Milyen volt az életed azelőtt, hogy hajléktalan lettél?

A gyermekkorom csodás volt, azután elkerültem otthonról. Szegeden jártam középiskolába, azután Kiskunfélegyházán 2 évig voltam katona.  Mikor leszereltem, 2 éves vidéki munka következett. Kertészeti, erdészeti technikumot végeztem, így a gyakorlati időt vidéken töltöttem. 1964-ben, 23 évesen Budapestre kerültem, és vízügyi mérnöki munkakörben dolgoztam 20 évig.

A felnőtt, munkás életem munkaköri kötelességgel terhelt, de magas elismeréssel járó időszak volt. Államtitkári dicséretet kaptam, amellyel a kormány a Duna és Tisza árvízi munkámat ismerte el: országos elismertséget kaptam. 20 éven át dolgoztam így.

Váltás következett: nem voltam boldog, csináltam, amit kellett. Ugyanez volt a házaséletemnél is. Megismertem egy csodás hölgyet, nagyon szerettük egymást, de nem mertem gyermeket nemzeni, mert hiányzott a szerelem. Attól féltem, hogy a gyermek ezt a fogyatékosságot majd megsínyli a szerelem hiánya miatt. Szomorúvá váltam, disszidáltam Amerikába, majd visszajöttem, és moziigazgatóként dolgoztam Csillaghegyen.

Hogyan lettél hajléktalan, milyen volt ez az élet?

Egyik nap, mikor vittem a gyermekemet a nyakamban, összeestem, 1 éves kórházi kezelés után 1 évig tolószékes voltam. 1 év után súlyos mozgássérültté nyilvánítottak. Elveszítettem a munkahelyem: a rendszerváltás során a 100 moziból 3-4 maradt, az enyém is megszűnt. Elveszítettem a családomat is: feleségem 2 szatyorral kitett az utcára, mert nem tudtam eltartani őket. 1994. december 13-án hajléktalansági törzskönyvet kaptam.

Milyen volt hajléktalanként az élet? Amikor egyik nap a héven utaztam, arra gondoltam, hogy leszállok, és amit még nem tudtam megoldani, most megoldom: belevetem magam a Dunába. Már leszállni készülődtem, de rájöttem, hogy tél van, a Duna be van fagyva, meg fogok fázni, így azután nem szálltam le, bejöttem a városba. Az első éjszakát a Keleti pályaudvar várótermében töltöttem. Féltem, hogy ellopják a két hajléktalan-szatyromat. A második éjszaka a Kossuth tér fűtött rácsán aludtam, a hajléktalanok megsajnáltak, és maguk közé engedtek. Itt voltam majd’ egy évig, amikor a baptista szeretetszolgálattól Huszár Géza hozott teát meg zsíros kenyeret és azt mondta nekem: „Nem engedhetjük meg, hogy itt elpusztuljon!” és hazavitt a családjához. A család nem nagyon örült nekem, átpasszoltak a baptista diákotthonba, ahol 20 év volt a korhatár, én meg már a 60-at is betöltöttem. Ott találkoztam először napi szinten az Úrral. Kiderült, hogy a 60 éves korom miatt nem kaptak utánam állami támogatást, hanem dugiba szerepeltem. Ezért egyszer csak jött az otthon vezetője, hogy nagyon sajnálja, de el kell válnunk. Írt egy levelet a budapesti hajléktalan központnak, hogy vegyenek fel. Felvettek, és emiatt elveszítettem a kapcsolatot a Jóistennel és Jézussal.

Normálisan éltem, csodás elismertséget kaptam a munkahelyeimen, itt a MTA akadémia elnökének elismerő oklevele, magyar írószövetségtől, rákellenes ligától, azután a Zsidók Jézusért Missziótól is. A nyugati téri aluljáró hajléktalanjai leveleket írnak a Jóistennek, hogy ne szólítson még el. Így éltem meg a hajléktalanságom, sőt, most is így élem. Az interjú után megyek a munkahelyemre, becsomagolják nekem a 2 adag ebédet: viszem a hajléktalanoknak.

A Jóisten már ott volt az életedben, érezted az ő gondoskodását. Volt egy pont, amikor megértetted, hogy mi az örök élet, hogy Jézus meghalt érted. Milyen hatással volt ez rád?

Sosem tagadtam a Jóisten létét, kiskoromban apuék is (stikába, mivel ez a Rákosi-korszak volt) húgommal együtt vittek minket a református templomba. Úgy indult az életem, hogy benne volt Jézus és a Jóisten, csak nem találkoztunk.

Ebben hozott változást Katáék (Zsidók Jézusért) felém fordulása, hogy éreztek bennem valamit, és az aluljáróból elhívtak magukhoz, hátha valami olyasmit hallok, ami egy kicsit segít nekem, a jobb életminőségben és az örökéletben is. Talán évekig jókedvű kötelességből jártam a rendezvényeikre. Volt egy meggyőződésem: a hithez nincs szükség példabeszédekre. Nagy győzelme Katáéknak, hogy ezt aztán félretettem. Az ösztönös hit nagyon sebezhető, ha nincs mögötte a Biblia.

Miután visszakerültem ebbe a kommunikációs közegbe, már nem kötelességből jártam, hanem alig vártam az eseményeket, hogy építkezni tudjak, hogy azok a rések betöltődjenek, és a hitbéli meggyőződésem végre életvitellé válhasson. És egyszer, ahogy a rakparton ültem és gondolkodtam, elcsendesedésemben Jézus jött, és mondta: „felfázol, gyere és kövess”. Összefoglalva: volt már akkor annyi szellemi, lelki munícióm, hogy felálltam, és beálltam a sorba.

Az a döntésed, hogy Jézust követed, milyen módon mutatkozott meg az életedben?

Minden ugyanaz maradt, és mégis minden más lett. Korábbi életemben is jól el tudtam igazodni az élet objektív valóságában – ha tapogatva is, de megleltem. Most viszont Jézus felkapcsolta a villanyt, egyszerűen világosság lett: ugyanaz az élet örömmel, tudatossággal, biztonsággal, lelki szépségekkel megtöltve. Nem tudom fokozni, nem is merem átélni, még azt hiszik, hogy nagyképűsködök. Ellenkezőleg! Addig voltam nagyképű, most arra vigyázok, hogy hiteles legyek, ne jópofizzak, hanem megtaláljam azt a kommunikációt, amivel Jézust hitelesen tudom közvetíteni. Óriási felelősség. Addig nagyon felelőtlen voltam. Még meg kell köszönnöm az Úrnak, hogy nem pusztultam el, hogy terve volt velem és vigyázott rám.  Most már, hogy ilyen direkt kapcsolatba kerültünk, napi szinten, életvitelszerűen adja a feladatokat, és nagyon meg kell gondolnom, mit teszek: jót és jól! – ebben áll a nagy titok.

Köszönöm az interjút. Hálásak vagyunk Istennek, hogy ezt a csodálatos munkát elvégezte benned.