Évszázadokon át húzódó folyamatos viták után a 19. század végén fogalmazták meg először, hogy a tudomány összeegyeztethetetlen konfliktusban áll a vallásos hittel.[1]

Tudósok egész generációja fordított hátat annak az előfeltevésnek, hipotézisnek, melyet a középkori tudományos élet máig meghatározó szereplői fogalmaztak meg: Isten a tervezője és megalkotója a világmindenségnek.
Ennek a tudományos életben történt paradigmaváltásnak az élharcosa – akarva vagy akaratlanul is – Charles Darwin lett a „Fajok eredete…” című munkájával, amely a mai napig is hatással van a tudós-társadalomra. Jó néhány új ateista, naturalista tudós, köztük Dr. Richard Dawkins is azon az állásponton van, hogy a vallás károsan hat a tudományra, és e két terület között kibékíthetetlen konfliktus feszül.[2]

 

A Galilei-per, amely elindította az árhullámot

 

A naturalizmus hívei példának szokták felhozni a híres-hírhedt „Galilei-pert”, amely szerintük annak a bizonyítéka, hogy a vallás borította sötétségbe a középkort, fenyegető ellenséget látva a tudományban, hiszen Galilei felfedezései cáfolták az egyház akkori kozmológiai álláspontját. Csakhogy Galilei pere egyáltalán nem úgy zajlott, mint ahogy a legtöbben tudni vélik!

Először is fontos megjegyezni, hogy Galilei szilárdan hitt a Bibliában és Istenben, melyek mellett egész életében kitartott.

„…a természet törvényeit Isten írta a matematika nyelvén; …az emberi elme Isten műve, méghozzá az egyik legnagyszerűbb” – írta Galilei.[3]

 

Galileinek a konfliktusa  – meglepő módon  – először nem is az egyházzal volt, hiszen a komoly befolyással bíró jezsuita oktatási intézmény, a Collegio Romano csillagászai támogatták, sőt ünnepelték csillagászati felfedezéseit.[4]

A valódi felháborodást a világi, ateista, naturalista tudósok körében okozta, akik elkötelezett hívei voltak az Arisztotelész által meghatározott világképnek, és amelyet a korabeli katolikus egyház is a magáévá tett a helytelen Biblia-értelmezésének köszönhetően.[5]

 

Amikor Galilei belenézett a távcsövébe, az az elképzelés, hogy minden égitest a Föld körül kering, darabjaira hullott. A régi arisztotelészi nézeteket valló tudósok kegyetlen támadást indítottak Galilei ellen, hiszen fenyegetve érezték akadémiai álláspontjukat és ezen keresztül tekintélyüket, pozíciójukat. Ehhez sikerült megnyerniük számos egyházi embert is, akik között többen is irigyen figyelték Galilei munkásságát. Ez az egész ügy a legrosszabbkor jött az éppen a reformációval és a saját hitelességi válságával küzdő katolikus egyháznak, így a Galilei elleni per is inkább politikai színezetű volt, mintsem dogmatikai.

Galileit végül az inkvizíció elé állították. (A tévhitekkel ellentétben sosem kínozták meg, sőt a vizsgálat alatt a barátainál lakott meglehetős kényelemben, s fizikai bántódása sem esett.) Évszázadokkal később a katolikus egyház bocsánatot kért és rehabilitálta…

 

Törésvonal két ellentétes világkép között

Galilei elkötelezett, Istenben hívő emberként nagy szerepet játszott a tudományos gondolkodás fejlődésében, hiszen módszeres kutatásra támaszkodva akarta kialakítani tudományos álláspontját: távcsövet épített és vizsgálni kezdte az égitestek pályáját!

Perében megjelent egy törésvonal, amely valójában nem a vallás és a tudomány között feszült, hanem két ellentétes világkép között: a naturalizmus és a teizmus között! A naturalizmus hipotézise  – mely szerint az univerzum a véletlen folyamatok műve – és a teizmus hipotézise között, mely azt feltételezi, hogy a világmindenségnek egy személyes Isten az alkotója.

Ez a küzdelem Galilei után is tovább folytatódott, s a 20. század elején eldőlni látszott a kimenetele.

A modern tudomány a 20. században gyakorlatilag száműzte Istent, mint az univerzum teremtőjét és fenntartóját, mintegy végső leszámolásként a „sötét középkor” babonáival, melyek csak az útjában álltak a tudomány további fejlődésének. Számos új ateista, naturalista tudós járatta csúcsra a 20. században a „Több tudomány, kevesebb isten” szlogent, amely nemcsak a tudomány iránt érdeklődő laikusokat, hanem magát a tudós-társadalmat is megosztotta.
Írásunkban a következő fontos kérdésre keressük a választ:

 

Az Istenbe mint a világ és az élet teremtőjébe vetett hit valóban akadálya-e a megismerésnek, és ezen a módon összeegyeztethetetlen-e a modern, tudományos gondolkodással?

 

Tudományos robbanás

A tudománytörténet meghatároz egy földrajzi és időbeni pontot a történelemben, amely döntő változást hozott a tudományos gondolkodásban. Ezt a változást „tudományos robbanásként” emlegeti a természettudomány – és egészen jól behatárolhatóan Európában, a 16–17. században hozta el az a tudós-generáció, amelynek Galilei is a tagja volt. Mivel a köztudatban a szóban forgó időszak „sötét középkorként” él, ez a tény mindenképpen magyarázatra szorul. Miért pont Európa és miért pont a 16–17. század? Talán nem voltak máshol is, akár sokkal korábban is nagyszerű tudományos felfedezések?

De voltak! Elég csak a régi egyiptomiak hatalmas építkezéseire, a görögök filozófiai képzettségére, a keleti orvoslásra vagy a római birodalom úthálózatára gondolni. A kereszténység előtti tudás lenyűgöző tárházát láthatjuk már az ókori civilizációk korszakaiban is.

 

Jogos lehet a kérdés: miért a 16. századtól számítjuk az emberiség tudományos forradalmát? Mi volt az az újdonság, amely meghaladta a korábbi civilizációk ezen a téren elért eredményeit?

 

A válasz az „Isten-hipotézis”!

 

A modern tudomány bölcsője az az Európa volt, amelynek társadalma zsidó–keresztény alapokra építkezett, és ahol a 16. századtól olyan tudósok tevékenykedtek, mint a már említett Galileo Galilei, vagy Nikolausz Kopernikusz, Johannes Kepler, Robert Boyle, Sir Isaac Newton, Blaise Pascal és még sokan mások.[6] Az ő munkásságukra épül ma is a modern tudomány! Mi volt a közös ezekben a férfiakban? Valamennyien hittek a Biblia Istenében! Mi köze volt a hitüknek a tudományos munkásságukhoz? Úgy is fogalmazhatnánk, hogy: minden! Galilei, Kepler, Boyle, Newton, Pascal és a többiek egy előfeltevésre, hipotézisre építették tudományos munkásságukat. Ezt nevezte Stephen C. Meyer „Isten-hipotézisnek.”[7]

Hipotézisüket a Bibliára alapozták, amely szerint az univerzumot egy racionális elmével rendelkező Isten alkotta meg, kitüntetett helyen a saját hasonlatosságára teremtett emberrel. Hittek abban, hogy a természetben megnyilvánuló racionális rend az ember számára megérthető, hiszen elméjét Isten a sajátjához hasonlóvá alkotta. A zsidó–keresztény Istenben hívő tudósok rendet feltételeztek a világegyetemben, amely lehetővé tette számukra a szisztematikus kutatómunkát.

Albert Einsteint is lenyűgözte, hogy a világegyetem az ember számára is megérthető rendben létezik:

„Az univerzumban az a legfelfoghatatlanabb, hogy felfogható.”

Alfred North Whitehead filozófus erről így ír:

„Nem létezhet élő tudomány, hacsak nincs széles körben elterjedt ösztönös meggyőződés arról, hogy a természetben rend van.”

A modern tudomány pillérei

Steven C. Meyer[8] szerint a modern tudomány alapjai három lényeges előfeltevésen, hipotézisen nyugszanak, melyek a középkor óta nem változtak:

 

1. A természet működése az ember számára megérthető, mivel racionális elméje hasonló Teremtőjének elméjéhez.

 

2. Létezik egy mögöttes rend, amely állandóságánál fogva módszeresen vizsgálható. Ennek a felismerése vezetetett a matematika fejlődéséhez is, melynek hatására elkezdték készíteni a különféle mérő- és észlelő-műszereket, többek között a csillagászati távcsöveket, mikroszkópokat.

 

3. A természet esetlegessége. Isten sokféleképpen megtervezhette az univerzumot, nem feltétlenül úgy, ahogyan azt az emberi elképzelés diktálná. Jó példa erre: a görögök úgy tartották, hogy a legtökéletesebb mozgásforma a kör – ezért a bolygóknak is szükségszerűen kör alakú pályán kell keringeniük.
   Ezt az elképzelést Kepler távcsöves megfigyeléseivel megcáfolta! Az Istenben hívő tudósok rájöttek, hogyha meg akarják érteni az univerzum működését, ahhoz megfigyelésre, tesztelésre és mérésre van szükség!

Ezek tehát azok az előfeltevések, amelyeket a középkori keresztény tudósok az Istenbe mint a világmindenség teremtőjébe vetett hitük alapján tettek, és amely előfeltevések mentén végezték kutató-elemző munkájukat, melyek a mai napig is meghatározó alapjai a modern tudományos módszertannak. A kozmikus rendbe vetett hitük tette lehetővé, hogy a természetben működő erőket, kölcsönhatásokat megfigyelve, tesztelve és mérve megfogalmazzák a természeti törvényeket.

 

A teremtésben megnyilvánuló isteni üzenet

A tudománytörténet bizonyítékai alapján gyenge lábakon áll az a megállapítás, hogy a vallásos hit és a tudomány szemben állnak egymással. Ha ez igaz lenne, akkor valamennyi tudósnak ateistának kellene lennie – márpedig ez egyáltalán nincs így, sőt! Egyre több szakember kérdőjelezi meg az univerzum spontán keletkezését, illetve az evolúció-elméletet. Számos – ma is aktív, komoly tudományos fokozattal rendelkező – szakember helyezkedett ugyanarra az álláspontra, mint nagynevű elődeik: hogy a vallásos hit teljes mértékben összeegyeztethető a tudománnyal, sőt kifejezetten segíti a tudományos gondolkodást.

Stephen C. Meyer nem véletlenül javasolja legújabb könyvében, hogy a tudománynak vissza kellene térnie az „Isten-hipotézishez”, valamint szerinte mind a laikusoknak, mind a tudósoknak hálával kellene gondolniuk a zsidó–keresztény vallásra, amely lehetővé tette a modern tudomány kibontakozását.

Az Istenben hívő tudósok a természetet egy nagy könyvhöz hasonlítják, amelyben olvasva megérthetik a teremtésben megnyilvánuló isteni üzenetet: „Én vagyok mindenek oka, én vagyok a természet rendje mögött álló értelem, melyet az enyémhez hasonló értelmetek képes vizsgálni és felfogni.”

 

„Ami ugyanis nem látható belőle (Istenből): az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől kezdve alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható…”

Biblia – Rómaiakhoz írt levél 1:20

 

Paul Davis[9] így fogalmaz: „Úgy tűnik, mintha valaki finoman összehangolta volna a természet számait, hogy megteremthesse az univerzumot… Az embernek önkéntelenül az a benyomása, hogy az univerzumot megtervezték.”[10]

 

A magyar származású, Nobel-díjas fizikus, Wigner Jenő így ad hangot csodálatának, melyet a matematika és a fizika közötti kapcsolat váltott ki belőle: „Az a tény, hogy a matematika módszerei hatékonyak a természettudományokban, már-már határos a misztikummal, és nincs rá észszerű magyarázat… ez egy hittétel.”

 

Allan Sandage, Crafoord-díjas csillagász: „Elég valószínűtlennek találom, hogy ez a rend a káoszból jött volna létre. Kell lennie valamilyen rendező elvnek. Számomra Isten misztérium, de egyben magyarázat a létezés csodájára: miért létezik valami a semmi helyett.”

 

A legnagyobb a tudósok között

Sorolhatnánk vég nélkül a kortárs, modern tudósok, Nobel-díjasok nyilatkozatait, amelyek mind azt bizonyítják, hogy az Istenbe vetett hit, illetve a naturalizmus elutasítása, megkérdőjelezése nem jelent szembenállást a tudománnyal, még a legmagasabb szinten sem. A tudomány rohamos fejlődése egyre modernebb, nagyobb kapacitású és -pontosságú műszereket ad a kezünkbe, amelyekkel a tudósok eddig elképzelhetetlen részletességgel tárják fel világunk működési elveit.

 

Talán nincs messze az idő, amikor a tudomány képviselői hivatalosan is elismerik:

 

Újabb paradigmaváltásra van szükség: ismét meg kell hívnunk a társaságunkba Istent.

 

Le kell porolnunk a régi hipotézist, mely szerint Ő annak a valóságnak a teremtője, végső oka, amelyet olyan nagy csodálattal vizsgálunk.

______________

Források:

[1] Ezt a gondolatot John Draper angol orvos fogalmazta meg először több mint száz évvel ezelőtt a „Vallás és tudomány közötti konfliktus” című könyvében.

[2] Richard Dawkins: Isteni téveszme c. könyv.

[3] Dava Sobel: Galilei lánya című életrajzi munkája

[4] John C. Lennox: A tudomány valóban eltemette Istent? 25. o.

[5] Galilei felhívja a figyelmet Krisztina nagyhercegnőnek írt 1615-ös levelében, hogy a helytelen Biblia-értelmezés téves következtetésekkel járhat. (Amikor a Biblia „felkelő napról” beszél, azt fenomenológiai értelemben teszi, a megfigyelő szemszögéből. Ma is azt mondjuk, hogy „lement, vagy felkelt a nap, pedig mindannyian tudjuk, hogy a Föld forgása az oka a napszakok váltakozásának.)

[6] – Nikolausz Kopernikusz (1473–1543) lengyel csillagász

 – Johannes Kepler (1571–1630) német matematikus, csillagász

 – Robert Boyle (1627–1691) angol–ír fizikus, kémikus, a modern kémia megalapítója

 – Sir Isaac Newton (1643–1727) angol fizikus, matematikus, csillagász

 – Blaise Pascal (1623–1662) francia fizikus, matematikus, filozófus, teológus

[7] Stephen C. Meyer legújabb könyvének címe: „Return of the God Hypothesis.”

[8] Stephen C. Meyer tudományfilozófus (PhD), a Cambrige-i Egyetem volt geofizika professzorra, jelenleg a Seattle-ben található Discovery Institute tudományos és kulturális központjának vezetője, aki rendszeresen publikál nemzetközi szintű szaklapokban is. Eddig megjelent könyvei: Signature in the Cell, Darwin’s Doubt és a legújabb: Return of the God Hypothesis.

[9] Paul Davies fizikus, az Arizonai Állami Egyetem professzora

[10] The Cosmic Blueprint (A Kozmikus tervrajz) 1988, 203. o.