„és lőn…” – Gondolatok a parasháról: Vájchi
Brésit – Mózes I. könyve – Vájchi
Hetiszakasz:
| Parasa: 1Mózes 47:28-50:26 | Haftara: 1Királyok 2:1-12 |
Jákób megáldja fiait.
A hetiszakaszunk központi része ezt a különös költeményt tartalmazza. De hát miféle áldás ez? Nem azt mondja, amit várnánk: Nagyra nőjetek…! Esetleg: Bort búzát békességet…! Sem azt, hogy „szaporodjatok, sokasodjatok…” Jákób arról beszél, ami az idők végén (be’acharit hajamim, azaz a napok múltán, a napok végén) történik. Itt bizony a Messiásról kellene, hogy szó legyen, mondják a rabbik.
Mikor jön el a Messiás?
Amikor egész Izráel méltó lesz rá? Amikor minden zsidó megtartja a Tórát, vagy legalább csinál egy micvát? Amikor a legméltóbb rabbik és tudósok kiáltanak fel az égre?
Nos, Izráel fiai messze nem tökéletesek. Ebben az áldássorozatban valójában elő is jönnek ezek a gyengeségek. Nem csak a múltbeliek (pl. Simeon és Lévi), hanem a jövőbeliek, az egyes törzsek (Pl. Dán és a belőle származó Sámson vagy épp Issakár, aki megbékél a szolgasággal) viselkedése is. Ezek azok a fiúk, és ez az az Izráel, aki méltóvá válik arra, hogy eljöjjön a Messiás?
Nem. Ez az az Izrael és azok a fiúk, akik önmagukban épp annyi erőtlenséget és hibát hordoznak, és persze erényt is, mint bárki más ezen a világon. Ahogy egy neves rabbi és humorista mondta:
„A zsidók olyanok, mint bárki más, csak sokkal inkább.”
(Lionel Blue)
Nem. Ők nem tökéletesek, de a Messiás ígéretét kapták és hordozzák, ezzel fénylenek a sötét világban.
De hát mikor jön el a Messiás, kedves Jákób?
A testvérek között kiemelkedik Júda alakja. Hibáival, bűneivel együtt is ott van benne valamiféle felelősség a többiekért, a családért, az édesapáért. Talán épp azért, mert már tudat alatt sejti is, amit az édesapa most kimond: tőle származik a fejedelem, a királyi vérvonal. Ebben a törzsben születik majd az Dávid, aki hibáival és bűneivel együtt is teljes szívéből keresi Istent és vágyakozik Rá, akinek uralkodnia kell, és akinek megígért utóda Ő, a Messiás… S hogy mikor jön el: tudni fogjuk, mert Neki engedelmeskednek a népek, azaz az Ő nevében olvassák a Tórát, és imádják Izráel Istenét, vallják atyjuknak Ábrahámot. Korábbi cikkünkben már írtunk arról is, hogy ez a kormánypálca egyszer eltávozik Júdától, ám akkor a világ már láthatja és ismerheti Őt. Így teljesedhet be ez a kijelentés.
A Tanach másutt is beszél arról, hogy a Messiás megérkezése még nem a végső megváltás. Neki először a vétkeinket kell hordoznia, hiába kell fáradoznia, meg kell halnia, és halála után a Szentély újra el fog pusztulni. Azonban akkor kell megszületnie, amikor származása még megismerhető, amikor még áll a Szentély.
Mi tudhatunk meg még a Messiásról?
Van itt egy furcsa mondat az első hét fiú áldása után, mintha Jákób kifogyott volna az erőből:
„Szabadításodra várok, Uram!”
(Lisuathcha kiviti…)
(49:18)
Lehetséges, hogy ez még Dán törzsére vonatkozik? Talán ez Sámson felkiáltása a filiszteusok templomában? Vagy az öreg Jákób elkeseredett könyörgése? Vagy ez Izráel végső várakozása? Izráel fiai kiáltanak Mózesért? Vagy a Mózeshez hasonló, érkező „prófétáért”, a Messiásért? Szabadításért, azaz Jesuáért…
Jichak Kaduri rabbi jutott erről eszembe, aki a mai Izrael talán legkedvesebb, legtürelmesebb és leginkább odaszánt életű vallási személye volt. 107 éves korában hunyt el 2006-ban. Halála előtt beszélt arról, hogy találkozott a Messiással, és egy borítékot hagyott tanítványaira, melyben a Messiás nevét hagyta örökül. Egy évvel halála után volt szabad kibontani a borítékot, s ekkor robbant a botrány: A rövid kis akrosztikon héberül ezt mondta:
„Felemeli népét és megerősíti, hogy igéje és törvénye megáll.”
A kezdőbetűket összeolvasva egy nevet kapunk: Jehosua.
Talán az öreg Jákob a Messiás nevét hagyta ránk hasonló módon? A méltatlan világban, a gyengeségekkel küszködő fiak viszik tovább a szabadítás ígéretét, Jesua ígéretét.
