Vigasztalás az esernyő alatt

Az egyik szokásos csütörtöki evangelizáción Bogival indultam útnak. Nagyon lógott az eső lába, sőt, már rá is kezdett, és a visszaforduláson gondolkodtunk. Buzgón imádkoztunk, mire az eső alábbhagyott, így folytathattuk az utunkat. Az Erzsébet téren sem volt sok ember. Ahogy beértünk a parkba, mindjárt az első padon ült egy középkorú hölgy egy könyvet olvasgatva. Én elhaladtam volna mellette, de Bogi visszahúzott, és intett nekem, hogy hozzá menjünk. Így kezdődött el Vica* új élete.

Megszólítottuk őt, és rögtön Jézusra tereltük a szót. Először ugyan meglepődött, de nagyon készségesen válaszolt minden kérdésünkre.

Rövid beszélgetés után kiderült, hogy súlyos tragédia érte: mindkét fiát elveszítette egy betegség következtében, elvált, és barátok sem vették körül. Ezen a ponton kezdett elmélyülni a párbeszéd: bemutattuk neki a mennyet, kisfiai jelenlegi otthonát.  Arra a kérdésre azonban, hogy egyébként, hogy lehet oda bejutni, nem tudta a választ.

Elmondtuk, hogy mibe került ez Jézusnak, és hogy ahhoz, hogy bejuthassunk a mennybe, át kell adjuk Neki a szívünket. Vica kész volt ezt megtenni. Könnyek között, esernyője fedezékében – mert közben az eső újból szemerkélni kezdett, mi meg Bogival nem győztünk behúzódni az esernyő alá – szóval ott az esernyő alatt mondta el a megtérő imát.

Majd hozzátette: „Azért jöttem ki ma az Erzsébet térre, mert vigasztalásra volt szükségem, és tessék: megjelentetek, és elhoztátok a reményt. Mintha egyenesen fentről pottyantatok volna ide.” Isten aznap Vicáért küldött ki bennünket az Erzsébet térre.

Azóta már több beszélgetésem volt vele, és ezek során ismét megtapasztalta az Úr jóságos gondoskodását. Várható, hogy rövidesen a gyülekezetbe is ellátogat.

Kérlek, imádkozz Vica hitbeli növekedéséért.

*nem a valódi neve

Hajdu Ildikó

Hajdu Ildikó

 

Gyászfátyol helyett illatos olaj

Mi jut eszedbe a Holokausztról? Csupa gyász, fájdalom, veszteség. Az emberi faj felfoghatatlan gonoszsága. Hogy lehet erről beszélni? Kell-e még erről beszélni? Vajon nem csak fölöslegesen felszaggatott sebek ezek? A zsidó nép kiirtási kísérletének már csak egy-két tanúja van életben. Magyarországon 3000, és a számuk fogy. Az Úr a szívünkre helyezte, hogy kinyújtsuk a kezünket e felé a gyászába beleszorult generáció felé. Terveztünk is egy nagyszabású vacsorát. Még tavaly. Aztán a pandémia közbeszólt.

De nem adtuk fel: jöttek az egyéni látogatások, a postán küldött ajándékok, az e-mailben küldött videó-üzenetek. Aztán a Zikaron b’szalon, még mindig zoom-szobában. És egyszerre csak kitört a szabadság, és elhatároztuk, hogy személyes beszélgetéseket fogunk kezdeni ezekkel a drága öregekkel.

Az apropót a korábban készített filmsorozatunk adta: Miért szenved a zsidó nép? Tudtuk, hogy ha szót adunk nekik, kiszabadítjuk a palackból a szellemet: a panaszkodás, a politizálás és az Isten vádlásának szellemét. De azt is tudtuk, hogy egy másik szellemet is fel fogunk szabadítani, ez pedig a Szent Szellem. Őrá vártunk, benne bíztunk. Bogi és Feri vezették a beszélgetést, és ahogy haladtunk egyre beljebb, nem tudtuk, merre fog minket vezetni a Szentlélek.

Váratlan helyre: Feri belecsapott a húrokba, és felcsendült egy Istent magasztaló dal héberül! És a mi drága öregjeink egyszer csak felpattantak, és táncra perdültek. Kiáradt az öröm olaja. Akkor megértettem, hogy ezért kellett az asztalra odakészítenem egy boros és egy olajos kancsót.

„…vigasztalok minden gyászolót. Hamu helyett fejdíszt adok Sion gyászolóinak, gyászfátyol helyett illatos olajat, csüggedés helyett öröméneket. ” (Ézsaiás 61:2b-3)

Az Úr illatos olajat adott Sion gyászolóinak! Imádkozzunk, hogy ez az olaj meglágyítsa a megkövesedett szíveket, hogy szelíden fogadhassák a beléjük oltott Igét, Jézust!

Tar Kata

Tar Kata

Zikaron B’szalon – Emlékezés a nappaliban (május 26.)

„A nagypapám az első világháborúban fejlövést kapott. A golyó az agyában maradt. Néha nagyon kedves és értelmes volt, máskor pedig a spájzba ment pisilni. De az ő zavart állapotára való tekintettel egészen a nyilasok hatalomra jutásáig békén hagytak minket.”

Elvira*, 81 éves túlélő mesél.

Így ment meg a fejlövés egy családot. De azért ennyire mégsem volt sima: édesapját mégiscsak elvitték munkaszolgálatba, a szerbiai Borba, a hírhedt magyar keretlegények kegyetlen keze alá. Belelőtték a Dunába, ráesett egy hordó, sok viszontagság után tüdőbetegen került haza. A háború utáni kezdetleges állapotok között nem tudták megmenteni. A négyéves kislány egy nap csak az üres ágyat találta a kórházban.

Édesanyja nevelte fel őt az öccsével 600 forintos fizetésből. A nagymama is velük élt, meg egy rokon kislány. Elvesztette két nagybátyját is a holokausztban, és édesanyját is fiatalon kellett eltemetnie. Elvira élete mégis tele volt kalanddal, utazással és örömmel. Isten ősi ellensége nem tudta elpusztítani, de a legfőbb kincsét: a hitét mégis elrabolta.

Történetét egy meghitt kis kör hallgatta, köztük többen túlélők maguk is. Lackfi János költő is jelen volt, és egy megrázóan erős, a témához kapcsolódó versét mondta el: Az atommaghasadás zsoltárát. Az ima és a vigasztalás meleg légköre ölelt át bennünket. Hisszük, hogy Isten olajat öntött a sebekbe, és lesz még folytatás. Kérünk, imádkozz tovább szeretett túlélő barátainkért!

Tar Kata

Tar Kata