Hát nem a mennybe megy minden jó ember?

Sokan nem hiszik, hogy van mennyország. Számukra az a kérdés, hogy ki megy oda, teljesen lényegtelen. Az áldott emlékű Dr. Louis Goldberg egyszer mesélt arról, mikor egy zsidó ember boltjába bement:

„Annyira depressziósnak és levertnek tűnt, hogy megkérdeztem tőle, mi a baj. Azt felelte:

- Most voltam kedvenc nagynéném temetésén.

Halkan tovább faggattam:

- És most hol van a nagynénje? Fognak újra találkozni?

- Ha az ember meghal, a testét a földbe helyezik és ennyi… Ami marad, az az elhunyt emléke, amit az élők a szívükben hordoznak.” ¹

Ez az ember nincs egyedül azzal a hitével, hogy a halál mindennek a vége. Mégis, a zsidóság minden jelentősebb csoportjában  vannak ismert zsidó tudósok és rabbik, akik nem vetik el a halál utáni lét gondolatát. Shraga Simmons ortodox rabbi azt írja:

„A halál utáni lét alapvető a zsidó hitben! Az ember teremtése bizonyítja a lélek örökkévalóságát. A menny az a hely, ahol a lélek megtapasztalhatja a lehető legnagyobb boldogságot: az I_ten közelségét. Természetesen nem minden lélek ugyanazon mértékben tapasztalja meg. Ez olyan, mint egy szimfonikus zenekari koncert. Vannak, akiknek elöl középre szól a jegyük, másoknak a kinti kispadra.”²

A reform zsidóság is hisz a halál utáni életben. Az Amerikai Rabbik Központi Konferenciája kijelenti:

„A reform zsidók több generációja a reform zsidó hit kérdésének tekintette, hogy elutasítsa egy olyan, halál utáni élet lehetőségét, amely meghaladja az emlékezetben vagy tettekben való tovább élés naturalista felfogását… Manapság már nem tudománytalan, irracionális vagy hihetetlen a halhatatlanság fogalma… A híresztelések ellenére a szellem örök életének ígérete része a reform zsidóságnak.”³

A konzervatív zsidóság bástyájának nevezhető New York-i Zsidó Teológiai Szeminárium filozófia-professzora, Dr. Neil Gillman a következő perspektívát osztotta meg a Barbara Walters által készített interjúban:

„Az elmúlt 2000 évben a legtöbb zsidó úgy hitte, hogy halálkor a test és a lélek elválnak, a test eltemetés után elbomlik a földben, a lélek pedig Istenhez száll” –  mondta Waltersnak.

De ez nem minden.

„Az idők végén Isten feltámasztja a testeket, újra egyesíti a testet és a lelket, és az egyének Isten elé állnak, hogy feleljenek mindazért, amit tettek életükben.” ⁴

A lélek és/vagy a test feltámadásában hívő zsidó emberek között sokféle vélekedés van az egyén végső sorsáról.  Ezek közül némely vélemény a Bibliában gyökerezik. A héber Írásokban olvashatunk egy Seol nevű helyről, ahol a halál és a feltámadás közötti időszakot tölti a lélek. Az igazak a Seol egyik oldalán vannak, a nem igazak a másikon, s közöttük egy áthidalhatatlan szakadék húzódik.

A zsidó Szentírás beszél az Ítélet Napjáról is. Dániel, a zsidó próféta így szól a jövendő világra váró ítéletről:

„Sokan azok közül, akik korábban meghaltak és eltemették őket, feltámadnak a halálból: közülük egyesek az örök életre mennek, mások pedig az örök szégyenre és utálatra.” (Dániel 12:2 ERV)

De mi alapján jutnak erre a sorsra?

A hagyományos zsidó tanítás három osztályba sorolja az embereket az ítélet napján: a tökéletesen igaz, a teljesen gonosz és az átlagos ember.  Az igazakra örök élet vár – és mindörökre az elképzelhetetlenül szép Gan Edenben, vagyis az Éden kertjében laknak majd, de nem abban, ahol Ádám és Éva kelt életre. A gonoszok a Gehinnomba, a föld alatt lévő büntetés helyére kerülnek. Ott iszonyúan forró tűz gyötri őket, amely egyesek szerint soha ki nem alszik. Sok tanító szerint a harmadik csoportra valami fajta purgatórium vár, egy megtisztulási folyamat, ahol az ottlévők kegyelemért könyörögnek, s majd valamikor beengedik őket az Éden kertjébe. ⁵

A sokféle vélemény és a halál utáni állapotról szóló rengeteg irodalom egy dolgot bizonyít: a héber Szentírás most is ugyanolyan igaz, mint amikor kijelentette, hogy Isten „az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta” (Prédikátor 3:11 RUF).

Akár bevalljuk, akár nem – mind vágyunk arra, hogy legyen valami ez után az élet után, és mind érzékeljük, hogy Isten (még ha kételkedünk is abban, hogy egyáltalán létezik-e) úgy teremtett bennünket, hogy lehetőségünk legyen Vele élnünk mindörökké.

De ha a mennyország létezik, hogyan juthatunk be?

Egyáltalán, ki juthat be? És ki nem? Hogyan lehetünk biztosak benne, hogy oda jutunk? Valószínűleg a legtöbben az átlagemberek közé sorolnánk magunkat, nem a teljesen tökéletes, de nem is a szörnyen gonoszok közé. Inkább alapvetően jónak gondoljuk magunkat. És ha van mennyország, hát nem minden jó ember oda megy?

A Barna Kutató Csoport szerint az amerikaiak 54%-a úgy hiszi, hogy ha egy ember nagyjából jó, vagy elég jó dolgot tesz másokért életében, elnyeri helyét a mennyben. ⁶
Emiatt viszont rögtön meg kell kérdeznünk, hogy mit jelent az, hogy „jó”?
A legtöbben  máris sorolnánk: kedvesnek lenni másokkal, jótékonykodni és becsületesen megkeresni a kenyérrevalót. Mindnyájan követünk el hibákat, de hát Isten már csak elnézi azokat a botlásokat, nem?

Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk, meg kell vizsgálnunk, milyen is Isten, milyen a természete, a karaktere. Ézsaiás próféta azt mondta:

„Mert ezt mondja a Magasságos és a Felséges, aki az örökkévalóságban lakik, s kinek neve szent”(Ézsaiás 57:15 ERV).

A szent szó héberül kados, ami azt jelenti, hogy elkülönített vagy kitűnő, kiváló, egyértelműen különböző. Az, ami kados, az teljesen eltér a szokványostól, közönségestől, átlagostól; a Teremtő kitűnik és eltér a teremtéstől.

A zsidó gondolkodás szerint a menny az a hely, ahol az emberek Isten jelenlétében élhetnek. Ha ez valóban így van, akkor ezt a világtól eltérő Istent csak az Ő szabályai szerint közelíthetjük meg. Így viszont hamar ráérzünk arra, hogy Isten szemében a „jó” valamelyest más, mint ahogyan a jóságot mi definiáljuk.

Amikor a jeruzsálemi Templomban Ézsaiás egy látomásban látta Istent a trónján  ülni, így reagált:

„Jaj nekem! Végem van, mert tisztátalan beszédű vagyok, és tisztátalan beszédű nép között lakom, mégis a saját szememmel látom a Királyt, az Örökkévalót, a Seregek Urát!” (Ézsaiás 6:5)

A héber Írásokban, bármikor kijelentette magát Isten egy személynek, vagy megjelent neki – azt az embert teljesen lenyűgözte Isten jelenlétének csodálatossága és általában azt gondolta, hogy meghal ettől a találkozástól. Úgy tűnik, Istennek van egy igen nagy problémája. Szeretne a teremtményeivel kapcsolatban lenni, de ha mi megpróbálunk közeledni Hozzá, elpusztulunk!

A Szentírás azt tanítja, hogy a férfi és a nő Isten képmására teremtetett, de beszennyezte őket az édenkerti bűneset. Mielőtt hallgattak volna a kígyóra, Ádám és Éva szabadon társaloghattak Istennel. Miután engedtek a kísértésnek, elbújtak Isten elől szégyenükben és annak tudatában, hogy megérdemlik a büntetést. Lehetséges, hogy ugyanezen bűntudat miatt van félelem bennünk a haláltól, mivel érezzük, hogy utána büntetés vár ránk?

A tökéletesen igazságos Istennek el kell ítélnie az igazságtalanságot és bűnt. J. I. Packer bibliatudós így magyarázza ezt el:

„Isten morális tökéletességének része az, hogy tökéletesen ítélkezik. Egy olyan Isten, akit nem érdekel a jó és rossz közötti különbség, lehetne egyáltalán egy jó és csodálatra méltó Lény? Az erkölcsi érdektelensége tökéletlen Istenné tenné, nem pedig tökéletessé...  a végső bizonyíték arra, hogy Isten tökéletes erkölcsi lény, aki nem közömbös a jó és a rossz kérdései iránt, az a tény, hogy elkötelezte magát a világ megítélésére.” ⁷

Mi a megfelelő ítélet mindannyiunk számára, akiknek természete a Szentírás szerint katasztrofális mértékben elmarad Isten tökéletes szentségétől?
Ezékiel próféta azt mondja a Szentírásban: „A mely lélek vétkezik, annak kell meghalni” ⁸.

Ezékiel a lelki halálról, az Istentől való örök elszakadásról beszél. De nem vétkezünk-e mindannyian, nem cselekszünk-e mindannyian helytelenül? Ha igen, akkor – úgy tűnik, a Szentírás szerint – egyikünk sem jut a mennybe.

Tényleg ennyire rosszak vagyunk?

A saját szemünkben biztosan nem. De nem szabad elfelejtenünk, hogy magunkat egy torz lencsén keresztül látjuk. Csak Isten lát minket olyannak, amilyenek valójában vagyunk, Önmagához mérve, a jóság igazi mércéjéhez képest. Ha a mennyország az emberek gyülekezőhelye lenne, nyugodtan összehasonlíthatnánk magunkat szomszédainkkal, és arra a következtetésre juthatnánk, hogy elég jók vagyunk. De ha a menny a mi teljességgel szent Istenünk jelenléte, akkor egyikünk sem elég jó.

Bár a Biblia megjegyzi, hogy Isten jogosan elutasítana minket örökre, azt is felfedi, hogy utat készített nekünk, hogy most és az örökkévalóságban is vele lehessünk. Isten szent és igaz, de éppoly irgalmas:

„Az Úr, az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú. Aki irgalmas marad ezeríziglen; megbocsát hamisságot, vétket és bűnt.” ⁹

Az Istennel való helyes kapcsolat kulcsa a bűneink bocsánata. Ha megbocsáttatnak bűneink, Isten igaznak lát bennünket, és újra kapcsolatba léphet velünk. Isten azonban nem hagyhatja figyelmen kívül a bűnt. A bűnt el kell ismerni, és a büntetést ki kell fizetni. Az áldozati rendszer éppen ezzel a céllal jött létre.

Jom Kippurkor, az Engesztelés Napján a főpap vette az oltáron leölt állatok vérét, és meghintette vele a Szentélyt: „szerezzen engesztelést a szenthelynek Izráel fiainak tisztátalanságai és vétkei miatt; mindenféle bűnei miatt.” ¹⁰

Isten már korábban megmondta az izraelitáknak, hogy a vérre szükség van a bűnök bocsánatára:

„Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést.” ¹¹

Isten az áldozatokon keresztül mindig biztosította az utat számunkra, hogy visszatérjünk hozzá és vele helyes viszonyban legyünk mind a mostani, mind a túlvilági életben. Ha azonban Isten a zsidó áldozati rendszert továbbra is fenn akarta volna tartani, akkor nem engedte volna, hogy a rómaiak Kr. u. 70-ben lerombolják a templomot, ahol parancsa szerint népének ezeket az áldozatokat be kellett mutatnia. Azt sem engedte volna meg, hogy mind a mai napig templom nélkül maradjunk. Isten új utat kínált minden embernek: zsidónak és pogánynak egyaránt, hogy beléphessen a megváltás és az örök élet ígéretébe.¹²

Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy a bűnnel új módon bánt el: „...nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” ¹³

„Én vagyok az út, az igazság és az élet!”, mondta Jézus. „Az Atyához csakis rajtam keresztül lehet eljutni.”

(János 14:6 ERV)

Ez egy merész kijelentés, de teljesen érthető, ha Jézus épp azzal a dologgal bánt el, ami elválasztott minket Istentől: azaz, a bűnnel.  Sokan vannak, akik nehezményezik ezt az állítást. Rengeteg a viszonylag jó ember, akiket sért az a gondolat, hogy Jézus nélkül Isten kizárja őket a mennyből.

Gondoljuk csak meg:

Isten végül igazságosan fog ítélkezni. Isten természete nem engedi, hogy igazságtalan legyen. Az 1 Mózes 18:25 (Károli) azt kérdezi: „Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?” ¹⁴

Nem az választja el az embereket Istentől, hogy nem bíznak Jézusban, hanem a bűneik. Ha lelépsz egy sziklaszirtről, lezuhansz – valószínűleg a halálodba. Ez a gravitáció törvénye. Ha úgy halsz meg, hogy bűneidért nem lett megfizetve, akkor te fogod megfizetni a büntetést, ami örök létezés egy Istentől távoli helyen, amelyet a Biblia pokolnak nevez. Ez ugyanolyan biztos törvény a szellemi világban, mint a gravitáció törvénye a fizikai világban.

Egyesek azt kérdezhetik: „Az őszinteség nem számít semmit?”
Az őszinteség sokat számít jellemvonásként, de nem oldja meg a bűn problémáját. Ha valaki fuldoklik az óceánban, őszintén kívánhatja, hogy megmeneküljön, de kötél vagy mentőcsónak nélkül az őszintesége vele együtt fog meghalni.

Jeff Cummings így magyarázta ezt a helyzetet:

„Egy férfi ül a repülőtéren. Úti célja Chicago. Egy számítógépes hiba miatt őt és több más utast is félretájékoztatnak az indulási kaput illetően. A férfi nem tud erről, és őszintén azt hiszi, hogy a gép, amelyre fel akar szállni, Chicagóba tart. Sajnos azonban San Francisco felé tart..... Attól, hogy valaki őszintén hisz, még nem jelenti azt, hogy oda megy, ahová gondolja. Tévedhetünk őszintén. Az őszinteség nem mentesít minket a téves információink következményei alól.” ¹⁵

A bűn héberül azt jelenti: „célt téveszteni”. ¹⁶  Istennél mindegy, hogy a célt egy hajszállal vagy kilométerekkel tévesztjük el, mert neki semmi köze nem lehet a bűnhöz. „De egy olyan fontos dolog esetében, mint az ember örök sorsa” – gondolhatnánk – „bizonyára kell, hogy legyenek alternatív megoldások!”

John Ankerberg így ír:

„Buddha meghalt a bűneinkért? Mohamed meghalt a bűneinkért? Vajon Lao Ce, a taoizmus megalapítója? Vagy Mózes? Zarathusztra, a parszizmus megalapítója? Vagy Nanak Guru, a szikhizmus alapítója? E férfiak egyike sem állította, hogy ezt tette…

Csak Jézus oldotta meg a bűn problémáját és győzte le a halált, tehát logikusan csak Jézus az üdvösség útja, az Istenhez és az örök élethez vezető út.” ¹⁷

Az aszpirin hasznos lehet bizonyos szívproblémák esetén, de nem pusztít el egy halálos daganatot. A bűn radikális problémája radikális gyógymódot igényel. Jézus azt állította, hogy ő ez a gyógymód. Hajlandó vagy használni a nevével ellátott receptet?