Ökölbe szorított kezemet a mennyezet felé ráztam, és ordítottam Istenre: „Hogy tehettél ilyet velem?” Hogy mi vezetett oda, hogy ilyen dühös legyek a Mindenhatóra? Mindjárt elmesélem.

Mindez „semmit” nem jelent

Hagyományőrző zsidó családban nevelkedtem New Yorkban és New Jersey-ben. Zsidóságom mindig is központi eleme volt az önmagamról alkotott képnek, de a húszas éveim elejére „ateista zsidóként” azonosítottam magamat. Hogy miért? Azért, mert haragudtam.

Egy nihilista filozófiát tettem magamévá, amely szerint tökéletesen mindegy, hogy mit értem el, végül úgyis mindez semmivé lesz. Szóval, amikor bármilyen elégedettséget vagy vigaszt akartam találni, el kellett fogadnom, hogy a létezésem végső soron hiábavaló, és úgy kellett döntenem, hogy így is tovább folytatom az életet, a munkámban igyekezvén megelégedést találni. Az életem és a munkám a hivatásos színház körül forgott, és imádtam a munkámat. De egyszer csak egy bénító dilemmába kerültem, amikor egy újabb művészeti projekt végére értem, amely enyhe elégedettséggel töltött el: egy gondolat állandóan visszatért az elmémbe, és zaklatott: „Nem számít. Semmi sem számít. Én sem számítok. Minden végtelenül értelmetlen.” 1975-ben egy délután, az abszolút értelmetlenség és hiábavalóság érzete végül egy ilyen kifakadáshoz vezetett: „Hogy mered ezt velem tenni?! – ordítottam Isten arcába – Hogy merészelsz engem belehajítani ebbe az értelmetlen univerzumba?!”

A gondolkodás abszurditása, hogy minden abszurd

Váratlanul rádöbbentem, milyen abszurd a felháborodásom. Istent hibáztattam életem hiábavalóságáért. De ha Isten nem létezik, akkor miért is vagyok én olyan dühös Rá? Hogyan lehetek mérges egy nem létező lényre? Isten elleni haragom annak a bizonyítéka volt, hogy a szívem mélyén tudtam, hogy léteznie kell. Ettől kezdve már nem neveztem magam ateistának.

A héber Szentírásban van egy vers, amely egyszerre vigasz és kihívás egy olyan fiatalembernek, mint aki akkor voltam – olyan ember, aki tagadja Isten létezését, miközben Őt hibáztatja mindenért, ami rossz a világban és az életében.

„Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám. Megtaláltok engem …” (Jeremiás 29:13-14)

Megelégszünk azzal, hogy mást hibáztatunk, és dühösek vagyunk? Vagy válaszokat is akarunk találni?

Isten közbelépett

Félretettem a dühömet és elkezdtem kutatni. Isten erre úgy reagált, hogy kétféle embert hozott az utamba. Jézusban hívő zsidókat és valóságos keresztyéneket, akik törődtek velem annyira, hogy elmondják nekem az igazat.

Isten karjai két oldalról kezdtek körém zárulni. A bekerítő hadmozdulat egyik oldalán zsidó hívők álltak, akik megvallották, amiben hittek. A másik oldalán nem zsidó hívők álltak, akik bemutatták és elmagyarázták, amiben hittek. A két kar akkor „zárult össze”, amikor az egyik nem zsidó ember egy zsidó hívő által írt könyvet adott nekem, The Messianic Hope (A messiási remény) címmel. A könyv először a Messiás-motívum fejlődését követte végig a héber Szentíráson keresztül, majd azt mutatta meg, hogy a messiási ígéret hogyan teljesedett be a Názáreti Jézus szolgálatában és életében.

Ezalatt elolvastam az „Ószövetséget” is, és néhány megdöbbentő felismerésre jutottam. Először fölfedeztem, hogy a Biblia íróit tényleg Isten ihlette, ez a könyv nem pusztán történetek gyűjteménye. Mi zsidók megmaradtunk sok-sok évszázadon át, dacára a rengeteg zsarnok uralkodó szisztematikus pusztító erőfeszítésének. Maga a túlélés bizonyítja, hogy Ábrahám, Izsák és Jákob Istene valóságos, megtartja az ígéreteit, és hogy az Ő Beszéde igaz:

„Ezt mondja az Úr, aki adott napot, hogy világítson nappal, és adott szabályt a holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel … Ha majd meg lehet mérni az eget odafent, és ki lehet kutatni a föld alapjait idelent, akkor vetem meg én Izráel utódait mindazért, amit elkövetett”. (Jeremiás 31:35-37)

Másrészt, felismertem, hogy én nem vagyok olyan jó, mint ahogy azt magamról gondoltam – legalábbis akkor nem, ha Isten igazságának és szentségének a mércéjével mérem magamat. Az a tény, hogy elvetettem Istent, mert nem vettem Őt komolyan, és közben mégis annyira heves haragot tápláltam Ellene, a saját bűnös mivoltomra mutatott rá. Felismertem, hogy a bűneim miatt megérdemlem Isten haragját. De felismertem azt is, hogy bűneim ellenére Isten mérhetetlen szeretetet táplál irántam. Szeretetének szenvedélye oly nagy volt, hogy Mózesen és a prófétákon keresztül megígérte, hogy küld egy Messiást, aki magára veszi mindazt a haragot és büntetést, amit a bűneim miatt megérdemeltem.

Ézsaiás próféta nagyszerűen összegzi mindezt

Pedig a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze… Mindnyájan tévelyegtünk, mint a juhok, mindenki a maga útját járta. De az Úr őt sújtotta mindannyiunk bűnéért. … Fogság és ítélet nélkül hurcolták el, de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés … sokak vétkét vállalta magára, és közbenjárt a bűnösökért. (Ézsaiás 53:5, 6, 8, 12)

Emlékszem, amikor tizenkét éves koromban a „bar Micvámra” készültem, azt kérdeztem a rabbitól: „Hogyan fogjuk felismerni a Messiást, amikor eljön?” Őszintén szólva, nem tudom, miért kérdeztem ezt. Lehet, hogy csak okosnak akartam tűnni, vagy talán azt gondoltam, hogy ilyen kérdéseket kell az embernek feltennie egy rabbinak. Bármi is volt az ok, megkérdeztem. De a rabbit szemmel láthatóan váratlanul érte a kérdés. Habozott egy kicsit, vetett egy pillantást anyámra, aki a közelben sétálgatott, aztán egy véglegesnek hangzó kijelentéssel félretolta a témát: „Amikor eljön a Messiás, béke lesz.” És ezzel lezárta az ügyet.

De évekkel később, ahogy a saját zsidó Szentírásomat tanulmányoztam, felismertem, hogy sokkal több van emögött. A világra beköszöntő béke időszaka előtt a Messiás megbékítette Istennel azokat, akik úgy érezték, hogy harcban állnak Vele. Ez a Messiás a Júda törzséből jött, Dávid király leszármazottja. Egy szűztől született Betlehemben. Isten Fiának hívták. Halálával kifizette a bűneimért járó büntetést, majd feltámadt a halálból. És mindez a második jeruzsálemi templom lerombolása előtt, ami a történelmi feljegyzések szerint i. sz. 70-ben megtörtént. Mindezeket a dolgokat – és még többet is – a zsidó Bibliámban, a Szentírásban fedeztem fel.

Lépésről lépésre jutottam el a kellemetlen következtetésig, hogy ha az én saját héber Szentírásom igazat mond, akkor Jézusnak kell lennie a megígért Messiásnak. Jézus a problémát pengeéles tisztánlátással azonosította be, amikor néhány ősömet szembesítette ezzel, csaknem kétezer évvel ezelőtt. „Mert ha hinnétek Mózesnek, hinnétek nekem: mert énrólam írt ő.” (János 5:46)

Mihelyt elfogadtam a héber Szentírás tekintélyét, tudtam, hogy csak idő kérdése a Messiás személyének elfogadása.

A kihívás, amellyel mindenkinek szembe kell néznie

1976 decemberére értelmemmel beláttam, hogy Jézus a megígért Messiás, de nem akartam foglalkozni ezzel az igazsággal, mert tudtam, hogy annak következményei lennének. A hit abban, hogy Jézus a megígért Messiás, szembeállított volna engem a Róla alkotott többségi zsidó véleménnyel. Senki sem élvezi, ha kulturális árulónak bélyegzik. De minden egyes zsidónak meg kell birkóznia egy őszinte, ám kellemetlen kérdéssel: „Mi jelent nekünk többet? A népünk jóváhagyása vagy a népünk Istenének a jóváhagyása?” Tulajdonképpen mindenkinek – legyen az zsidó vagy nem zsidó – valamilyen formában meg kell küzdenie ezzel a kérdéssel: „Mi a fontosabb? Az emberek véleménye vagy Isten megbocsátása?”

Tudtam, hogy aszerint kell cselekednem, amiről tudtam, hogy igaz. Így hát 1977. március 14-én, valamikor a kora reggeli órákban, elmondtam egy nagyon egyszerű imát. Kértem Istent, hogy bocsásson meg nekem, elismertem a Jézusba vetett hitemet, és megígértem, hogy követem Őt.

Válaszul a bűnbánatomra, Jézus megmentett engem. Megmentett a nihilizmus érzelmi és filozófiai sivatagából. Megmentett attól az ítélettől, amit megérdemeltem, mivel megtagadtam Isten létezését, miközben a szívemben heves ellenségeskedést tápláltam Vele szemben. Kimentett a saját magam által kreált sivatagból, megmentett a megérdemelt ítélettől, és helyreállította a kapcsolatomat az Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével.

Aznap úgy tértem nyugovóra, hogy tudtam: helyesen cselekedtem, és hogy ez volt a lehető legzsidóbb dolog, amit tettem. Ha Jézus a megígért zsidó Messiás, akkor nekünk, zsidóknak hinnünk kell Őbenne.

Az értelmetlen létezéstől a céltudatos életig

Nem sokkal azután, hogy Szabadítómként és Uramként elfogadtam Jesuát, ismét találkoztam a Zsidók Jézusért csapatával, és az egyik velem egyidős munkatársukkal rendszeres Biblia-tanulmányozásba fogtunk. Vagy hat hónappal később ő vezette azt a messiási esküvői szertartást, amely feleségemmel, Ruth-tal összekötött engem. Továbbra is a színháznál maradtam, de mindvégig megmaradt az az erős érzés bennem, hogy Isten valami mást szán nekem. Kiderült, hogy ez a „valami más” egy lehetőség arra, hogy teljes munkaidőben szolgáljak a Zsidók Jézusért Misszióban. 1978-ban megragadtam ezt a lehetőséget.

Izgalmas utazásban volt részünk. Az elmúlt negyven évben Ruth és én öt országban éltünk, szülőhazánktól, az Egyesült Államoktól távol: Ukrajnában, Oroszországban, az Egyesült Királyságban, Németországban és legutóbb Magyarországon. Minden országban abban a kiváltságban volt részünk, hogy hirdethettük Jesua bűnbánatra hívását, és az örök élet ígéretét; és öröm volt látni, hogy sokan kiléptek üres életükből, és a bűnbánaton és a Jesuába vetett hiten keresztül örök kapcsolatba léptek Vele.

Emlékszem egy esetre, amikor Moszkvában egy ismerősöm érdeklődött a színházban töltött korábbi életemről. „Nem hiányzik?” kérdezte. „Mi hiányozhatna?” válaszoltam.

„Azt teszem most, amire teremtve lettem. És ennek hatásai örökkévalóak.”

Isten kegyelméből nem vagyok ateista. Azt sem hiszem tévesen, hogy az életem és a törekvéseim hiábavalóak. Elszállt a haragom. Düh helyett válaszaim vannak. Hiábavalóság helyett céljaim. Ahelyett, hogy értelmetlen életet élnék, Dáviddal együtt tudom: Isten „jósága és kegyelme követnek engem életem minden napján.” (23. Zsoltár). És amikor meghalok, nem a nemlét ürességébe fogok lépni, hanem sokkal inkább „az Úr házában lakozom hosszú ideig.” (23. Zsoltár).

Út a hiábavalóságtól a hitig.