Jézusban hívő zsidó emberként gyakran találjuk magunkat két világ között. Bár a zsidó és a keresztény közösség néha félreért bennünket, mégis abban az egyedülálló helyzetben vagyunk, hogy tolmácsként közvetíthetünk e kettő között. Pontosabban: segíthetünk a nem zsidó Jézus-követőknek abban, hogy jobban megértsék a zsidó közösséget, és jobban együttérezzenek vele. A nem zsidó testvéreinknek pedig tudniuk kell, hogy a zsidó embereknek most nagyobb szüksége van a törődésükre és a támogatásukra, mint valaha!
Az érzelmek árhulláma
Október 7-én, szombat reggel az egyik WhatsApp-csoportomban egy üzenet figyelmeztetett arra, hogy valami szörnyűség történik Izraelben. Felkerestem egy izraeli híroldalt – és beszippantott a fájdalmasan lassú hírfolyam. Támadás történt. Invázió volt? Terrorista támadás? Elkezdtem írni izraeli barátaimnak, hogy megkérdezzem, jól vannak-e, és hogy tudassam velük, hogy gondolok rájuk, és imádkozom értük. Egyedül voltam a két kisgyermekemmel, de nem tudtam levenni a szemem a telefonomról. Magával sodort az érzelmek árhulláma. Azóta sem tértem magamhoz teljesen.
Bár nem vagyok izraeli, zsidó vagyok – és ezek az események nagyon megviselnek. Néha émelygek, felfordul a gyomrom, máskor meg elönt a harag. Majd rám tör a félelem. Aztán szomorú vagyok. Legtöbbször nem tudom megmondani, mit érzek. Az egyetemi éveimben megismert mentorom (egy lelkész) felhívott telefonon, és hagyta, hogy kiöntsem rá mindazt, ami feszített. Összevissza beszéltem. Biztos vagyok benne, hogy nem mindig beszéltem értelmesen. Azt mondtam neki: „Ez volt a legrosszabb pár hét, amióta az eszemet tudom”.
Mint sok amerikai zsidó ember, én is jelentős időt töltöttem Izraelben. Főiskolás éveim alatt négyszer jártam ott; három hónapig éltem Haifában és Tel-Avivban. Fontolgattam, hogy Izraelbe költözöm, sőt akár izraeli állampolgárrá válok. Sok izraelit ismerek személyesen. Barátaim, akik vendégül láttak otthonukban, most rokonaikat gyászolják. Kollégáimat és barátaimat behívják egy nagyon veszélyesnek ígérkező háborúba, és néhányan végig kell nézzék, hogy felnőtt gyermekeiket hívják be szolgálatra.
De még ha mindez nem is lenne igaz – ha soha nem láttam volna Izraelt, ha nem beszélnék egy kicsit sem héberül, ha nem ismernék egyetlen izraelit sem –, azt hiszem, akkor is azt érezném, amit most a lényem legmélyén érzek.
Nemcsak én érzek így
Ezt a válságot gyakorlatilag minden zsidó ember a magáénak érzi. Nemcsak, hogy ez volt a legsúlyosabb támadás Izrael 75 éves, konfliktusokkal terhelt történelmében – hanem a holokauszt óta ez volt a zsidók ellen elkövetett legszörnyűbb mészárlás is.
Részben ez az oka annak, hogy a zsidó közösség annyira megrendült. Történelmünk során számos atrocitást éltünk át: mészárlások a keresztes háborúk idején, kényszerített áttérések és kínzások a spanyol inkvizíció idején, pogromok Kelet-Európában – és a lista még hosszan folytatható. A holokauszt után azt mondtuk: „Soha többé!”. Izraelnek kellett volna biztosítékot jelentenie arra, hogy a zsidók soha többé nem lesznek tömeges mészárlás áldozatai. Izrael valóban képes is volt megvédeni nemcsak a saját polgárait, hanem szerte a világon garantálni a zsidók méltóságát és biztonságát. Azonban ez a biztonságérzet október 7-én szertefoszlott.
Örvendeznünk kellett volna, amikor befejezzük a Tóra-olvasás ciklusát, de mi gyötrelemben voltunk.
Azon a szombat estén részt vettem a Szimchát Tóra (a Tóra örömünnepe) alkalmából tartott összejövetelen, hogy miután a Tóra ötödik könyvének a végére jutva befejeztük a Tóra-olvasás éves ciklusát, újra kezdjük a Teremtés könyvével. A szokás ilyenkor örvendezni: énekelni és táncolni a Tóra-tekercsekkel. De most gyötrődtünk. Az egyik felszólaló – egy rabbi – aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a családja és a barátai Izraelben videókat látnak majd róla, amint táncol – miközben ők bujkálnak, szeretteiket keresik, halottaikat gyászolják… vagy arra készülnek, hogy gyermekeiket háborúba küldjék.
A következő pénteket a Hamász a „harag és a dzsihád napjának” nevezte. New Yorkban, ahol élek, és szerte a világon azon vívódunk, vajon biztonságban elhagyhatjuk-e otthonainkat, és folytathatjuk-e a mindennapjainkat. Zsidó emberek zsidó iskolákba, zsinagógákba és más intézményekbe indultak el aznap – tudván, hogy antiszemita erőszak célpontjai lehetünk.
A Jézusban hívő zsidó barátaim is küszködnek. Az egyik barátom sírva távozott egy templomi istentiszteletről egy „hangzatos” prédikáció után, amely a konfliktusról szólt. Egy másik pedig levelet írt a lelkészének, amelyben kifejezte fájdalmát amiatt, hogy az egyház nem reagált a támadásra. Megint más azt fontolgatta, hogy megkéri a gyermekeit, hogy ne viseljenek zsidó ékszereket az iskolában. A zsidó emberek szenvednek, beleértve a Jézusban hívő zsidókat is.
Mire van szükségük zsidó barátaidnak
Nem tudom, hogy vannak a zsidó barátaid. Mindenki másképp éli meg az ilyen megrázkódtatásokat, és mindannyiunknak megvan a saját perspektívája és felfogása arról, hogy mit jelent zsidónak lenni.
Lehet, hogy meglepő számodra az a gondolat, hogy zsidó barátaid másképp élik meg ezt a válságot, mint te. Lehet, hogy ők nem erős Izrael-támogatók. Talán nem beszélnek sokat arról, hogy zsidók. Talán nem annyira vallásosak, talán nem annyira politikai irányultságúak, vagy nem osztják a te politikai nézetedet. Nem tudom, mi zajlik a zsidó barátaid lelkében – és te sem fogod tudni, amíg meg nem kérdezed őket.
Azt tudom, hogy a zsidó emberek az én közösségemben mit éreznek: félünk, dühösek vagyunk, szomorúak vagyunk, össze vagyunk zavarodva. Izrael mellé akarunk állni, és a Hamász megsemmisülését akarjuk látni. Aggódunk a Gázában élő palesztinok miatt is, akiknek nyilvánvalóan semmi közük a Hamászhoz, és akik semmilyen módon nem felelősek az elkövetett atrocitásokért, de akik ennek ellenére nagy árat fognak fizetni.
Elgondolkodtató, hogy a zsidók ellen elkövetett atrocitásokat egyeseknek miért olyan nehéz elítélni.
Aggódunk az antiszemitizmus és az iszlamofóbia miatt. Csodálkozunk, hogy a zsidók ellen elkövetett atrocitásokat egyeseknek miért olyan nehéz elítélni. Megdöbbenünk azon, hogy olyan emberek, akikben megbíztunk, valójában ünneplik az Izraelben történő zsidó férfiak, nők és gyermekek lemészárlását. Vajon meddig állnak még mellettünk a barátaink? Azért tudom ezt, mert beszélgetek a közösségemben élő zsidó emberekkel.
Elmondhatom, hogy mélységesen hálás vagyok a nem zsidó barátaimnak, akik sms-ben vagy telefonon kerestek meg, hogy megkérdezzék, hogy vagyok. Ezzel értésemre adták, hogy törődnek velem, és hajlandóak voltak kapcsolatba lépni velem egy olyan időszakban, amely szörnyű lehet a számomra. Felajánlották, hogy imádkoznak értem és a barátaimért – és ezt nagyra értékeltem.
Keressétek fel zsidó barátaitokat – még akkor is, ha nem izraeliek; még akkor is, ha évek óta nem beszéltetek velük; még akkor is, ha nem tudjátok, hogyan fognak reagálni – különösen, ha nem tudjátok, hogyan fognak reagálni.
„Mit is mondhatnék nekik?”
Most annak van az ideje, amikor késedelmesnek kell lennünk a szólásra és gyorsnak a hallásra (Jakab 1:19). Fejezzük ki együttérzésünket, és érdeklődjünk a hogylétük felől. Figyeljünk arra, hogy úgy kapcsolódjunk hozzájuk, mint egy gyászoló személyhez.
Valószínűleg nem ez a megfelelő helyzet arra, hogy politikai vagy teológiai álláspontot fejezzünk ki. A zsidó emberek nem egyféleképpen gondolkodnak az izraeli-palesztin konfliktusról, és lehet, hogy nem az általad elvárt véleményt vallják. Hasonlóképpen – bár a Bibliának sok olyan mondanivalója van, amely releváns ehhez a válsághoz – valószínűleg nem ez a megfelelő alkalom arra, hogy bibliai értelmezéseket vagy a bibliai próféciák magyarázatát kínáljuk fel. Most annak van itt az ideje, hogy „együtt sírjunk azokkal, akik sírnak” (Róma 12:15).
Szeretjük a zsidó népet, és veletek együtt gyászolunk.
Amikor azonban megszólalunk, néhány dolgot világossá kell tennünk: A terrorizmusra nincs mentség. Minden ember Isten képmására teremtetett, és méltóságot érdemel. Nem kell „állást foglalni”, de az erkölcsi tisztánlátás mégis elengedhetetlen. És ha nem tudod, hogyan fogalmazd meg a saját szavaiddal, csak ennyit mondj: „Szeretjük a zsidó népet, és veletek együtt gyászolunk”.
Imádkozz
Ha imádkozol a barátodért, nyugodtan tudasd vele. Ha lehetőséget látsz rá, azt is felajánlhatod, hogy imádkozol vele abban az adott pillanatban. De ez nem az a fajta ima, amihez a legtöbb zsidó ember hozzá van szokva. Légy tekintettel erre, és ne szaporítsd a szót. Ebben a helyzetben gyakran értékelnek egy őszinte, szívből jövő imát Isten vigaszáért és békéjéért, valamint Isten szabadításáért.
Nehéz kérdések megválaszolása
Néha, egy ilyen baráti beszélgetés közben megnyitott ajtó nehéz kérdésekhez vezethet el. A barátod kérdezhet olyasmit, mint például: „Hogyan lehetséges, hogy az emberek ezt teszik egymással?” vagy „Ha Isten létezik, miért történnek ilyen dolgok?”.
Lehet, hogy ismered azokat a hitvédő érveket, amelyek választ adhatnak az ilyen jellegű kérdésekre, de ezek ritkán jelentenek megfelelő gyógyírt egy olyan ember számára, aki szenved. Gyakran ezeket a kérdéseket úgy teszik fel, hogy nem várnak választ.
Nem baj, ha azt mondjuk: „Nem tudom” vagy „Nehéz elképzelni”. És néha jó, ha a remény pozitív megerősítésével válaszolunk: „Nem tudjuk, miért történnek ezek a dolgok, de van reményünk, mert Isten megígérte, hogy megváltja a világot”.