Özvegyek és árvák Atyja

Özvegyek és árvák Atyja

Édesapját a Holokauszt vitte el. Édesanyja próbált talpra állni, de egy rossz házasság után hamarosan meghalt. Milli* a zsidó lányárvaházba került, ott nőtt fel. Történész lett. Férjét is régen elvesztette. Egyetlen lánya a családja, aki valószínűleg sosem fog neki unokát szülni. Millinek vannak ugyan egészségügyi gondjai, de önellátó, aktív, és sok kulturális eseményre eljár. Számos beszélgetésünk után mindig úgy távoztam tőle, hogy őt a történelmen és a kultúrán kívül más nem nagyon érdekli. Egyszer csak kibuggyant belőle, hogy ő minden este imádkozik. „Hogyhogy?” – Csodálkoztam rá. „Mert Isten nélkül nagyon nehéz lenne az élet” – vallotta be.

Ezen felbuzdulva a következő találkozásunkra vittem neki egy könyvet „Van-e ott valaki?” címmel. És nagyon buzgón imádkoztam, hogy jöjjön végre áttörés, hiszen már olyan régóta hívogatom őt a rendezvényeinkre, de mindig nemet mondott. Egy kerthelységben szürcsöltük a kávénkat. Miután hosszan elidőztünk a nyári élményeinknél, egyszer csak Milli témát váltott: „Már olyan rég meg akartam kérdezni, hogy pontosan mit is csinál a ti missziótok?” Innentől kezdve teljesen szabadon lehetett beszélni hitről, Istenről, Jézusról. És persze, nagyon érdekli a Bibliai Teadélutánunk, hogy mikor lesz a következő. Az imámat is örömmel fogadta. Isten megnyitotta ennek az árva, özvegy, magányos asszonynak a szívét. Kérlek, imádkozz, hogy el is jöjjön, és beépüljön idős barátaink kedves kis csapatába, ahol olyan őszintén lehet beszélgetni a zsidó Messiásról!

* nem az igazi neve

Az Úrnak nincs lehetetlen!

Az Úrnak nincs lehetetlen!

Az Úrnak nincs lehetetlen!

„Ha ebből lesz ma egy szombatköszöntő alkalom, az felér egy csodával!” – szállt fel a sóhaj többünk szívéből szeptember 13-án, délután 5 óra körül a Madách téren. Hetek óta hordoztuk imában ezt az utcai evangelizációs alkalmat, ami egy szombatfogadással volt egybekötve. Készültünk zsidó zenével, tánccal, bizonyságtétellel, rövid igei gondolatokkal. Jó pár önkéntes is csatlakozott hozzánk, akikkel együtt gyakorolhattuk az Úrba vetett hitünket: aznapra ugyanis a meteorológiai előrejelzés egész napos esőt ígért. Buzgón kikönyörögtük az Úrtól, hogy az eső elálljon, de helyette olyan szél fújt, és úgy lehűlt a levegő, hogy nem számíthattunk arra, hogy sok járókelő megálljon és hosszabban beszélgessen velünk. És mindezek tetejébe, szinte az orrunk elől lopták el a hangosító berendezés egy fontos és drága kellékét. Összezavarodva, szinte bénultan néztünk egymásra: most mit csináljunk? Úgy nézett ki, hogy technika nélkül valami rövid összejövetelt csinálunk, és azután hazamegyünk.

De az Úrnak fontos volt ez az este, és nem hagyta, hogy erőt vegyen rajtunk a csüggedés! Kaptunk áramot a szomszéd bódéból, és mindössze 5 perc késéssel elkezdhettük a programot. A zsidó zenére gyülekeztek a járókelők, a körtáncba több fiatal is bekapcsolódott, a kiddust együtt mondták velünk az izraeli turisták, akik, hogy hogy nem, egymás után érkeztek a Madách térre, és együtt énekeltek, táncoltak velünk. Sőt, volt, aki héber újszövetséget is elfogadott tőlünk, és olyan is, akit meghívtunk a következő szombatfogadásunkra. Csodálkozva láttuk, hogy a Madách tér egy izraeli turistaparadicsom! Az est megkoronázásaként két (nem izraeli) fiatalember behívta a szívébe Jézust. Hálával teli szívvel pakoltunk össze. Már nem is fáztunk annyira, és megköszöntük Mennyei Atyánknak, hogy a vesztes helyzetet győzelemre fordította. Megdicsőítette Nevét azáltal, hogy ott lehettünk, és hirdethettük a megváltás, megbékélés üzenetét.

A környéken lakó Elit­­­­­­* (akiről később kiderült, hogy izraeli magyar) kicsalogatta az utcára az izraeli zene. Mindez annyira megérintette, hogy azóta eljött a szombatköszöntőnkre. Kérlek, imádkozz a megtéréséért!

* nem az igazi neve

A kapcsolódás művészete Los Angelesben

A kapcsolódás művészete Los Angelesben

Isaac Brickner, a Los Angeles-i Zsidók Jézusért vezetője

Los Angeles dinamikusan változó kultúrája számos kihívás elé állítja evangelizáló misszionáriusainkat, emellett nehézségeket gördít a tartós kapcsolatok kialakítása elé. Sokan nem tudják az ígéretükhöz tartani magukat, mert annyira hirtelen változik az élet LA-ben. Ráadásul, az antiszemitizmus növekedése folyamatos fenyegetést jelent a zsidó és izraeli közösségek számára, ami tovább nehezíti a bizalomépítést. De mi felfedeztük, hogy van egy érdekes közös vonás a helyi zsidó és izraeli emberek között: a képzőművészet.

A művészek LA-ben rendkívül sokfélék. Sokan a „nagy áttörés” reményében költöznek ide. Mi olyan helyet kínálunk számukra, ahol alkotói közösségekbe kapcsolódhatnak egymással, és ahol a műveikkel megjelenhetnek tematikus kiállításokon. Misszionáriusaink művészeti órákat vezetnek, koncerteket és kiállításokat szervezünk, sőt mindezt a kávéházunkban, az Upside Downban (magyarul „Fejjel lefelé”) tesszük.

Az Upside Down kávéház egy művészeti tér és egyben közösségi központ. A Jews for Jesus üzemelteti és 2019 óta szolgálja a Westwood Village és az UCLA helyi közösségét. Adományokból működik, a rendezvényeik többnyire ingyenesek a látogatók számára.

2024 februárjában egy művészeti kiállítást rendeztünk „Kérdések Istenhez” címmel. A bemutatott műalkotások egy része közvetlenül Tel Avivból érkezett, Jób történetét és a siralom fogalmát öntötték művészi formába az izraeli alkotók. A kiállítás megnyitóján eredeti hagyományos izraeli zene hangzott fel élő előadásban, ami érezhetően megadta az alaphangot a közönségnek. Ezzel segítettünk a látogatóknak az érzelmeik feldolgozásában.

Májusban egy műsort mutattunk be a Pészahról és a zsidó nép „eredetéről” – „Eredet” címmel. A művészeti térbe belépve látható volt egy falra festett világtérkép, amelyen a látogatók egy ponttal megjelölhették azt a helyet, ahonnan a legjobb tudomásuk szerint az őseik származtak. Voltak, akik több generációra visszamenőleg tudtak emlékezni, mások egyszerűen csak egy pontot tettek a térképen egy helyre. Arra akartuk a látogatókat rávenni, hogy vagy fogadják el vagy utasítsák el az örökségüket, de ne maradjon érdektelen az, ami őket formálta. A kiállítás kihirdetését követően Tobytól, az UCLA (Kaliforniai Egyetem) egyik művészétől egy gyönyörű pályamunkát kaptunk.

Toby kifejezetten a pályázati felhívásunkra készített egy alkotást, amely minden szempontból olyan volt, amilyet kerestünk. Május azonban különösen érzékeny időszak volt a Los Angeles-i zsidó közösség számára, mivel az UCLA egyetemen megerősödött a nyíltan ellenséges antiszemitizmus. Toby félt, hogy célpont lesz, emiatt úgy döntött, hogy visszalép. Mi viszont folytattuk a program összeállítását, és közben teltek a hetek. Toby a megnyitó előestéjén megkeresett minket, és úgy döntött, hogy az Upside Down-ban kiállítja műveit. Bátorságot vett, felelősséggel felvállalta a zsidóságát, és elmélyülten beszélgetett a misszionáriusainkkal a hitéről.

A közelmúltban sok kapcsolatot sikerült kialakítanunk a környező zsidó közösségekkel a Los Angeles-i szervezetünk két misszionáriusa, Jake és Jeanne Rosen építkező munkájának köszönhetően. Nekik különleges tehetségük van ahhoz, hogy a képzőművészeten keresztül érjék el a közösségeket. Jake magával ragadó képzőművészeti workshopokat tart, amelyek elmélyítik a résztvevők közötti kapcsolatokat. A Rosen házaspár nagyszerűen elősegíti egy biztonságos kreatív tér kialakítását, amelyben az egyének felfedezhetik a saját spiritualitásukat, egyben tartalmas beszélgetéseket folytathatnak. Az így kiépített kapcsolatok és a művészet közös szeretete révén valódi evangéliumi beszélgetésekre nyílik lehetőség.

Jake és Jeanne más Los Angeles-i kiállítótermekkel is együttműködnek. Nemrég, az egyik képzőművészeti órán egy zsidó családdal találkoztak, akikkel azóta együtt tartják a sabbatot. Ez a család elismert tagja a Los Angeles-i izraeli közösségnek. Jake és Jeanne azt tervezi, hogy a jövőben meghívják őket az Upside Down kiállításaira is. Kérjük, imádkozz azért, hogy a család majd eljöjjön, és még a barátaikat is meghívják! Az izraeliek szeretik megosztani egymással a felfedezéseiket, és hajlamosak arra, hogy ugyanazokat a klubokat, ugyanazokat a boltokat és ugyanazokat az iskolákat válasszák a gyerekeik számára.

Misszionáriusaink kapcsolatrendszere elképesztő lehetőségeket teremt arra, hogy az evangélium szokatlan helyeken is hirdettessék. Nemrégiben csapatunk egyik tagját meghívták egy zsidó barátunk otthonába a gyermekük születésnapi zsúrjára. A buli alatt az egyik családtag félrehívta őt egy másik szobába, hogy megmutassa a család több év alatt felhalmozott művészeti gyűjteményét. A művészetről és az életről beszélgettek, és kiderült, hogy maga a családtag is holokauszt-túlélő. Misszionáriusunk meglepődött és felfigyelt arra, hogy a tévében keresztény zene szól. A családtag a misszionáriusra nézett, és azt mondta: „Éppen a kereszténységről tanulok… El tudod ezt hinni?! Jézusról olvasok!”

Ritka alkalom az ilyen, és ez nem történhetett volna meg anélkül, hogy az Úr ne adott volna szenvedélyt számunkra a kultúra és a közösség elérése iránt. Kérjük, imádkozz, hogy a művészeti alkotások továbbra is inspirálók legyenek a kávézó látogatói számára. Imádkozzatok Jake és Jeanne Rosenért és a többi Los Angeles-i misszionáriusainkért, akik tartalmas és őszinte kapcsolatokat építenek az izraeliekkel és a körülöttük élő más zsidó közösségekkel. Imádkozz Tobyért és a holokauszt-túlélő ismerőséért, hogy nyitottságuk az evangélium iránt még több beszélgetéshez és a hit felismeréséhez vezessen, és hogy reményt találjanak Jézusban mint Messiásukban.

Victoria Negrimovskaya Kijev, Ukrajna

Jacobo majdnem 90 éves. Soha nem tartotta magát bűnösnek, mivel sikeres karrierje lehetővé tette számára, hogy sok hasznos és jótékony cselekedetet tegyen. Azt mondta: „Arra kérem Istent, hogy fogadjon el úgy, ahogy vagyok”. Megmutattam neki az ApCsel 17:30–31-et, és elmagyaráztam neki, hogy mindenkinek meg kell térnie, mert Isten szemében egyikünk sem olyan igaz, mint amilyennek gondoljuk magunkat. Jacobo megértette és egyetértett! Lassan és elgondolkodva imádkozott. Halleluja!

Bárcsak igaz lenne…

Bárcsak igaz lenne…

Hangzott fel ez az egész mélyről jövő sóhaj Attila* ajkáról a balatonzamárdi strand egyik kövén ülve, miközben beszéltem neki az örök életről. Hogy kerültünk Zamárdiba? Egy kedves testvérházaspár meghívására érkeztünk oda, akiknek a szívén volt, hogy Zamárdi lakosai is hallják az örömüzenetet. Ezen felbuzdulva indultunk meg a strandra, szóróanyagokkal felszerelkezve, hogy megosszuk a remény és a megváltás örömhírét a parton pihenőknek. Így jutottunk el Attilához, aki a vízpart egyik kövén ülve figyelte a vitorlázókat. Kedvesen fogadta a köszönésünket, és nyitott is volt a diskurzusra, ám minden kérdésünkre nagyon egyszerűen válaszolt: nem igazán hisz Istenben; nem foglalkozik azzal, hogy van-e menny; szerinte az élet az annyi, amennyit itt a földön meg tudunk ragadni. Úgy nézett ki, hogy itt vége is szakad a csevegésünknek, ám ő egyszer csak megszólalt, hogy végül is minden ember vágyakozik arra, hogy legyen valami a halál után, hogy ne csak ennyiből álljon az életünk; majd hozzátette: „bárcsak igaz lenne, amiről beszél!”. „Nahát” – gondoltam magamban, „ez a sóhaj az Úrtól jött”. Bele is kapaszkodtam, és rögtön mondtam neki: „Attila, van egy jó hírem a számára! Igaz az, amiről beszélek. Salamon mondja el, hogy Isten az örök élet gondolatát az emberi szívbe helyezte el, ám az ember nem tudja felfogni ennek az értelmét”. (Prédikátor 3:11) Majd, miután még egy kicsit eszmét cseréltünk, rám nézett, és megszólalt: „Legyen úgy!” – majd tovább figyelte a vitorlázókat.

Kérlek, imádkozz Attiláért, hogy az elhangzottak bekerüljenek a szívébe, elméjébe, hogy az örök élet gondolata már ne csak egy sóhaj legyen számára, hanem isteni valóság.

* nem az igazi neve