A Purim egy örömteli ünnep a zsidóság életében – amelyet úgy ülünk meg, hogy maskarába bújunk, eszünk, iszunk és vigadunk (egészen addig, amíg az említett jelmezek nem válnak túl kényelmetlenné).
Természetesen egyetlen Purim ünnepről sem hiányozhat az Eszter-történet hagyományos felolvasása.
„Habár maga a könyv is Eszterről kapta a nevét, gyakran alábecsülik, figyelmen kívül hagyják Eszter szerepét.”
Ironikus, hogy habár maga a könyv Eszterről (akinek eredetileg Hadassza a neve) kapta a címét, gyakran alábecsülik, figyelmen kívül hagyják Eszter szerepét. Ehelyett a jót és a rosszat, Mordechájt és Hámánt állítják szembe egymással; és Esztert úgy kezelik, mint egy aranyos zsidó pompomlányt, aki a partvonalon kívül szurkol.
Azonban ha nem Esztert helyezzük a középpontba – a „rivaldafénybe” –, akkor alábecsüljük a történet súlyát is.
Eszter a Tanakh kevés számú női hőseinek egyike. Eszter könyvét olvasva látjuk, hogy története korántsem olyan tetszetős, mint az orcája. Hősnőnk rögös életútjával sokan tudnak azonosulni – kiváltképp, akiknek úgyszintén sok megpróbáltatás jutott az életben.
Íme néhány nehézség, amelyen Eszter keresztülment.
1. Száműzetésben élt
A babiloni fogságnak köszönhetően Eszter a zsidó nép számos tagjával együtt élt szétszórva Perzsia területén. Habár a hazájukba való visszatérésre már lehetőség nyílt, sok zsidó döntött úgy, hogy a száműzetés földjén marad ahelyett, hogy visszatérjen a háború dúlta Jeruzsálembe.
2. Árva volt
Az Írások alapján Eszternek már nem éltek a szülei. Édesanyját és apját már születésekor elvesztette, és egy idősebb unokatestvére, Mordecháj nevelte fel (Eszter 2:7)
3. Fogságba esett
A perzsa király, Xerxész (más néven Ahasvérus) elégedetlen volt engedetlen feleségével, és kereste, hogy kit állítson a helyére. Így rendeletet hozott, hogy a térségben minden alkalmas szüzet gyűjtsenek össze a számára.
Miután kihirdették a király rendeletét, a sok fiatal nő között Esztert is bevitték a király palotájába, a susáni fellegvárba, és Hégájra bízták, aki a nőkre felügyelt (Eszter 2:8).
A Szentírásban azt olvassuk, hogy Eszter egy kivételesen szép fiatal nő volt. A szövegből az is nyilvánvaló, hogy Eszternek nem sok beleszólása volt a dolgok alakulásába. Valószínűleg nem nyújtott be önéletrajzot, és nem emelte fel izgatottan a kezét, hogy önként jelentkezzen a hárembe. Fiatal volt és csinos, így hát elvitték.
4. Megerőszakolták
Ez a részlet általában sokkolja az embereket, még azokat is, akik elolvasták az egész Megillát az éves purimi ünnepség részeként. De az Írásokban világosan le van írva, hogy mi történt.
„S mikor egy-egy lányra került a sor, hogy bemenjen Ahasvérus királyhoz azután, hogy letelt neki az őt megillető tizenkét hónap – mert így telnek a szépítkezés napjai: hat hónapig mirhaolajjal és hat hónapig illatszerekkel és szépítőszerekkel –, bemehet a lány a királyhoz, és mindaz, amit kér, hogy elkísérje őt az asszonyok házából a király palotájába, megadatik neki. Este bemegy és reggel visszatér egy másik asszonyok házába, Sáásgáznak, a király udvari tisztjének, az ágyasok őrének felügyelete alá. Nem mehet be többé a királyhoz csak akkor, ha őt a király kívánja és név szerint hívatja.” (Eszter 2:12–14)
A szüzek, akiket a körülbelül 40 éves királyhoz kísértek, valóban fiatalok voltak. Egyesével kísérték őket a királyhoz, hogy a király velük töltse az éjszakát. Ezt követően nem tértek vissza a többi szűzhöz, hanem ehelyett a király többi ágyasához (eufemisztikus kifejezés a „feleség-státusz” nélküli szexrabszolgákra) vitték őket. Soha többé nem lehetett férjük ezeknek a lányoknak, és soha többet nem látták a királyt, hacsak különlegesen le nem nyűgözték őt. Röviden, a király a „szalon minden modelljével” tett egy vásárlás előtti „próbakört”, és végül Esztert „vásárolta meg”, hogy helyettesítse korábbi királynéját.
5. Eszter az életét kockáztatta
Amikor Mordecháj megtudta Hámánnak, a király tanácsadójának a tervét a zsidó nép kiirtásáról, Eszter az események közepére került. Mordecháj üzenetet küldött a királynénak, hogy álljon a király elé, és kérjen kegyelmet a zsidó nép számára. Ez nem volt annyira egyszerű és könnyű, mint ahogyan hangzik. Eszter tudta, hogy mindenkire halál vár, aki a király hívása nélkül lép a színe elé – kivéve, ha jókedvében találja az uralkodót, aki kegyesen kinyújtja felé a jogarát. Olyan tettre kérte Mordecháj Esztert, ami könnyen válhatott volna élete utolsó cselekedetévé.
„Ekkor Mordecháj azt üzente vissza Eszternek: ne áltasd magad azzal, hogy te, a királyi palotában, megmenekülhetsz. Mert ha te most néma maradsz, máshonnan támad majd a zsidók számára menekvés, de te és családod elpusztul! Ki tudja, nem éppen a mostani idők miatt jutottál-e királyi méltóságra?!” (Eszter 4:13–14)
Eszter, Mordecháj és a zsidó nép pedig böjtölt és imádkozott, mielőtt Eszter a király elé járult volna.
Istennek hála, a király kinyújtotta Eszter felé a jogarát. Meghallgatta a történetét, és garantálta a királyné minden kérésének a teljesítését.
Isten Mordechájon és Eszteren keresztül megmentette az Ő népét.
Eszter nem pompomlány volt, sem pedig pusztán Mordecháj segédje.
Eszter nem pompomlány volt, sem pedig pusztán Mordecháj segédje. Ha egy pillanatra Eszterre mint egyénre koncentrálunk, és rátekintünk azokra a nagyon is valós és szörnyű dolgokra, amelyeket az Isten embereként elszenvedett, akkor láthatjuk meg igazán jellemét és bátorságát – valamint Isten megváltó szeretetét, amely az emberek bűnei ellenére is munkálkodik.
Az Örökkévaló egy nőt választott, akitől mindent elvettek – a szüleit, a szabadságát és az ártatlanságát –, és mindenért kárpótolta őt. Olyan embert állított a szolgálatába, aki a neméből, származásából, és helyzetéből adódóan gyenge volt és jelentéktelen, akiről tudomást sem vesznek. Ezt a láthatatlan mellékszereplőt formálta kulcsfontosságú és félelmetes hősnővé.
Eszter története arra emlékeztet bennünket, hogy Isten képes új életet, megváltást és szabadságot adni még akkor is, amikor ez lehetetlen vállalkozásnak tűnik.
„Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok? Már készítem az utat a pusztában, a sivatagban folyókat fakasztok.” (Ézsaiás 43:19)
Láttad már a harmadik századi püspökről és „szerelmesek barátjáról”, Bálintról szóló mémet, amin a II. Claudius császár által brutálisan kivégzett mártír a következőt mondja a Valentin- vagy Bálint-napot ünneplő szerelmeseknek:
„Engem bunkósbotokkal vertek, megköveztek, lefejeztek, a sötétség leple alatt eltemettek, híveim kihantoltak, és ti azzal emlékeztek meg mártíromságomról, hogy csokoládét küldötök egymásnak?” – interamnai Bálint, Kr. u. 270.
A Valentin-nap a szerelmeseké – de nem csak a szerelmespároknak van szüksége a szeretetre. Mindannyiunknak fel kell tennie a kérdést: „Milyen szeretetre van szükségünk?” Nos, valójában sokféle szeretet közül választhatunk. Nekem tetszik az a lista, amelyet C. S. Lewis írt le A szeretet négy arca című, eredetileg 1960-ban megjelent könyvében. Az első három szeretet-típust szükség-szeretetként kategorizálja. Ezek segítenek betölteni egy velünk született vágyat vagy ürességet. A negyediket Lewis „ajándék-szeretetnek” nevezi, amelyet kizárólag az a vágy motivál, hogy egy másik ember jólétérőlgondoskodjunk, teljesen figyelmen kívül hagyva a saját érdekeinket.
A Lewis által szükség-szeretetnek nevezett kategóriába tartozik a vonzalom, a barátság és a szenvedély. A vonzalom a legalapvetőbb szeretet. Ezt leggyakrabban úgy fejezik ki, hogy „szeretek [valamit]”. Mondhatnánk, hogy „kedvelem a csokoládét”. Azt is mondhatnánk, hogy „nagyon szeretem a csokoládét” – és akkor ugyanazt mondanánk. Lényegében azt jelenti, hogy ennek a finomságnak az édesen földes íze tetszik, vagy egyszerűen csak kellemes a számodra.
A barátság egy ritka, sebezhetőbb szeretet, hiszen egy másik emberrel osztozol rajta. Két vagy több barát, akiknek hasonló az érdeklődési körük, a világról alkotott képük vagy ízlésük, egyszerre csak felfedezik, hogy ezek összekapcsolják őket – sőt valami közös dolguk van ebben a világban. A barátság megszülethet egy csapattevékenység során, bajtársias helyzetben a katonai szolgálatban, egy politikai gyűlésen vagy egy kis közösségi csoportban. A barátság az emberi szeretet legtartósabb fajtája, ugyanakkor a legalacsonyabb fokú egymás iránti szükséglet-vágy jellemzi. Lewis a szerelmeseket egymással szemben ábrázolta, de a barátok egymás mellett állnak, tekintetük kifelé irányul.
A szenvedélyt vagy erósz-szeretetet a romantika vagy a rajongás jellemzi. Walter Trobisch a szerelmet „megtanulandó érzésnek” nevezte. Ezt a szerelmet úgy lehet ápolni, hogy megteremtjük annak a személynek a biztonságát, bizalmát és jólétét, akihez vonzódunk. Ez a mély barátság átmehet intim kapcsolatba. De ahhoz, hogy tartós kapcsolattá válhasson, ennek a fajta szeretetnek túl kell nőnie a szerelem „érzésén”. Miközben rajongunk valakiért, könnyen szem elől téveszthetjük azt a személyt, aki a kapcsolat elején meggyújtotta a tüzet. A szenvedély lehet egy mély kötelék, amennyiben a kezdeti spontán és kölcsönös vonzalom tartós barátsággá is érik.
Lewis a negyedik fajta szeretetet agapénak nevezi, amely görög szó ezt az egyedülálló „ajándék-szeretetet” jelöli. Ez olyan odaadás, amelyet kizárólag a másik ember jóléte motivál. Ez a legmagasabb és legönzetlenebb szeretet – egy természetfeletti szeretet. Vagyis ellentétes az emberi természettel, amely arra törekszik, hogy elsősorban önmagát szeresse.
Az agapé az a szeretet, amely „mindent elvisel, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel”. Ez a szeretet soha nem ér véget. Ez az a szeretet, amelyre az Örökkévaló gondolt, amikor azt mondta:
„Szeresd felebarátodat, mint ahogyan önmagadat szereted.”
Ezt azért várhatta el, mert az agapé-szeretet egy ajándék-szeretet, amely Istentől származik. Isten iránti agapé töltötte be Bálint szívét, aki a hitéért mártírhalált halt. És ez az a fajta szeretet, amely ma is lehetővé teszi a lelki harmóniát egy tartós kapcsolatban.
Bizonyára tudjátok, hogy az OR-ZSE közösségszervezői szakának első évfolyamos hallgatója vagyok, és most zárult le az első félév. A tankör-társaim (hatan vagyunk) különböző korúak és különböző felekezetű (neológ, evangélikus, ortodox) körökből kerülnek ki, de van közöttünk ateista meggyőződésű tanuló is. Abban viszont egyek vagyunk, hogy mindannyian komolyan vettük és vesszük a tanulmányokat, és maximális erőbedobással készültünk fel a félévi vizsgákra.
A két legnehezebb tantárgy szóbeli vizsgája maradt a végére. Miután online módon bejelentkeztünk az első vizsgára, négyen egy ún. várószobába kerültünk, hogy ne zavarjuk az első két felelőt. Mindenki ideges volt, és megelégedett volna egy kettessel, csak valahogy legyen túl a vizsgán. És ekkor eszembe jutott A fegyvertelen katona c. film – ahol főhős minden csata előtt imádkozott – ezért megkérdeztem őket: „Mit szólnátok, ha imádkoznánk?” Arra nem emlékszem, hogy válaszoltak volna valamit, de a nézésükből kivettem, hogy rendben.
Ez úgy nézett ki, hogy én imádkoztam – hozzáteszem: szabadon, kötetlen imát elmondva, ami egy ortodox zsidó férfi számára furcsának tűnik –, megáldottam a tanárokat is, kértem Isten jóindulatát az egész vizsga lefolyására. Áment csak én mondtam a végén. Ezek után az történt, hogy a tanár négyesnél rosszabb jegyet senkinek sem adott – még akkor sem, ha valakinek a tudása eléggé döcögött. Ezután kaptam egy messenger üzenetet az egyik neológ hölgytől (ő bent volt az imacsoportban), aki kérte, hogy imádkozzak a következő vizsga előtt is. Imádkoztam, és újból megáldottam mindenkit: diákokat, tanárokat egyaránt.
Szerinted mi történt? Megismétlődött az előző eset: a szigorúnak beállított tanárok kérdezgettek ugyan, de olyan jóindulatot tapasztaltunk a részükről, hogy itt sem kapott senki négyesnél rosszabb jegyet.
Lenyűgöző volt azt látni, ahogyan Isten megdicsőítette magát ezen a napon! Még az ateista tankör-társamnak is el kellett ismernie, hogy a végkimenetel nemcsak azon múlott, hogy mi mennyire készültünk fel ezekre a vizsgákra, hanem a jó jegyekhez a tanárok jóindulata is kellett. Ezt pedig egyedül a Mindenható Isten tudta csak befolyásolni.
Kérlek, imádkozz azért, hogy még több ilyen lehetőségem nyíljon bizonyságot tenni és kapcsolatokat építeni a nem hívő zsidó testvérekkel az egyetemen.
A tavalyi év őszén Ros Hasanakor az Úr a szívembe tett egy ígéretet: Most Ő fogja megfújni a kürtöt, hogy összegyűjtse a népét a Messiás lábainál. Lehet, hogy sokat buzgólkodtunk, hívogattunk, reménykedtünk és csalódtunk, de most Ő maga fogja megfújni a kürtöt. És még egy igét is kaptunk:
„Ezt mondja az én uram, az Úr: Intek kezemmel a népeknek, jelt adok a nemzeteknek, és ölben hozzák haza fiaidat, leányaidat pedig vállukra emelve. Királyok lesznek a gondviselőid, főrangú feleségeik a dajkáid.”
Ézsaiás 49:22–23
Nosza, nekiláttunk felkészülni a dömpingre: újabb asztalokat és székeket állítottunk szolgálatba; több evőeszközt is vettünk, hogy a vendéglátásul szolgáló helyen minél több embert tudjunk leültetni. És elindult a 2023-as év. Az első januári sabbatunkon nem voltunk túl sokan – viszont a másodikon már 22-en jöttünk össze úgy, hogy a hóesés miatt többen visszaléptek. Nagyon áldott alkalom volt. Egy zsidó testvérünk megújította a szövetségét az Úrral, és egy nem zsidó vendégünk elmondta velem a Jézust befogadó imát. Ez a hölgy, Emőke* az ígéretünk első beteljesítője, ugyanis, bár egy nem-hívő zsidó barátja, Pál* hozta őt először közénk, Emőkének az Istenhez való közeledése kezdte Pált is egyre inkább kinyitni az evangéliumra. Volt még két új vendégünk is: Szilvi* és Károly*. Szilvi a népek részéről „ölben” hozta el a zsidó nép fiát:Károlyt, aki egy nagyon okos, kutakodó férfi. Jól érezte magát, sok kérdése volt. Ezenfelül pedig felvillanyozta a szívünket, hogy az ő megjelenésükkel elkezdett beteljesedni az ige, amit erre az évre kaptunk. Kérlek, imádkozz, hogy a népekből sokan lássák meg a jelt, amit maga az Úr ad nekik, és elhozzák közénk a választott nép fiait és lányait.
„Meine Ehre heißt Treue” – Becsületem a hűség… Az SS tiszt meglátta magát a kirakatüvegben, önkéntelenül is megigazította egyenruháját, hiszen ő ebben az ostromlott városban a rendet, az erőt, a Reich[1]-et képviseli. A távolból ágyúlövések hallatszottak, az ellenséges bombázók a város felett repültek, az utcákon civilek építették a védműveket, katonák vonultak fel-alá; mégis a város, Budapest megpróbált élni és tudomást sem venni az ostromról. Az SS tiszt visszaemlékezett arra, hogy nem is olyan régen, Karácsonykor, amikor bezárult az ostromgyűrű, az emberek még ajándékot vásároltak, fát állítottak, a kávéházak, az üzletek, a színházak még üzemeltek… Mennyire más volt Sztálingrád, ahol a fivére meghalt, értelmetlen, úgymond hősies halállal. Tudta, a sors neki is ezt tartogatja. Ismerte az erőviszonyokat, hogy a német erők két év óta folyamatosan hátrálnak, a saját erőktől távol eső magyar főváros felmentése minden propagandaszólam ellenére képtelenség. Kijutni gyakorlatilag lehetetlenség; megadás neki, mint SS tisztnek képtelenség, nemcsak a becsület, de a józan ész szerint is: harcban még mindig könnyebb és gyorsabb a halál, mint ami a fogságban várna rá. Tegnap fájt a foga, gondolt arra, hogy elmenjen a tábori fogászatra, de aztán elhagyta: ugyan, ezt a pár napot már fájó foggal is kibírja.
Azonban minden erőfeszítés ellenére, a normális élet látszata napról napra foszlott szét. Ma még csak vadásztak a zsidókra, a katonaszökevényekre, a munkaszolgálatosokra, de holnap… Nem akart arra gondolni, hogy holnap mi következik. Eleget látott már a keleti arcvonalon, hogy mi történik az ellenségesnek ítélt civilekkel. Becsületem a hűség, nem a gondolkozás, sóhajtott fel és belépett az üzletbe:
– Heil Hitler! – köszönt szabályszerűen. A bolt mélyében álló öregember mintha rosszallólag ingatta volna a fejét, de előlépett és udvariasan köszöntötte:
– Isten hozta uraságodat. Mit parancsol? Vagy inkább csak ellenőrizni kívánja a papírjaimat?
A tiszt végigmérte az öreget: keleties vonásai voltak, de mindegy. Ha kérné a papírjait, biztos elő tudna venni egyet, a feketepiacon bármikor lehetett tiszta keresztény árja származást igazoló dokumentumokat kapni; ha lelőné, mint egy kutyát, talán még ki is tüntetnék – ehhez azonban nem volt gusztusa. Ebben a városban mindenkit halálra vagy még rosszabb: túlélésre ítéltek, kár lenne egy golyót egy tisztázatlan származású öregemberre pazarolni.
– Dezertőrök, zsidók, ellenállók vannak itt?
– Biztosíthatom, hogy senki illetéktelen nem tartózkodik az üzletemben.
A tiszt nem volt ostoba, érezte, hogy az öreg titkolni akar valamit, de mi értelme lenne házkutatást tartani? Elő tudna állítani esetleg egy kisgyereket, egy öregasszonyt, de ugyan, mit használna ez a város védelmének? Inkább unottan legyintett és nézelődni kezdett.
– Mik ezek? – mutatott a polcokra. – Könyvek?
Az öreg boltos megingatta a fejét:
– Nem, kérem, ezek boldogságok.
– Semmi tiltott áru? – értetlenkedett a tiszt.
– Bár ma úgy tűnik, hogy a boldogság tiltott áru, biztosíthatom, hogy ezekben semmi olyasmi nem található, melyekre bármelyik tiltó rendelkezés vonatkozna.
– Akkor mi a boldogság, ami ezeken a polcokon van?
– Ha szabad megjegyeznem, a boldogság mibenlétének kérdésében még a legnagyobb filozófusok sem jutottak egyetértésre.
– Ne beszéljen mellé! Egyenes kérdésre egyenes választ várok! Mik ezek? – kiáltott a tiszt, miközben keze a fegyvere markolatára csúszott.
– Boldogságok, ha megengedi. Kinek ez, kinek az… Mindenkinek azt tudom adni, amire vágyódik.
– Ennek nincs semmi értelme!
Az öreg az utca felé mutatott:
– És ennek odakint van?
Az SS tiszt felnevetett:
– Valóban! Ha a világ megőrült, annyi őrültséget mi is megengedhetünk magunknak, hogy mi is eljátszunk azzal az őrült gondolattal, hogy boldogok legyünk. Nekem mit tudna kínálni?
– Mit szeretne?
– Hogy dögöljön …! – fakadt ki a tiszt, de az öregember tiltakozólag felemelte a kezét:
– Kérem, ne! Bár kurrens árucikk lenne, én nem foglalkozom azzal, hogy mások halálával kereskedjek, nem fér az üzleti profilomba, meg ezen a téren túl nagy a konkurencia… Azonban, ha megengedi, jelenleg nagyon keresett árucikk a túlélés.
– Ahhoz, hogy túléljek, először élnem kellene – vont vállat a katona. – Ez meg minden, csak nem élet. Ez csak létezés, lélek nélkül.
– Hm… – gondolkodott el az öreg. – Esetleg akkor a lelkét szeretné kérni: ha visszakapná a lelkét, akkor boldog lenne?
– Nekem már nincs lelkem: a kiképzésen a civil ruha után ezt vették el először. Ha meg is maradt volna belőle valami, akkor azt én pusztítottam el a keleti arcvonalon. Ölni csak először nehéz. Meglátsz valamit, egy mozgó pontot a távolban és rálősz, majd eltűnik. Csak először nehéz. Aztán az első ölés, amikor látod a másik arcát is, hogy hogyan szenved ki. Nem a másik embert látod benne, csak egy hörgő állatot. Aztán először ölsz meg fegyvertelen embert. Partizánvadászat, túszszedés, megtorló akciók a partizánokat bújtató falvakon. Nem, nekem már nincs lelkem és nem lennék képes visszaszerezni. Ha visszakapnám, belehalnék, mert akkor végig kellene gondolnom, hogy mit tettem. Azzal meg képtelen lennék szembenézni. Nekem már nincs megváltás – gondolkozott el a férfi, de aztán kajánul elmosolyodott:
– Tudja mit? Ha valóban a boldogsággal kereskedik, akkor a világot kérem!
– Az egész világot? – mosolyodott el az öreg örmény.
– Igen! Azt kérem, hogy ha már én el is vesztem, akkor legalább a világ meneküljön meg.
A boltos elgondolkodott:
– Tudja, egyszer egy barátom azt mondta, hogy aki egy lelket, egy embert megment, az az egész világot menti meg[2].
– Egy katona a parancsot teljesíti, nem dönthet arról, hogy kit és mit véd meg.
– Egy ember viszont igen. Nem azt kérem, hogy gyilkoljon; nem kérem azt, hogy szegje meg a parancsot, hanem csak azt, hogy amikor van lehetősége, akkor mondjon ellen annak a pusztító gonosznak, ami itt a városban ünnepet ül. Ha jól tudom, ön mint német katonatiszt, az öntevékenységet nagyra tartja…
– Ha a parancsok teljesítését szolgálja … de nem hiszem, hogy az OKW[3] céljai között szerepelne a zsidók és hasonló személyek mentése.
– Ha szabad megjegyeznem: van, ami az OKW fölött áll és az nem a Führer. Ha akarja, nevezheti Istennek vagy emberségnek.
– Ezért nálunk felkoncolják az embert…
– Igen, ez biztos, de legalább emberként halhatna meg.
– Hazaárulóként, parancsmegtagadóként.
– Ezeknek a szavaknak csak akkor lenne súlyuk, ha olyan emberek mondanák ki, akik szavának súlya van.
– Ha nem teszem meg, hősi halott leszek, ha megteszem, akkor kivégeznek és elfelejtenek.
– Lehet, hogy itt a földön elfelejtik a nevét, de feljegyzik az Igazak Könyvébe.
– Ez nem érdekel… Nem hiszek semmiben, ami a halál után következik. Mindenesetre köszönöm. Majd elgondolkozom azon, amit mondott. Heil… Auf Wiedersehen!
– Tiszteletem, örvendek, hogy betért hozzám.
Miután meggyőződött arról, hogy a tiszt messze jár, az öreg örmény benézett üzlete hátsó szobájába:
– Most már előjöhet, kedves kisasszony!
A felszólításra egy kisírt szemű kislány bújt elő:
– Nagyon féltem. Ki volt ez?
– Jegyezze meg, kedves kisasszony, nem az a fontos, hogy ki a másik ember, hanem az, hogy mi lehet belőle! Egy német katonatiszt volt, de hamarosan egy angyallá válik.
– Nagyon félek… Ugye nem lesz bajom?
– Ha azt szeretné, akkor nem lesz baja, ígérem, megkapja ezt a boldogságot.
– És nekem is kell fizetnem érte? – kezdett el kotorászni a kislány a kabátja zsebében.
– Kell fizetnie, nem is keveset, de csak később. Ha vége lesz ennek a zűrzavarnak, majd akkor kérem el az árát.
– És mi lesz az?
– El kell mondania, hogy az embertelenség idején is volt egy angyal, aki másokat mentett; mert nem igaz, hogy a külső körülmények határozzák meg, milyen emberek legyünk, hanem mi magunk választhatunk mindig a jó és a rossz között. Mindig lehet a jót választani, az igazat és a tisztát, a körülmények nem adhatnak felmentést.
– Ezt nem értem… – kámpicsorodott el a kislány.
– Nem baj, majd meg fogja érteni. Isten áldja, és vigyázzon magára!
Nem sokkal később a kislány egy pincében bujkált. Egyszer csak géppisztolyos, nyilas suhancok özönlöttek be, és utasítottak mindenkit, hogy szedje a motyóját, és sorakozzon a bejáratnál. A kislány és a többiek batyuba kötötték a holmijukat, ami még megmaradt, és azon kucorogva, halálra váltan várták a folytatást. A nyilasok még üvöltöztek egy darabig; kisbabákat meg mozgásra már képteleneket sürgettek, de egyszer csak kivágódott az ajtó, és mint az Úr haragos angyala, ott állt egy szőke SS katona. Ő is ordított, a géppisztolyát a nyilasokra szegezte, és azok eltakarodtak. A pincében rekedtek csak bámultak, hallgattak, azután visszakászálódtak a csoda fényében a bálákra.
Furcsán terjednek a hírek a háború idején… Senki sem mer kimozdulni a védelmet adó zugból, csak ha nagyon muszáj, és senki sem mer semmit sem mondani, nehogy rémhírterjesztőként felkoncolják, mégis terjednek a hírek. Néhány nap múlva a kislány hallotta, hogy az az SS tiszt nemcsak őket mentette meg, de másokat is, ezért elfogták és a haditörvényszék akasztás általi halálra ítélte. Az ítéletet azonnal végrehajtották.
[1] Birodalom (német), a hitleri Németország közkeletű elnevezése
Hogyan jut el egy 86 évet ateizmusban élő zsidó pszichiáter a hitig? Hiszen ő jó ember, senkinek sem ártott! Ha van Isten valahol az égben, csak nem veti őt el néhány apró botlásáért, meg azért, mert nem hisz a Fiában, Jézusban? Becsületesen élt, dolgozott, a családját szerette, szereti, mit vár még tőle ez az Isten? Hogy magyarázod el neki az egyedül hitből és kegyelemből való megmenekülés bibliai igazságát? Persze, már megtörtént nem egyszer. De mikor lesz a megértésből hit? Mi az az egyetlen csepp, ami még kell, hogy hirtelen áttörjön Balázs* szívébe a hit? Nem tudom.
Most hallottam egy református lelkipásztortól: Minden embernek legalább ezer simogatásra van szüksége ahhoz, hogy az Isten szeretetéről meggyőződjön. Amikor mi megsimogatunk valakit, nem tudhatjuk, hogy az elsőt adjuk neki vagy a 999 -et. Csak egy a biztos: hogy simogatni kell. Vajon hány simogatás kell egy olyan embernek, akinek a népét és a családját el akarták törölni a föld színéről?
Egy pár nappal ezelőtt Balázst elszállította egyik kedves önkéntesünk, Péter* a Hanuka ünnepünkre. Majd haza is vitte. A felesége, aki még sosem látta, sütit küldött neki. Meghitten beszélgettek, majd azt mondta Balázs: „Érzem, hogy körülölel a szeretet.” És egyszerre rádöbbentem, hogy mit is cselekszik Balázzsal az Úr. Küldte neki Ildit és engem már vagy két éve, hogy elkezdjünk barátkozni. Néha fügét meg szilvát szedni nála vagy egy kicsit rendezni a kertjét, és reszelt répát eszegetve beszélgetni. Aztán küldte Júliát*, egy zsidó hívő önkéntesünket, hogy rendszeresen találkozzanak és beszélgessenek a vízitornán. Majd küldte Pétert*, hogy szállítsa a rendezvényeinkre, néha segítsen neki számítógépes kihívásoknál – és nagyon nagy szeretettel hallgassa őt. Majd küldte Emőkét*, aki nem zsidó keresztyénként nagyon szereti a zsidó embereket, hogy takarítsa az özvegyen és egyedül élő idős, fájós lábú ember üresen álló nagy házát. Majd küldte Ivánt*, prédikátor barátunkat, hogy hirdesse neki: Isten nem vetette el Izrael népét! Balázs remegő szájjal ismerte be Ivánnak, hogy megérintette őt az Isten beszéde.
És hazafelé úton megfogalmazta:
„Érzem, hogy körülölel a szeretet.”
Tudjuk: a szeretetnek van neve is. A szeretet egy személy. És minket használ arra, hogy az Ő szívéből áradó gyógyító, vigasztaló, megmentő szeretet eljusson az Izrael eme elveszett juhocskájához.
„… az Isten szeretet. Az által lett nyilvánvalóvá az Isten szeretete bennünk, hogy az ő egyszülött Fiát elküldte az Isten e világra, hogy éljünk általa.”
December 19-én, hétfőn került sor a Hanuka ünnepünk megrendezésére. Ez az alkalom három misszió, továbbá az eseménynek helyet biztosító Omega gyülekezet összefogásának eredménye volt. Kozma Feriékkel (Jom Tov Misszió) közös dicsőítésre készültünk. Iván*, református lelkész barátunk (egy harmadik zsidó misszió képviselője) pedig az igei szolgálatot vállalta magára.
Ahogy közeledett az időpont, a jelentkezők száma is egyre növekedett. 1 héttel az alkalom előtt ki kellett tennünk a megtelt táblát, mert a regisztrálók száma elérte a 110 főt. A résztvevők nagyobb része nem zsidó keresztyén volt. Jelenlétüknek azért örültünk, mert lehetőségük volt egy kicsit tanulni a hitük zsidó gyökereiről, és látni, hogy milyen módon hirdetjük zsidó embereknek a Messiást. Ugyanakkor támadás is ért bennünket. Többen megbetegedtek és visszaléptek. Az önkénteseinket is nehezebb volt felkérni a szolgálatra, hiszen a hétfő munkanap volt. Viszont megtapasztaltuk azt, hogy ahol kiesett egy szolgáló, rögtön ott volt egy másik jelentkező, akit Isten küldött hozzánk. De a legnagyobb támadás az volt, amikor a Kozma házaspár is lebetegedett – úgyhogy a dicsőítést előző nap kellett átszerveznünk!
Nem estünk kétségbe: saját zenei repertoárunkból választottunk dalokat, és azokat cd-ről játszottuk be. A rendezői csapat is teljes számmal állt a rendelkezésünkre. A vendégváró asztalok megterítésében kreatív tesók jeleskedtek. Iván* prédikációjában megemlékezett a Makkabeus felkelésről, beszélt a Hanuka-csodáról, arról, hogy Isten nem hagyott el bennünket – ezért okunk van az örvendezésre. A zsidó emberek felé egy megható gesztussal fordult, amikor Isten hűségéről és szeretetéről szólva hirdette: Isten nem vetette el az ő népét!
A prédikáció után következett az örvendezés. Az egyik teremben táncos lábú vendégeink zsidó zenére ropták a táncot. Még néhány szép korú vendégünk is felhúzta a tánccipőjét! A másik teremben Hanuka Bingó játékban vettek részt vendégeink. A nyertes értékes jutalomban részesült. Finom, házilag készült sütemények édesítették és sózták meg az estét. Vendégeink egy-egy finom falat közben jót beszélgettek egymással, sőt még imádkoztak is egymásért. Megláttuk az efezusi igének a beteljesedését: mindaz, amit azon az estén megtapasztaltunk, felülmúlta minden elképzelésünket. Minden dicsőség az Örökkévalóé!
A napokban lehetőségem volt egy kántorral, azaz előimádkozónak tanuló chabbad (ortodox) közösségbe járó, rokonszenves fiatalemberrel egy nagyon mély beszélgetésre.
Már az is kisebb csodának számított, hogy ez egyáltalán létrejöhetett. Az történt ugyanis, hogy mindketten ugyanazon a szakon tanulunk – egy bizonyos egyetemen – online formában, és az egyik tanár több mint fél óra késéssel lépett be az órára. Várakozásunk közben megbeszéltük, hogy ki melyik tantárgyból, milyen témából írja majd a beadandó dolgozatát. A pszichológiához érkezve elmondta, hogy ő a halál, az elmúlás témaköréből szeretne egy rövid értekezést írni. Csodálkozva kérdeztem:
„Még olyan fiatal vagy, hogyhogy ilyen nehéz témát választottál?”
„Sok veszteség ért az életem folyamán – felelte –, és sok mindent egyedül kellett elhordoznom”.
Együttérzően hallgattam őt. Azután én is elmondtam az én történetemet: hogy mennyi mindenkit veszítettem el én is, amit bizony nem volt könnyű feldolgozni. Majd vettem egy nagy levegőt és hozzátettem:
„de én tudom, hogy Isten végig ott volt velem, és az Ő segítségével jutottam túl a gyászon.”
Majd megkérdeztem tőle: „Te hiszel Istenben?”.
Azt gondolom, a kérdés abszolút releváns – hiszen ha valaki előimádkozónak tanul, annak hinnie kellene, hogy legalább az Ószövetség Istene létezik.
„Hát – kezdte a mondatát –, hiszem, hogy volt valamilyen gondviselés velünk (vele és az édesanyjával), és így jutottunk túl a gyászon.”
Sajnos, sokkal több idő nem volt a folytatásra, mert a tanárnő belépett az órára. Mindazonáltal nagyon szomorú, hogy Isten választott népe úgy gondol Istenre, mint egy arctalan valakire, akinek nem ismerjük a jellemét, csak annyit tudunk róla, hogy messziről vigyáz ránk.
Kérlek, imádkozz azért, hogy Isten népe közel tudja magához engedni a Mindenható Istent, észre tudja venni az Ő személyes odafigyelését, szeretetét – és ezen keresztül megláthassa a megváltás megoldását az életükre nézve Jesua személyében.
Valahonnan Ukrajnából Anatoli Emma jelenti: „Katonai egyenruhában érkeztem egy ukrajnai kisvárosba. Azért voltam ott, hogy meglátogassam az orosz invázió óta tartó háborúban nemrég elhunyt katonák és tisztek családjait. Ez a város valaha teljesen zsidó volt. Amikor tehát minden találkozót befejeztem, megkérdeztem a helyieket, hogy nem ismernek-e véletlenül zsidó embereket. Azt mondták, hogy három zsidó család maradt, és felajánlották, hogy elvisznek hozzájuk. Örömmel beleegyeztem, és így találkoztam egy idős házaspárral: Rudolffal és Nadjával. Beszélgettünk az életről és a hitről. Nagyon meglepődtek, hogy katonai egyenruhában látnak, és mélyen meghatódtak, hogy megkérdeztem, vannak-e zsidó emberek a városban, akiket meglátogathatnék. Ők 94 évesek, és nincs gyermekük. Senki sem látogatja őket. Beszélgetésünk után meghívtam őket, hogy térjenek meg, és fogadják be Jézust az életükbe. Rudolf nem volt még kész erre, Nádja viszont azt mondta, hogy szeretné befogadni Jesuát. Egész életében hálás volt Istennek, hogy túlélte a gettót, és utána még kapott egy hosszú életet. A végén mindketten sírtak, megöleltek és megcsókoltak”.
Kérlek, imádkozzatok továbbra is az ukrajnai misszionáriusainkért, akik ezekben a nehéz és veszélyes időkben is az emberek elérésén fáradoznak. Vannak olyan munkatársaink is, akik eredetileg Ukrajnából származnak, de jelenleg más országban szolgálnak. Ezeknek a munkatársaknak vannak olyan családtagjaik, akik ott maradtak Ukrajnában és veszélyben vannak. Kérjük, imádkozzatok értük is.
„Kérlek, segíts, hogy egyenes útra térjek Jézus nevében.”
Sok testvérünk imáira válasz a tel-avivi menedékház, ahol szolgálatot végezhetünk a drogfüggőségből és prostitúcióból szabadulni akaró nők felé. Örömmel jelenthetjük, hogy több lakó is hitet vallott a Messiás Jesuában, köztük Sára is.
Sára 2022 elején érkezett a házba, és gyönyörű átalakulást láttunk az életében! A reggeli áhítataink során (ami a házban a napi rutin része) megnyílt előttünk, és elkezdett hangosan imádkozni – ami másokat is arra bátorított, hogy megnyíljanak és ugyanezt tegyék. A Mekomi csapatunk (akik Tel-Aviv utcáin élő emberekkel foglalkoznak) figyelemmel kísérhette, ahogy Sára elkezdett a hitéből erőt meríteni, amikor szorongott vagy félt, és a munkatársakhoz fordult tanácsért és imáért. Egy helyi gyülekezet összejöveteleibe is becsatlakozott.
Nemrégiben Sára így imádkozott: „Atyám, loptam, hazudtam és prostitúciót követtem el. Drogot árultam, és elárultam másokat. Kérlek, segíts, hogy egyenes útra térjek Jézus nevében.” Alázatos, őszinte vallomása annyira nyers és valóságos volt! A teremben mindenkit meghatott a sebezhetősége és bátorsága. Sára egyértelműen elkötelezte szívét és elméjét a Messiás Jesua követésére és szolgálatára, nemrég pedig bemerítkezésre is jelentkezett. Kérlek, imádkozzatok velünk együtt, hogy Sára hite továbbra is fényesen ragyogjon ebben az időszakban, amikor a tanítványság útjára lép munkatársaink segítségével.
