig ritkán történik úgy. Nálam és Ferinél például két irányból érkezett, és kb. két évbe tellett, hogy megértsük: Isten a zsidóság felé való missziói szolgálatra hív bennünket.

Egyik oldal a missziói elhívás volt: egy előadáson értettük meg, hogy az addig elképzelt lelkészi pálya mégsem a mi utunk, mert talán, esetleg, Isten az evangélium hirdetésében szeretne minket látni. Nem voltunk biztosak a dolgunkban, azt sem tudtuk, milyen missziós terület lenne a miénk, így csak óvatosan puhatolóztunk.

A másik oldal a zsidóság felé való érdeklődés volt, ami egy regény-sorozattal kezdődött, s a következő évben egy teológiai pályázati kiírás tette teljessé: „A zsidómisszió mai kihívása Magyarországon” címmel. Feri megírta a dolgozatot, elnyerte a díjat – és addigra biztosak voltunk benne, hogy ez a misszió nagyon fontos… …lesz valaki másnak, akit szívesen támogatunk. Egy baráti találkozó kellett, és egy isteni szervezésű meglepetés (épp a találkozó idején volt ugyanabban a kempingben egy izraeli messiáshívő előadó), hogy végül megértsük, hogy épp minket hívott Isten arra, hogy ezt a munkát Magyarországon újrakezdjük.

Feri hamarosan egy brit missziós szervezet munkatársa lett, akik először az 1840-es években kezdtek a magyarországi zsidóság felé szolgálni. Én néhány évvel később csatlakoztam, mikor a gyerekek elég nagyok voltak, hogy dolgozhassak. (Itt is volt pár kanyar, de azt ígértem, nem fogok regényt írni…) Néhány évig szoros együttműködésben dolgoztam a Zsidók Jézusérttal, most picit lazább partneri kapcsolatban vagyunk, de tudjuk, hogy számíthatunk egymásra, és bizonyos programokat közösen csinálunk.

Akkor most mi van?

Most az van, hogy heti 40+ órában egy cél vezérel: a magyarországi zsidóságnak beszélni Jézusról. (Jó, na, másokat sem szoktam elkergetni…) Megmutatni, hogy ő a Tanachban (Ószövetségben) megígért Messiás, akinek a személyes életünkhöz is köze van, mert rajta keresztül juthatunk Istennel megélt örök életre.  Hogy ez nem marginális téma, ez valóban élet-halál kérdése.

Kreativitás és szeretet – ezek a szolgálatom alappillérei, és még valami: az imádság. Kérlek, ha eszedbe jutok, említsd meg a szolgálatomat imádságaidban!

Vissza az élet forrásához! – Minich-Tóth Kriszti története

Vissza az élet forrásához! – Minich-Tóth Kriszti története

A kezdetek

Életem nagy csodája, ahogy Isten keresett engem. A szüleimnek templomi esküvőjük volt, engem reformátusnak kereszteltek, ennek ellenére a családban nem esett szó Istenről, a Bibliáról. Mégis már gyerekkoromban éreztem, hogy van egy rajtam kívül álló erő. Amikor katolikus osztálytársaim elsőáldozók voltak, többször szó esett Istenről. Ettől kezdve minden nap imádkoztam.

Mivel reformátusnak kereszteltek, úgy 12-13 éves korom tájékán megjelent egy ember az akkori lakóhelyünk szerinti református templomból, hogy szüleim szeretnék-e, ha konfirmáció-előkészítőre járnék. Azóta sem tudom, hogy ki volt, honnan tudták, hogy meg vagyok keresztelve, és konfirmandus korú vagyok, de nagyon örültem a lehetőségnek: örömmel csatlakoztam a felkészítő csoportba.

 

A konfirmáció után még sok évig jártam a református templomba, kerestem Istent. Onnantól kezdve, hogy rendszeresen mentem gyülekezetbe, szüleimmel állandó konfliktusom volt emiatt. A gondolkodásom kicsit eltért a korombeli gyerekekétől, ezért nem sokan barátkoztak velem. Volt olyan osztálytársam, aki később, amikor megtért, azt mesélte, hogy már megérti, miért voltam más.

 

Zsidó gyökerek

A családomban a nagypapám nagypapája volt zsidó, így a háláchá szerint nem számítok zsidónak. Erről, a zsidó gyökerekről többször is szó esett a családban.

 

„Így szól az Úr, aki adta a napot, hogy világítson nappal, aki törvényt szabott a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, aki fölkorbácsolja a tengert, és zúgnak hullámai; Seregek Ura az ő neve: Ha eltűnnek e törvények előlem – így szól az Úr –, akkor szakad magva Izráelnek is, hogy soha többé előttem néppé ne legyen.Azt mondja az Úr: Ha majd megmérhetik az egeket ott fenn, és kifürkészhetik a föld alapjait itt alant, akkor vetem meg én is Izráelnek minden magvát mindazok miatt, amiket cselekedtek! – azt mondja az Úr.”

(Jer 31:35-37)

 

Ahogy templomba kezdtem járni, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a zsidó nép Isten kiválasztott népe, ezért ez keresztényként is hangsúlyos volt számomra, így egyre fontosabbá vált. A lelki zsidó kötődésem miatt később zsidó szervezeteknéldolgoztam pár évet, jártam zsinagógába, amely révén megismerhettem a zsidó életformát, ünnepeket, hagyományokat.

 

Tovább az úton

Próbáltam Isten útján járni, de úgy éreztem, hogy megrekedt a hitéletem. Majd Isten elvezérelt egy karizmatikus közösségbe, ahol végül megtértem, bemerítkeztem és megtapasztaltam, hogy a bibliai csodákat ma is átélheti az ember. Sajnos, a gyülekezet szétesett, és nem tudtam, merre keressek közösséget.

 

„Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Ján 13:35)

(Ján 13:35)

 

A közösség-keresés közepette ez az ige vezérelt. Mégis úgy tapasztaltam, hogy a történelmi egyházak elítélik a karizmatikus gyülekezeteket, a karizmatikus gyülekezetek pedig bírálják a történelmi egyházakat, ez pedig taszított. Ezen felül szembesültem az egyházon belüli antiszemitizmussal is, ami tovább nehezítette a gyülekezet-keresést.

 

„állhatatosan és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz.” (1 Kor 7:35b)

(1 Kor 7:35b)

 

A Biblia beszél a megosztott és az osztatlan szívről. Utólag úgy látom, hogy bár részese lehettem szellemi megtapasztalásoknak, a megtérésem nem volt teljes. Nem adtam oda az életem minden területét az Úr uralma alá, a szívem megosztott maradt, nem tudtam kiteljesedett életet élni. Gyökértelenül, közösség nélkül végül nagyon eltávolodtam Istentől, ami okkultizmushoz és paráznasághoz is vezetett.

 

Vissza az élet forrásához

Továbbra is kerestem a keresztény zsidó közösséget, így találkoztam egy nyári kampány során a Zsidók Jézusért Misszióval, ahol csodálatos testvérekre leltem. A Misszió révén kerültem egyre közelebb az Úrhoz, jobban megismerve a zsidó gyökereket. Új élmény volt számomra az Újszövetségben felfedezni a zsidó szemléletet, ami teljesen új perspektívát nyújtott a bibliai szöveg megértéséhez.

Időközben rátaláltam egy olyan gyülekezetre is, ahol szintén tudok a hitben erősödni és növekedni. Megéltem, hogy a hit nemcsak annyi, hogy bűntelenül éljünk, hanem egy élő, aktív tevékenység. Folyamatosan átélem Isten tisztító és építő munkáját; Ő ezenfelül hatalmas erővel is felruház, „Mert Isten Igéje élő és ható” (Zsidók 4:12).

 

Szolgálat

A Zsidók Jézusért Misszióban végzett szolgálat során megtapasztalhattam a cselekvő hit és a testvéri közösség megtartó erejét.

“Énekeljetek Istennek, zengedezzetek nevének! Készítsetek utat annak, aki a pusztákon át jön! Úr az ő neve, örvendezzetek színe előtt!”

Zsoltárok 68:5

 

Az Úr Ábrahámnak tett ígérete – miszerint magzatában áldatik meg a föld minden nemzetsége –, teljesedett be Jesua áldozata által; így a föld minden népe engesztelést kaphat bűneiért, visszatalálva az Atyához. A Zsidók Jézusért Misszióban végzett szolgálatommal hirdethetem ezt az örömhírt – zsidók és nem zsidók felé egyaránt.

Gyógyulás kívül-belül! – Emőd Judit története

Gyógyulás kívül-belül! – Emőd Judit története

Történetem nagyon hasonlít sok magyar zsidó gyökerekkel rendelkező személy életéhez, abban a tekintetben, hogy családtagjaik félelem okán nem vállalják fel származásukat, sokan nem is tudnak róla, hová tartoznak.

Igy kezdődött minden

1949-ben születtem Budapesten, az ún. átkos időszakban. Családunkban nem esett szó anyai nagyapám zsidó származásáról. Ránk, a gyerekekre való tekintettel mélyen hallgattak erről, mert nem szerették volna, hogy bántódásunk essen, és a II. világháború borzalmai megismétlődjenek. Anyám és nagyanyám buzgó katolikusnak mutatták magukat és a tiltások ellenére Húsvétkor és Karácsonykor elmentek a katolikus templomba misére.

Nagyapám még 1919. március 21- nagyanyámmal kötött házassága alkalmával megtért és felvette a katolikus vallást.

Nagyapám, testvéreivel együtt a Zsidó Árvaházban nevelkedett, majd a II. világháborúban elvitték munkaszolgálatosnak, de onnan az Örökkévaló segítségével sikerült megszöknie, és jó emberek segítségével bujkált.

21 éves voltam, amikor Bányász György nyelvtanárom révén, aki együtt nevelkedett a nagyapámmal a zsidó árvaházban, tudtam meg nagyapám származását. Ez erős indulatokat kavart fel bennem, melyeket csak évek múltán tudtam rendezni magamban.

Első találkozásom Jézussal

Édesanyám 9 éves koromban beíratott hittanra a katolikus templomba, és elsőáldozó is voltam. Ekkor találkoztam először Jézus cselekedeteivel. Megvallom, hogy akkoriban azonban jobban érdekeltek a kisdobos, majd úttörő élet rendezvényei: izgalmasnak véltem ezeket – és mint kitűnő tanulótól a tanáraim is elkötelezettséget vártak el tőlem. 

Sikerek és kudarcok

A pályám sikeresen indult. Jó tanuló voltam, a közgazdasági technikumi érettségi és a német-angol nyelvtudás kiváló elhelyezkedési lehetőséget biztosított számomra a külkereskedelemben; 23 évesen már diplomáciai kiküldetésbe kerültem Bagdadba, ahol a 20 fős Kereskedelmi Kirendeltség titkárságának vezetését bízták rám. (Ekkor több mint 4000 magyar dolgozott Irakban – különböző projekteken –, akiknek az ügyes-bajos dolgát is nekem kellett intéznem). Megtanultam vezetőként bánni az emberekkel, megoldani a problémákat.

Így visszatekintve már tudom, hogy Isten vezetett minden döntésemben, tettemben – még, ha ez nem is tudatosult bennem akkor. 4 év külszolgálat után hazatértem, és különböző posztokon (üzletkötő, osztályvezető, igazgató) dolgoztam a külkereskedelemben. Közben férjhez mentem, és született egy nagyon okos, szorgalmas fiam – aki ma már egyetemi tanár, 40 éves, 2 remek fiúgyermek apja. Sajnos a házasságom nem sikerült a nézetbeli különbségek miatt. A fiam születésével egyidejűleg kezdtem el a külkereskedelmi főiskolát; utána az egyetemet is elvégeztem.

Befolyásoló történések

1988-ban Izrael és Magyarország felvették a diplomáciai kapcsolatot. Én szerveztem a magyar termékek első kiállítását Tel-Avivban. Ekkor ismerkedtem meg leendő részvényeseimmel, későbbi barátaimmal, akik nemcsak pénzzel, hanem gyakorlati tanácsokkal is elláttak.

1989 és 1994 között 8 alkalommal jártam Izraelben. Részvényeseimmel együtt dolgoztunk, sok időt töltöttem együtt családjukkal, felelevenedtek bennem a zsidó hagyományok, szokások, ünnepek, együtt lélegeztünk. Jeruzsálemben járva megérintett a város varázsa, többször végigmentem a Via Dolorosán, megálltam a stációknál, és akkor értettem meg, hogy Jézus mily nagy áldozatot hozott értünk. De még nem váltam hívővé!

Fordulópont

1999-ben az újonnan hivatalba lépett kormány leállította az éppen folyamatban lévő projektet, és nem fizették ki az elnyert pályázatokat. Ettől olyan sokkos állapotba kerültem, hogy stroke-ot kaptam, a bal oldalam lebénult, nem tudtam beszélni. Újra kellett tanulnom járni, a kezeimet használni és beszélni.

Ebben a nyomorult állapotomban küldött az ÚR nekem egy amerikai misszionáriust, Carolt, aki megértette velem, hogy Jézus sebei által én is gyógyulást nyerek. Bevezetett a Biblia tanulmányozásába, megtanított imádkozni, türelmesnek, segítőkésznek lenni.

 … és valóban: JÉZUS CSODÁT TETT VELEM! Jézus, hasonlóan a süket-némához, meggyógyított. Ahogy a Márk 7:35-ben olvassuk: „nyelvének bilincse azonnal megoldódott”. Igen, az én nyelvem is elkezdett forogni, tudtam újra beszélni, gondolkodni, járni és ellátni magamat. Teljesen meggyógyultam.

Mi a helyzet manapság?

Készülök Jézus visszatérésére és a 1000 éves Királyságra. Jézus egyik munkatársa szeretnék lenni!

Carol elvitt engem a Menóra Messiáshívő Gyülekezetbe, ahol Tar Kata segítségével sikerült felkészülnöm a bemerítkezésre. A hitem egyre jobban elmélyült. Két éve önkéntesként csatlakoztam a Zsidók Jézusért Misszióhoz. A szolgálatban kapott lelki támogatás által nemcsak az életminőségem vált jobbá, hanem képessé váltam másoknak is segítséget nyújtani.

Emőd Judit

Út a hiábavalóságtól a hitig – Avi Snyder története

Út a hiábavalóságtól a hitig – Avi Snyder története

Ökölbe szorított kezemet a mennyezet felé ráztam, és ordítottam Istenre: „Hogy tehettél ilyet velem?” Hogy mi vezetett oda, hogy ilyen dühös legyek a Mindenhatóra? Mindjárt elmesélem.

Mindez „semmit” nem jelent

 

Hagyományőrző zsidó családban nevelkedtem New Yorkban és New Jersey-ben. Zsidóságom mindig is központi eleme volt az önmagamról alkotott képnek, de a húszas éveim elejére „ateista zsidóként” azonosítottam magamat. Hogy miért? Azért, mert haragudtam.

 

Egy nihilista filozófiát tettem magamévá, amely szerint tökéletesen mindegy, hogy mit értem el, végül úgyis mindez semmivé lesz. Szóval, amikor bármilyen elégedettséget vagy vigaszt akartam találni, el kellett fogadnom, hogy a létezésem végső soron hiábavaló, és úgy kellett döntenem, hogy így is tovább folytatom az életet, a munkámban igyekezvén megelégedést találni. Az életem és a munkám a hivatásos színház körül forgott, és imádtam a munkámat. De egyszer csak egy bénító dilemmába kerültem, amikor egy újabb művészeti projekt végére értem, amely enyhe elégedettséggel töltött el: egy gondolat állandóan visszatért az elmémbe, és zaklatott: „Nem számít. Semmi sem számít. Én sem számítok. Minden végtelenül értelmetlen.” 1975-ben egy délután, az abszolút értelmetlenség és hiábavalóság érzete végül egy ilyen kifakadáshoz vezetett: „Hogy mered ezt velem tenni?! – ordítottam Isten arcába –  Hogy merészelsz engem belehajítani ebbe az értelmetlen univerzumba?!”

 

A gondolkodás abszurditása, hogy minden abszurd

 

Váratlanul rádöbbentem, milyen abszurd a  felháborodásom. Istent hibáztattam életem hiábavalóságáért. De ha Isten nem létezik, akkor miért is vagyok én olyan dühös Rá? Hogyan lehetek mérges egy nem létező lényre? Isten elleni haragom annak a bizonyítéka volt, hogy a szívem mélyén tudtam, hogy léteznie kell. Ettől kezdve már nem neveztem magam ateistának.

 

A héber Szentírásban van egy vers, amely egyszerre vigasz és kihívás egy olyan fiatalembernek, mint aki akkor voltam – olyan ember, aki tagadja Isten létezését, miközben Őt hibáztatja mindenért, ami rossz a világban és az életében.

„Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám. Megtaláltok engem …” (Jeremiás 29:13-14)

 

Megelégszünk azzal, hogy mást hibáztatunk, és dühösek vagyunk? Vagy válaszokat is akarunk találni?

 

Isten közbelépett

 

Félretettem a dühömet és elkezdtem kutatni. Isten erre úgy reagált, hogy kétféle embert hozott az utamba. Jézusban hívő zsidókat és valóságos keresztyéneket, akik törődtek velem annyira, hogy elmondják nekem az igazat.

 

Isten karjai két oldalról kezdtek körém zárulni. A bekerítő hadmozdulat egyik oldalán zsidó hívők álltak, akik megvallották, amiben hittek. A másik oldalán nem zsidó hívők álltak, akik bemutatták és elmagyarázták, amiben hittek. A két kar akkor „zárult össze”, amikor az egyik nem zsidó ember egy zsidó hívő által írt könyvet adott nekem, The Messianic Hope (A messiási remény) címmel. A könyv először a Messiás-motívum fejlődését követte végig a héber Szentíráson keresztül, majd azt mutatta meg, hogy a messiási ígéret hogyan teljesedett be a Názáreti Jézus szolgálatában és életében.

 

Ezalatt elolvastam az „Ószövetséget” is, és néhány megdöbbentő felismerésre jutottam.  Először fölfedeztem, hogy a Biblia íróit tényleg Isten ihlette, ez a könyv nem pusztán történetek gyűjteménye. Mi zsidók megmaradtunk sok-sok évszázadon át, dacára a rengeteg zsarnok uralkodó szisztematikus pusztító erőfeszítésének. Maga a túlélés bizonyítja, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene valóságos, megtartja az ígéreteit, és hogy az Ő Beszéde igaz:

„Ezt mondja az Úr, aki adott napot, hogy világítson nappal, és adott szabályt a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel … Ha majd meg lehet mérni az eget odafent, és ki lehet kutatni a föld alapjait idelent, akkor vetem meg én Izráel utódait mindazért, amit elkövetett”. (Jeremiás 31:35-37)

 

Másrészt, felismertem, hogy én nem vagyok olyan jó, mint ahogy azt magamról gondoltam – legalábbis akkor nem, ha Isten igazságának és szentségének a mércéjével mérem magamat. Az a tény, hogy elvetettem Istent, mert nem vettem Őt komolyan, és közben mégis annyira heves haragot tápláltam Ellene, a saját bűnös mivoltomra mutatott rá. Felismertem, hogy a bűneim miatt megérdemlem Isten haragját. De felismertem azt is, hogy bűneim ellenére Isten mérhetetlen szeretetet táplál irántam. Szeretetének szenvedélye oly nagy volt, hogy Mózesen és a prófétákon keresztül megígérte, hogy küld egy Messiást, aki magára veszi mindazt a haragot és büntetést, amit a bűneim miatt megérdemeltem.

 

Ézsaiás próféta nagyszerűen összegzi mindezt.

 

Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze… Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindannyiunk bűnéért. … Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés … sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért. (Ézsaiás 53:5, 6, 8, 12)

 

Emlékszem, amikor tizenkét éves koromban a „bar Micvámra” készültem, azt kérdeztem a rabbitól: „Hogyan fogjuk felismerni a Messiást, amikor eljön?” Őszintén szólva, nem tudom, miért kérdeztem ezt. Lehet, hogy csak okosnak akartam tűnni, vagy talán azt gondoltam, hogy ilyen kérdéseket kell az embernek feltennie egy rabbinak. Bármi is volt az ok, megkérdeztem. De a rabbit szemmel láthatóan váratlanul érte a kérdés. Habozott egy kicsit, vetett egy pillantást anyámra, aki a közelben sétálgatott, aztán egy véglegesnek hangzó kijelentéssel félretolta a témát: „Amikor eljön a Messiás, béke lesz.” És ezzel lezárta az ügyet.

 

De évekkel később, ahogy a saját zsidó Szentírásomat tanulmányoztam, felismertem, hogy sokkal több van emögött. A világra beköszöntő béke időszaka előtt a Messiás megbékítette Istennel azokat, akik úgy érezték, hogy harcban állnak Vele. Ez a Messiás a Júda törzséből jött, Dávid király leszármazottja. Egy szűztől született Betlehemben. Isten Fiának hívták. Halálával kifizette a bűneimért járó büntetést, majd feltámadt a halálból. És mindez a második jeruzsálemi templom lerombolása előtt, ami a történelmi feljegyzések szerint i. sz. 70-ben megtörtént. Mindezeket a dolgokat – és még többet is – a zsidó Bibliámban, a Szentírásban fedeztem fel.

 

Lépésről lépésre jutottam el a kellemetlen következtetésig, hogy ha az én saját héber Szentírásom igazat mond, akkor Jézusnak kell lennie a megígért Messiásnak. Jézus a problémát pengeéles tisztánlátással azonosította be, amikor néhány ősömet szembesítette ezzel, csaknem kétezer évvel ezelőtt. „Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő.” (János 5:46)

 

Mihelyt elfogadtam a héber Szentírás tekintélyét, tudtam, hogy csak idő kérdése a Messiás személyének elfogadása.

 

A kihívás, amellyel mindenkinek szembe kell néznie

 

1976 decemberére értelmemmel beláttam, hogy Jézus a megígért Messiás, de nem akartam foglalkozni ezzel az igazsággal, mert tudtam, hogy annak következményei lennének. A hit abban, hogy Jézus a megígért Messiás, szembeállított volna engem a Róla alkotott többségi zsidó véleménnyel. Senki sem élvezi, ha kulturális árulónak bélyegzik. De minden egyes zsidónak meg kell birkóznia egy őszinte, ám kellemetlen kérdéssel: „Mi jelent nekünk többet? A népünk jóváhagyása vagy a népünk Istenének a jóváhagyása?” Tulajdonképpen mindenkinek – legyen az zsidó vagy nem zsidó – valamilyen formában meg kell küzdenie ezzel a kérdéssel: „Mi a fontosabb? Az emberek véleménye vagy Isten megbocsátása?”

 

Tudtam, hogy aszerint kell cselekednem, amiről tudtam, hogy igaz. Így hát 1977. március 14-én, valamikor a kora reggeli órákban, elmondtam egy nagyon egyszerű imát. Kértem Istent, hogy bocsásson meg nekem, elismertem a Jézusba vetett hitemet, és megígértem, hogy követem Őt.

 

Válaszul a bűnbánatomra, Jézus megmentett engem. Megmentett a nihilizmus érzelmi és filozófiai sivatagából. Megmentett attól az ítélettől, amit megérdemeltem, mivel megtagadtam Isten létezését, miközben a szívemben heves ellenségeskedést tápláltam Vele szemben. Kimentett a saját magam által kreált sivatagból, megmentett a megérdemelt ítélettől, és helyreállította a kapcsolatomat az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével.

 

Aznap úgy tértem nyugovóra, hogy tudtam: helyesen cselekedtem, és hogy ez volt a lehető legzsidóbb dolog, amit tettem. Ha Jézus a megígért zsidó Messiás, akkor nekünk, zsidóknak hinnünk kell Őbenne.

 

Az értelmetlen létezéstől a céltudatos életig

 

Nem sokkal azután, hogy Szabadítómként és Uramként elfogadtam Jesuát, ismét találkoztam a Zsidók Jézusért csapatával, és az egyik velem egyidős munkatársukkal rendszeres Biblia-tanulmányozásba fogtunk. Vagy hat hónappal később ő vezette azt a messiási esküvői szertartást, amely feleségemmel, Ruth-tal összekötött engem. Továbbra is a színháznál maradtam, de mindvégig megmaradt az az erős érzés bennem, hogy Isten valami mást szán nekem. Kiderült, hogy ez a „valami más” egy lehetőség arra, hogy teljes munkaidőben szolgáljak a Zsidók Jézusért Misszióban. 1978-ban megragadtam ezt a lehetőséget.

 

Izgalmas utazásban volt részünk. Az elmúlt negyven évben Ruth és én öt országban éltünk, szülőhazánktól, az Egyesült Államoktól távol: Ukrajnában, Oroszországban, az Egyesült Királyságban, Németországban és legutóbb Magyarországon. Minden országban abban a kiváltságban volt részünk, hogy hirdethettük Jesua bűnbánatra hívását, és az örök élet ígéretét; és öröm volt látni, hogy sokan kiléptek üres életükből, és a bűnbánaton és a Jesuába vetett hiten keresztül örök kapcsolatba léptek Vele.

 

Emlékszem egy esetre, amikor Moszkvában egy ismerősöm érdeklődött a színházban töltött korábbi életemről. „Nem hiányzik?” kérdezte. „Mi hiányozhatna?” válaszoltam.

„Azt teszem most, amire teremtve lettem. És ennek hatásai örökkévalóak.”

 

Isten kegyelméből nem vagyok ateista. Azt sem hiszem tévesen, hogy az életem és a törekvéseim hiábavalóak. Elszállt a haragom. Düh helyett válaszaim vannak. Hiábavalóság helyett céljaim. Ahelyett, hogy értelmetlen életet élnék, Dáviddal együtt tudom: Isten „jósága és kegyelme követnek engem életem minden napján.” (23. Zsoltár). És amikor meghalok, nem a nemlét ürességébe fogok lépni, hanem sokkal inkább „az Úr házában lakozom hosszú ideig.” (23. Zsoltár).

 

 

Isten gyermeke lettem! – Kozma Ferenc története

Isten gyermeke lettem! – Kozma Ferenc története

Sziasztok!

Kozma Feri vagyok. Isten gyermeke. Nem nagyzolni akartam, vagy nem létező szellemi nagyságommal dicsekedni. Nem vagyok jobb vagy bölcsebb vagy erősebb másoknál, csupán tudom, hogy úgy, ahogy vagyok, Isten fiaként szeret, és megbocsátotta a bűneimet.

A gyermekkorom

Debrecenben nőttem fel, egy nem igazán vallásos családban. Engem kicsi koromtól érdekeltek a Bibliával, Istennel kapcsolatos dolgok, néha imádkozni is próbáltam. Hatalmas, megrázó élmény volt számomra, amikor édesapámat egy nagyon súlyos, életveszélyes betegségből kaptam vissza. Olyan egyértelmű ima-meghallgatás volt, hogy többé nem volt kérdés egyikünk számára sem, létezik-e Isten. Anyukámmal együtt elkezdtünk templomba járni, mindketten konfirmáltunk, és egyértelművé vált, hogy egyházi iskolában fogok továbbtanulni. Ott, az egyházi iskolában persze sok következetlenséggel is találkozhat az ember, nekem azonban akkor voltak először életemben olyan osztálytársaim, akik biztosak voltak benne, hogy Isten gyermekei, bűnbocsánatot kaptak, és örök életük van a mennyben.

A felismerés

Bár Jézusról már sokat hallottam, ők tették először világossá, hogy ha Isten gyermeke szeretnék lenni, akkor el kell fogadnom, hogy Jézus értem halt meg, kifizette a bűneim büntetését, és Neki kell adnom az életemet. Nem kis döntés ez. A következő évben többször is elmondtam imában, hogy elfogadom Jézus áldozatát, kértem, hogy ő is fogadja el az életemet, és bocsássa meg a bűneimet, de úgy tűnt, semmi nem változik. Azonban egyre élesebben láttam a mindennapi kis vétkeimet, főleg a tiszteletlenségemet, képmutatásomat. Féltem, hogy ezek a bűneim örökre rajtam maradnak, túl súlyosak ahhoz, hogy csak egyszerűen átlépjünk fölöttük. Talán Isten nem is akarja, hogy az ő gyermeke legyek. Úgy éreztem, csapdában vagyok. Egy már felnőtt hívő barátommal beszélgettünk erről, és őszintén elmondtam neki, mi az, ami aggaszt. Sok buta kamaszos „vétket” megvallottam.

Ő azonban ennyit mondott: Őszintén bocsánatot kértél Istentől?

Természetesen igen.

Nos, akkor Ő megbocsátott. Nem Ő az, aki vádol téged, hanem az Ördög.

El sem mondhatom, mit jelentett nekem akkor, hogy ezeket a szavakat elhittem. Szárnyaltam! Sírtam, nevettem, alig tudtam elaludni az örömtől. Megkönnyebbültem, és életemben először biztos voltam abban, hogy Isten gyermeke vagyok. Azonnal észrevettem, hogy elkezdtem érteni a Bibliát. Bárhol nyitottam ki, szólt hozzám. A szüleim azt vették észre, hogy kezelhetőbb kamasz lettem. Még a jegyeim is javultak valamelyest.

Mit jelent az, hogy Isten gyermeke lettem?

Nem lettem jobb másoknál. Ám az életem lassan mégis változni kezdett. Ezután is előfordult, hogy valamit alaposan elrontottam, de szinte azonnal éreztem is, hogy ez így nincs rendben. Tudtam, hogy Isten megbocsátott nekem, de arra is azonnal vágytam, hogy fejlődjek. Tudom, hogy bármi történjék, én már tartozom valahová, Istenhez, Isten családjába, és tudom, hogy ez így is marad.

A családomban nem találtam zsidó gyökereket, ám érdekes módon már kicsi koromtól érdeklődve hallgattam a zsidóságról szóló elejtett mondatokat. Minél többet hallottam, annál jobban érdekelt, kik is ők. Amikor azonban templomba kezdtem járni, majd később átéltem, hogy Isten gyermeke vagyok, egyértelművé vált számomra, hogy Izrael Isten választott népe, így számomra is kedvesek. A Bibliát olvasva a bírák, királyok, próféták a hőseimmé váltak, és nagyon hamar elidegenedtem azoktól, akik gyűlölködve beszéltek a zsidóságról.

Egyre mélyebbre ásva…

A középiskola után teológiát tanultam, és arra készültem, hogy lelkipásztor leszek, azonban tanulmányaim utolsó évében Isten erőteljesen megszólított Izrael népével kapcsolatban. Fél éven át tanulmányoztam a múltat és a jelent. Tanultam a zsidók közötti evangéliumi szolgálat hőseiről, hívő zsidókról, mint a Sappir család, vagy a gyermekként hitre jutott Edersheim Alfréd, Éliás József, Lichtenstein Ignác. Felfedeztem, hogy ez a szolgálat folytatásért kiált, és így határoztam el, hogy zsidó emberek között szeretnék szolgálni.

Mostanában…

Fontosnak tartom azok szolgálatát, akik zsidóként hitre jutottak a Messiás Jézusban, ezért szeretem és támogatom a Zsidók Jézusért munkáját is, de tudom, hogy ugyanígy fontos szerepe van annak is, amikor nem zsidó származású hívők osztják meg a Messiás Üzenetét zsidó emberekkel. Ezért vagyok jelen ebben a csapatban, és igyekszem felépíteni a szolgálatomat, bátorítani másokat is, zsidó és nem zsidó hívőket, hogy tanulják meg alázattal, tisztességesen és felkészülten elmondani, mit jelent számukra Jézus, Izráel messiása, akiben minden nép áldást kapott.