Gyermekként, fiatal lányként milyen női szerepeket láttál, és melyek voltak azok, amelyekbe később magad is beleálltál?

Jómagam hosszú utat jártam be ezen a téren – és hiszem, hogy nem véletlenül: liberális szellemű családban nőttem fel, ahol nem különültek el a női- és férfi szerepek egymástól. A szüleim minden főbb feladaton közösen osztoztak, a gyerekneveléstől a házimunkán át a főzésig bezárólag. Őszintén szólva nem is gondoltam sokáig, hogy léteznének dedikált női és férfi szerepek. Meg kell mondjam, máig kevés olyan, az övékénél kiegyensúlyozottabb, szeretetteljesebb kapcsolatot ismerek – így számomra sokáig ez volt a példa, a természetszerűen bevésődött minta.

A világképemen az első „rés a pajzson” a férjemmel való találkozáskor esett, aki egy tradicionálisan más családmodellből jött: négygyermekes katolikus szülők első gyermeke volt, ahol az édesanyja önmagát háttérbe szorítva, a családért élt – kizárólag a férj és a gyermekek érdekeit tartotta szem előtt egész életében. Szolgálatként tekintett erre a szerepre. A férjem – mint később világossá vált – ugyanezt a családmodellt tartotta az egyetlen elfogadható opciónak a mi házasságunkban is. Ebben a kérdésben súlyos harcok árán, kölcsönösen sokat sérültünk, míg végül – bár nem kizárólag emiatt –, de elengedtük egymás kezét.

Meg kell mondjam, nem is csoda: egyenesen két világkép csapott össze egymással ebben a házasságban.

Mi jellemezte ezt a világképet, amit te képviseltél ekkor?

A konvenciók iránt kritikus, céltudatos, szenvedélyes fiatal nő voltam, és fűtött a vágy, hogy én bizony legyek értékesebb a társamnak annál, hogy az álmaimat feladva „pusztán” csak háztartásbeli legyek. A karriert és az intellektust magasabb rendű értéknek tartottam – és igen fiatalon meg is adatott, hogy komoly karrierem legyen, olyan magasságokban, ahol az ember egyébként is könnyen elszédül. Azt az életformát, ahol a nő fejet hajt és feladja az álmait, a karrierjét azért, hogy háztartást vezessen és gyermekeket neveljen, egy szükségtelen és drága alkunak láttam, amit semmiképp sem szerettem volna megfizetni.

Emlékszem, milyen fontosak voltak nekem a magam kis szólamai: „egyedül is boldoguljak”, hogy „független legyek”, „legyenek saját céljaim, amiket egyedül érek el” és a legkedvencebb: „nem-nem-soha-nem adom fel a karrierem”, hogy „beáldozzam” magam a férjemért és a gyerekeimért. Óriási szerencsém, hogy később, amikor már végképp sorra csődöt mondtak a „majd én tutira tudom ezt” megoldásaim, és épp életem legnagyobb káoszában ültem egy válás közepén, az Úr kézen fogott és végtelen türelemmel és hosszú évek elesésein keresztül, de mutatott egy jobbat.

Utólag hogyan értékeled ezt a világnézetet a női szerepekről?

Még emlékszem, hogyan kezdődött a nők célt tévesztett harca a dominanciáért, és hogyan kezdtek ennek hatására a férfiak – ki-ki kényszerűségből vagy kényelemből – egyre femininebb, szubmisszívebb pozíciókba süllyedni ebben a dinamikában. Ez volt a backlash – és megjegyzem: ennek az eredményét látjuk most a társadalomban, a végletekig felbolydult szerepekben, az elférfiasodott nőkben, az elnőiesedett férfiakban, a működésképtelen kapcsolatokban. A párkapcsolatok és házasságok koherenciáját létrehozó alapértékek módszeres relativizálása és súlyos lerombolása eredményeképp pedig a szétszakadt családokban, egyedülálló szülőkben, társas és valódi magányban vergődő boldogtalan emberek millióiban látjuk ezt, szerte a világon. Azok a nők, akik a kétezres évek elején konkvisztádorokként lubickoltak az újonnan kivívott maszkulin identitásukban, végül nem tudtak mit kezdeni az eredendően nem rájuk méretezett szereppel – és most szomorúan reklamálják, hogy hová tűntek az igazi férfiak, akikre a szívük legmélyén vágyakoznak. Azt hiszem, hogy egy (vagy két) generáció suttogta már el magának a sötétben, hogy „de hát nem ezt akartuk”.

Persze nem állítom, hogy mindezért a nőket terhelné az egyedüli felelősség, és azt sem, hogy ne lettek volna ezeknek a szenvedélyes törekvéseknek jogos és méltányos célkitűzései is – de számomra világosan látszik, hogy ez a szinglikultusszal jobbról előző feminizmus felborította az egyébként valaha jól kitalált egyensúlyt.

Amikor találkoztál Jézussal, hogyan érintett a Biblia és a modern szekuláris nő-kép közötti különbség?

Minden, ami voltam, amiben hittem – az egyszerűség kedvéért nevezzük ezt szekuláris nő-képnek – ordító ellentétben állt a bibliai nő képével.

Amikor megtértem, mindent el tudtam fogadni, amit Isten tenni akart velem, bennem és általam, KIVÉVE, hogy én alárendeltségben, engedelmességre lennék elhívva a házasságban. Ezeket az igéket legszívesebben kiradíroztam volna a Bibliából, mivel egyet jelentettek számomra az eredendő alárendeltségemmel: azzal, hogy nem vagyok, nem lehetek egyenrangú, sőt egyenlő értékű a férjemmel – és én ezt újra csak szokás szerint „nem-nem-soha-nem” fogadtam el. (nevet) Azt gondoltam, ez valami súlyos fordítási tévedés, és egyébként is nyilván csak az ókori társadalmak nőkhöz való viszonya képeződik le az Igében, úgyhogy ez biztosan nem érvényes a mai társadalmak női számára. Tudom, hogy sok világi nőben okoz ez félreértést, elutasítást és prekoncepciókat – ami miatt eleve kizárt, hogy meg akarja ismerni Jézust; és ez egy komoly megtévesztés. Még keresztény nők körében is érzékelek zavart ezzel kapcsolatban, és mivel nem látnak feloldást ebben a látszólagos ellentétben, azzal az állásponttal kezelik, ami az enyém is volt: ezeket a részeket elegánsan átugorják.

Az a fantasztikus, hogy az Úr mennyire ismerte a szívemet ezzel kapcsolatban, és végtelen türelemmel foglalkozott azzal, hogy ráébresszen a tévedéseimre, lépésről-lépésre bevilágítson a lelkem sötét sarkaiba és felismertesse velem az Ő tervét – méghozzá úgy, ahogy az számomra a legjobb. Ő tudta, hogyan kell az erősségeket lerontani, és átformálni a szívemet. Igen, nem is a gondolataimat változtatta meg: rögtön a szívemmel dolgozott, hogy azon keresztül újuljanak meg a gondolataim, a viszonyulásom, és jussak el az egyedüli igazsághoz, még ha az igazság racionálisan szemlélve sokszor értelmetlen, vagy egyenesen őrültségnek látszott is.

Mesélnél arról, hogy ez a szívbéli munka hogyan is zajlott?

Az első elemi erejű felismerés akkor érte az én homokra-de-alaposan felépített világomat, amikor életet adtam az első kislányomnak. A hosszú gyötrődéssel, fájdalommal járó szülés után kezemben tartani egy új életet, olyan misztikus élmény volt, mint amikor a sötétségben hirtelen meglibben a függöny, ami eddig a fényt takarta el: rájöttem, hogy van itt valami új nézőpont számomra, amit nem értettem meg eddig, valami magasabb rendű mondanivaló, ami azt akarja üzenni nekem, hogy: értelmetlen harcolni olyan pozíciókért, amelyek nem is kell hogy hozzám tartozzanak.

Döbbenetes felismerés volt: Én képes vagyok életet adni.

Táplálni és világra hozni egy olyan gyermeket, aki viszont a férfi nélkül nem is létezhet. Ketten a teljesség vagyunk; amit az egyik elkezd, azt a másik befejezi. A nemek azért különböznek, hogy képesek legyenek egységgé válni; így nem is lehet cél a minél nagyobb hasonlóság elérése, hiszen ez eleve megakadályozná az egyensúlyt. Ráadásul ehhez minden előfeltétel kész, Istenben való egység által.

„Mert amint az asszony a férfiból lett, úgy a férfi is az asszony által születik – és minden Istentől.”

(1 Kor 11:12) mondja az Ige.

Az Úr szépen lépésről-lépésre haladt tovább velem: a mélyen gyökerező karriervágyam az anyasággal alakult át bennem: először meghallani a gyermekem szívhangját – az prioritásokat átrendező erőnek bizonyult. Mégis megtörtént és 9 évig tartott a korábban elképzelhetetlen: én „pusztán” egy háztartásbeli lettem – és innen is megkövetek minden nőt, aki élethivatásként vállalja ezt a méltatlanul leértékelt és áldozatos munkát. Feladtam a munkám, és noha nem éltem meg végzetes áldozatnak, de a szívem mélyén mindvégig megmaradt bennem egy apró, fájdalmas sajgás a másik élet után. És az Úr, aki látja a rejtettet, csodálatosan, megható módon kárpótolt érte: ma egy sokkal boldogabb és kiteljesedett karrierem van, mint amit elengedtem egykor.

Fantasztikus az Úr, és valóban mélyen ismer mindenkit: miközben egy teljesen új női szívet formált bennem, Ő nemcsak megértette velem az akaratát, amiről a régi énem hallani sem akart „nem-nem-soha-nem”, de úgy formált, hogy én magam akarjak belépni ebbe az engedelmességbe. Sokszor, ha kívülről hullik ránk elvárás, és az nem hoz bennünk létre szívbéli változásokat, akkor csak ideig-óráig tartó kényszerű iga marad. Így viszont nemcsak megértettem az Ő akaratát, hanem belső meggyőződésből, teljes szívvel vágyom erre az akaratra.

Mi a jelenlegi meggyőződésed a férfi–női szerepekről?

A férfi és a nő nem egymással szemben kell magát meghatározza, hanem egymás mellett, egymás társaiként. Más-más a rendeltetésünk, más képességekkel és feladatokkal születtünk – és egyikünk sem tud ezekben a missziókban teljessé válni a másik nélkül. Valójában nem számít, ki keresi a több pénzt, nem számít, kit neveznek ki előbb, vagy ki mondja ki az utolsó szót, hogy milyen színű legyen a szőnyeg a nappaliban.

Csapdába sétáltak a nők a dominancia-harcok során, hisz ahogy nem lettek boldogok a férfi szerepek és előjogok kiharcolásától, úgy nem hoz sírig tartó boldogságot a szexuális szabadosság privilégiuma sem, sőt önmaga ellen fordított fegyverré válik: a misztikumtól és értékektől megfosztott nő saját magát rabolja meg – egyéni és sajnos össz-társadalmi szinten is.

Igaz, hosszú évekbe telt, de megértettem, hogy tökéletes egyensúly van a férfi és a nő rendeltetése között, ami olyan magas utakról származik, amelyet emberi értelemmel meg sem érthetünk. Ez ellen nem küzdeni kell, terveket kovácsolni, mozgalmakat indítani – hanem egyszerűen eggyé válni ezzel az akarattal. Átélni, hogy egyedül Isten tökéletes terve juttat olyan teljességre, amely közelébe sem érhetünk emberi erővel. Sem tervekkel, sem erőfeszítésekkel. Még ha egész életünkben ostromoljuk is az eget érte.

Lehet ma, a 21. században megélni a Bibliában leírt derék asszonyt?

Egyfelől tudjuk, hogy ez a derék asszony „urának koronája”. Tehát a kiinduló helyzet az, hogy a derék asszonyok mellett derék férfiak is állnak, akik ideális esetben Isten által jól megformált szívvel, megerősödött identitással rendelkeznek. Így azért más a helyzet. (nevet)

Másfelől, ha szétnézel a világban, ma minden ez ellen a bibliai ideál ellen dolgozik. Nekünk, keresztény nőknek a történelem során talán sosem tapasztalt ellenszélben kell felvennünk és magunkévá tennünk egy erősen opponens és a világ szemében messze túlhaladott szerepet. Ma ez a világ minden platformon azt súgja a nők fülébe, hogy „Lázadj, szabadulj a kötöttségektől, mert megérdemled”. Ebbe könnyű belesimulni. Édes a fülnek. És igen, könnyű most feltüzelni a nőket arra, hogy lobbantsák lángra és forgassák fel a világot maguk körül. Jogos is, hisz nekünk, nőknek óriási erőforrásokkal kell hogy rendelkezzünk egész életünkön át: a legtöbb esetben többfrontos harcot vívunk: helyt kell állnunk anyaként, társként, munkavállalóként és sokáig gyermekként is, nekünk keresztyéneknek emellett szolgálatunk van a keresztény közösségekben is. Örök rohanás és logisztika az életünk egy olyan társadalomban, ahol ráadásul egyre sokasodnak az elvárások irányunkban.

Sokszor gondolkodtam én is az elmúlt években, hogyan is tudok még létezni úgy, hogy nincs mellettem férfi, minden feladatra egymagam jutok. Két kislányom van, akik most lépnek a kora tinédzser korba; az Úr igen felelősségteljes munkahelyet adott számomra, ahol minden intellektuális erőmre szükségem van, és sok felelősség van a vállamon. Nehéz évek vannak mögöttem, és a tüzes kemencét sem kerültem el. De közben a szívemben tudom a választ: úgy, hogy én most nem egy férfi, hanem az Úr koronája vagyok, az Ő igazgyöngye és nem a társamé. Emiatt haladok előre: nem magam, a saját erőm, tehetségem miatt – hanem Isten miatt, akinek hatalmas munkáját érzem az életünkön. A hétköznapok bőrömre írt csodája, hogy „futok és nem lankadok meg, járok és nem fáradok el…” ahogy az Ige írja. Van feje most is a családomnak ebben a – remélem azért átmeneti (nevet) – időszakban is. Mert maga az Úr kegyelme visz át a nehézségeken, és ténylegesen minden forrásom Belőle fakad. Őszintén szólva mindenkinek óriási szüksége lenne Istenre, de kiváltképp az egyedülálló szülőknek.

A válasz tehát: a derék asszony nem alternatíva, hanem az egyetlen lehetőség.

Mi az a fontos üzenet, amit a ma nőinek átadnál?

A szekuláris társadalomban radikálisan hirdetett szemlélet a 21. század női ideáljáról végső soron nem tudja meghozni a nők számára mindazt, amit megígér: sem a boldogságot, sem a szabadságot, sem a szerelmet. A katarzis – ahogy én látom, elmaradt.

Az eredmény pedig: rengeteg, tanácstalanul lézengő kapcsolati-sérült ember, akik mind-mind súlyos sebet hordoznak, amiket groteszk módon újabb és újabb kapcsolatokban próbálnak gyógyítani – a kör bezárult. A boldogságot, a gyógyulást egyszerűen rossz helyen keressük.

Istent elutasítjuk, a Bibliát kinevetjük, modern világunkban piedesztálra emeljük saját megoldásainkat – de az igazság az, hogy pont ezek a megoldások vezettek oda, hogy egy szétrombolt világ közepén ülünk, és sohasem vágytunk jobban arra, hogy végre valaki rendet tegyen helyettünk. Nem vesszük észre, hogy ami ellen harcolunk mi nők – és mostanra már a férfiak is – ironikus módon pont önmagunk magasabb rendű boldogsága.

Lángba borítottuk a világot, és ez a világ Isten behívására szomjazik, de még felismerni is képtelen, miközben végig a saját gyógyulása ellen harcol. Pedig a gyógyír egyszerű. Maga Krisztus az. Semmi más dolgunk nincs, mint számot vetni és hátra lépve hagyni, hogy Isten végre elfoglalhassa a helyét az életünkben.

A párkapcsolatokban gyakran az utolsó szó jogáért harcolunk. Ma már úgy hiszem: a saját túlélésünk kulcsa lemondani erről a jogról – és átadni annak, aki sosem téved: Krisztusnak. Az én életemben minden, amit az Úr ígért, igazolást nyert. Eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok többet tévedni. Helyette teljes szívvel, ésszel, akarattal, nekifeszülve vállalom az egyetlen utat, ami hitem szerint az igazságra, teljességre visz. Tudom, hogy lehetne máshogy is.
De nőként is, emberként is, eszemtől a szívemig, teljes valómmal tudom, hogy csak így érdemes.