Dávid, először mesélj kérlek a gyerekkorodról. Egy rendes keresztyén család gyermeke hogyan fedezi fel, hogy az azonos nemhez vonzódik?

Nekem már óvodás koromban voltak furcsa gondolataim önmagamról és a világban betöltött pozíciómról, de nem tudtam pontosan eldönteni, hogy ez a különbség pontosan micsoda. A nőies viselkedésmintáimat annak tudom be, hogy volt egy nővérem, illetve hogy anyám természetét örököltem. Emiatt a természet miatt nem tudtam édesapámmal megtalálni a közös hangot. Bár ő nagyon szeretett és nagyon próbált felém nyitni, de az ő dolgai egyáltalán nem érdekeltek. Így hát nem akart engem elnyomni, mert látta, hogy ilyen formában bontakozom ki (pl. krepp-papírok meg színes pillangók, kézműveskedés). Úgy volt vele, hogy nem akar valamit kioltani, ami én vagyok – emiatt automatikusan nem alakult ki olyan szoros kapcsolat köztünk.

Társadalmilag és barátságokat tekintve is távol voltam a fiúktól. Világi körökben tudomásomra is hozták a másságomat, sokan leb­­**iztak – amit én kezdetben nem is értettem; nem tudtam, hogy ez egy szitokszó, sőt kellemetlen volt, mert kezdetben én örömmel hordtam ezt a címet. Én az internetről tájékozódtam és akkor értettem meg pontosan, hogy a környezetem pontosan minek is néz engem. Elkezdtem felfedezni, hogy mit is jelent a homoszexualitás egyáltalán, és az a tabuk nélküli, meghitt férfi-férfi kapcsolat, ami a tudomásomra jött, nagyon megérintett.

Hogy kerültél bele a melegbárokba, melegközösségekbe egészen fiatal korodban?

A szüleim és az egész környezetem keresztyén volt, így az egyetlen érintkezési felületem ezzel a világgal, valamint az információim az interneten keresztül jöttek. Majd társkereső oldalakon keresztül nagyon gyorsan kiépült a kapcsolati hálóm. Az évek során annyi szexuális feszültség gyűlt fel bennem a pornó miatt, amit nem adhattam ki a környezetemben. Az a szexuális feszültség, amit az önkielégítéssel nem tudtam kiadni, egyszerre csak kirobbant belőlem. A lelkiismeretfurdalásomat – ami azért még gyötört kezdetben –, ez a közösség rendesen kioltotta. Ha érintkeztél velük (tapasztalatom szerint ebben a közegben lelkileg lerontott személyek vannak), mindenki arra bátorította a másikat, hogy ne legyen lelkiismeretfurdalása. Ebből a szempontból elfogadóak.

Hogyan elemzed a homoszexuális életed pszichológiai hátterét?

A mozgatórugója a homoszexuális életemnek elejétől a végéig az volt, hogy szeretethajhász, szeretetvámpír voltam. Nem nagyon érdekelt semmi más, csak hogy egy elfogadást éljek meg. És ezt a fajta küzdést a környezetem is megérezte, és ettől voltam fura vagy más kiskoromtól kezdve.

Lényegében a több éves elvetettségem annyira kihasználható alap volt, hogy egy-két dicsérő szó teljesen megvadított. Igazából rákaptam ennek az ízére, hogy nekem dicséretre, elismerésre van szükségem – mert annyi ideig voltam elvetettségben. Hiszen a Biblia folyton megítélt – és úgy voltam vele, hogy „legyen az keresztény, aki kínozni akarja magát”. Ez történt valójában: nem bírtam el több kritikát. Ezért bementem egy olyan közösségbe, ahol ha a padló közepére hányok is, én leszek a legszimpatikusabb ember – és ezért mindig ott akartam lenni. Úgy éreztem, hogy minden hetet szenvedéssel kell végigélnem; és azon az egy, melegbárban töltött éjszakán élek. Oda összpontosítottam mindent: ott kerestem lényegében az életemre a megváltás lehetőségét – és ezek a kapuk megnyíltak rögtön. Minden elismerés- és szeretetvágyamat beleadtam egy táncba – és ez annyira kiugrott abban a közegben, hogy azonnal sztriptíztáncos lett belőlem.

Akkor menjünk tovább a történetben: ott voltál, elkezdtél táncolni, hogyan haladt tovább a történeted?

17 éves koromban az éjszakai életnek és a drogoknak hála, már egy olyan konfliktusos helyzetben voltam, hogy egyik pillanatról a másikra elköltöztem otthonról – mert amilyen erők mozogtak bennem, a rendes család gondolatától is rosszul voltam. 18 éves koromban – addigra már annyira belehúztam ezekbe a dolgokba, hogy – közölték velem, hogy kb. egy év múlva kiégek ebben a szakmában. 19 évesen bekerültem egy bordélyházba. Ott elég sok mélység ért. Itt az ember már egyáltalán nem ura a döntéseinek. Amikor ott dolgoztam, minden két kuncsaft között azon gondolkodtam, hogy amúgy erre én mikor mondtam igent? Ezt már csak drogokkal lehet végigcsinálni.

Egy idő után lett egy párom, és otthagytam a bordélyházat. Ami ezután következett, gyorsan összefoglalom. Egy súlyos sikkasztási ügybe kerültem tévesen, ugyanis visszaéltek a nevemmel és az adataimmal. 15 év börtönbüntetést is kaphattam volna érte. Olyan helyzetbe kerültem bele, hogy bár a bűneim miatt elég sokat fizettem – most egy olyan dologért kellett volna fizetnem, amit nem követtem el. Behívtak rabosításra. A történet további része pedig életem legmeghatározóbb élménye.

Életed legmeghatározóbb élménye csodával határos…

Igen. A rabosítást megelőző éjszaka nagyon stresszes volt: próbáltam csökkenteni a stressz-szintemet (még több fűvel), hogy egyáltalán majd meg tudjak szólalni másnap a rendőrségen. Mentem a vonaton, és abban az időben én elég szétszórt voltam. Ahogy a pontos címet kerestem a papíron, akkor észrevettem, hogy itt lesz drogteszt is. Teljes hidegzuhanyként ért, hogy itt vagyok egy üggyel, amiben 15 évet akarnak a nyakamba varrni, meleg vagyok, ráadásul nagyon durván be vagyok állva, és látszik rajtam, hogy a drog a legjobb barátom. És ott realizáltam magamban, hogy ez az utolsó vonat-utam. Elkezdtem búcsúzni.

Amikor rájöttem, hogy saját magam alatt vágtam a fát, és tönkretettem az életemet, egyszer csak megfogalmaztam egy olyan mondatot, amit addig még soha: egész életemben a szabadságot kerestem, és megkaptam saját akaratomból azt a lehetőséget, hogy szabad életet formálhassak, úgy ahogy nekem tetszik. Sem a Biblia, sem a szüleim és senki nem befolyásol, és bármit tehettem volna – és én ezt alkottam.

Akkor azt mondtam, hogy igazából teljesen megérdemlem ezt az egész helyzetet – és összetörtem, hogy mindössze ez az a szabadság, amit kiharcoltam magamnak. Elkezdtem búcsúzni. A tájtól, a fáktól, mindentől azzal a gondolattal, hogy utoljára látom. És akkor egyszer csak egy hang szólt hozzám – tudom, hogy egy ilyen állapotban ez nem annyira furcsa, de ez most más volt (nevet) – belülről, mint egy belső hang: Isten életemben először megszólított. Azt mondta:

„Ha most átadod az életed, akkor én meg foglak menteni!”

És ez olyan erősen belém ütött, hogy kiszedtem a fülest a fülemből és körbenéztem, hogy „Hát, ez meg ki volt?” Egy óriási döbbenet volt. Gyerekkoromban a szüleim az Apostolok Cselekedeteiből készült mesét egyszer meg tudták velem nézetni: abban van egy rész, amikor az apostolok a börtönben énekelnek és a láncok lehullanak róluk és kisétálnak a börtönből.
És akkor beütött: „Így foglak megmenteni!”

Térdre rogytam, és ahogy voltam, ott a vonaton elkezdtem zokogni, de nagyon. Azt válaszoltam az Úrnak:

„Jól van, akkor most megpróbállak Téged, és ha megmentesz ebből a helyzetből, akkor az egész eddigi felépített életemet eldobom Érted.”

Ez után 10 perccel benn voltam a rendőrségen. Szólítottak. Nem azt éreztem, hogy minden rendben van – de mégis olyan érzésem volt, hogy nem vagyok egyedül.   Odaléptem a rendőr elé, aki a drogteszteket végezte – és én tudtam, hogy nekem 3–4 napra lenne szükségem, hogy a teszt tiszta legyen, de annyi ideig mégsem állhatok és nézhetek a szemébe, hogy kivárjam a helyzetet… Megcsináltam a tesztet és vártam. Várakozás közben pedig megfogalmazódott bennem, hogy nem baj, ha most börtönbe kerülök – mert már éreztem, hogy nem vagyok egyedül, hogy valami már más volt. Pár percen belül odalépett hozzám a rendőr, és ezt mondta: „Minden rendben van, találkozunk később, szabadlábon védekezhet!” Látta a döbbenetet az arcomon, és nem is értette, hogy mi van. Végül kisétáltam a rendőrségről. Isten megmutatta magát ebben a helyzetben – és ez azért nagyon fontos, mert soha, egyetlen élethelyzetemben sem éreztem, hogy valaki támogat vagy győztem volna. Azt mondtam az Istennek:

„Jó, én nem tudom, hogyan kell ezt csinálni, de innentől kezdve Tiéd az életem. És akkor most: hova menjek?”

A drogteszten átmentél, de az ítélettel mi történt? Ha jól sejtem, ez a következő csoda.

Az ügyvédem, egy vén róka, ott ült mellettem, és folyamatosan csóválta a fejét, hogy ez még így nem lesz jó… én meg csak mondtam neki, hogy de, hidd el, ez jó lesz, nagyon sokat imádkozunk, így ez jó lesz. Az ügyész néma csendben végiglapozta az aktámat, majd bezárta, ránézett az ügyvédemre és azt mondta: „Bűncselekmény hiányában az ügyet lezárom.” Gyakorlatilag Isten ettől a helyzettől is felszabadított.

Most térjünk rá az átalakulásodra. Csettintésre történt? Vagy egy folyamatként? Mik voltak a főbb állomásai?

Hát engem nem úgy hívott meg Isten, mint halljátok, hogy na gyere, meleg vagy, majd én jól megmoslak! Erről egy ideig még csak nem is beszéltünk – és köszönet a gyülekezetem tagjai felé, hogy hosszú távon is elhordoztak! Sokáig fennállt ez az állapot bennem, de annyira darabokban volt a személyiségem, a lelkem, hogy az Úr nem piszkálta meg, hogy milyen bűnök vannak bennem. Rá kellett döbbennem, hogy nem azért halt meg értem Jézus a kereszten, hogy én mennyire jó vagyok, vagy mennyire jó leszek. Szimplán szeretetből tette meg ezt értem. És előbb találkoznom kell ezzel a szeretettel ahhoz, hogy bármilyen kritikát vagy bármilyen segítséget elfogadjak tőle.

A megtérésem elején olyan voltam, mint egy kisgyerek – ha azt éreztem, hogy nincs ott a közelemben az Úr, akkor már kiáltoztam. De ezt az Úr tudta, és ez bőségesen benne volt a gondviselésében. Aztán szépen lassan elkezdett tanítani járni és amit el bírtam hordozni.

Sokaknak ez olyan sejtelmesen hangozhat. Hogy néz ki az, amikor Isten, egy megfoghatatlan lény, tanít és átalakít?

Magadban a változást nem te fogod generálni, Isten Szellemének (Ruach haKodesh) munkáját nem te végzed el. Nem akarok a teológiába mélyen belemenni, de Isten azért küldte el a Szent Szellemet, hogy képessé tegyen minket arra, amit nem tudunk mi magunk megcsinálni. Én mondtam az Úrnak, hogy én nem leszek attól heteroszexuális, mert ezt én akarom – ezek olyan fix érzések voltak. De azt mondtam, hogy:

„Rád bízom! Nem tudom, hogy hogy kell csinálni, de arra teljes hitem van, hogyha Veled vagyok, ha a közeledben vagyok, akkor Neked van arra erőd, hogy ezt a dolgot megváltoztasd bennem.”

A gyakorlatban ez úgy nézett ki, hogy szerettem az Urat, és szerettem vele lenni – és idegesített, ha valami távol tartott Tőle. Amikor észrevettem, hogy valami szokás (pl. cigi) távol tart, akkor azt tudtam mondani, hogy „Én ezt már nem szeretem! Csináltam, de nem szeretem. És ha Te abból a helyzetből megszabadítottál, akkor ebből is, kérlek szabadíts meg!” Ekkor értettem meg, hogy a Biblia is erről beszél: amíg akarod, amíg kell, addig az Úr nem nyúl hozzá. Amikor már nem kell, akkor add oda Neki, és Ő elveszi. Mert szuverén jogot adott Isten, és azt várja, hogy éljünk vele, mert így teremtett.

Sok mindent kellett letennem és átadnom. Olyan szintig lecsupaszított az Úr, hogy volt egy olyan pillanat, amikor ültem a szobában, és azt sem tudtam, hogy a kedvenc színem micsoda. Mert addig mindent a meleg társadalom és a meleg ideológia épített fel bennem, mert ez volt az életemben a középpont és ebből táplálkoztam. Lépésről lépésre olyan dolgok változtak meg bennem, mint például a beszédstílusom; már más ruhákban éreztem önazonosnak magam; többen észrevették, hogy a járásom is megváltozott. De mindez nem kényszerítés hatására, hanem mert már a régi dolgokkal nem volt azonos a belső világom.

Csak egy évre rá szólt hozzám Isten, hogy „Jó, akkor már van annyi lelked, személyiséged, ami már felépült. Kezdjük rátérni arra, hogy mi is van a lányokkal és a fiúkkal.” És akkor kezdtük el ezt is rendbe rakni. Egy idő után azt vettem észre magamon, hogy már egyáltalán nem érzek csábítást a férfiak közelében. Isten pedig elkezdett felkészíteni engem életem szerelmére, aki ma már a feleségem. De a mi love storynkról más fórumokon hosszabban beszélek, együtt vele.

Szerinted a keresztyénség és a zsidóság hogy kezeli ezt a témát, főleg ha a saját köreiben jelenik meg?

Személy szerint csak a keresztyén egyházzal van tapasztalatom – de talán, amit elmondok, az a zsidó felekezetekben is hasonlóképpen lehet. Amikor a szexuális forradalom elkezdődött, majd kis fáziskéséssel Magyarországra is begyűrűzött, az ő szemükben egy óriási bűnáradat nyomta el őket – és ők megfeszültek, hogy védjük a gyermekeinket! Emiatt sok hibát követtek el. Ez teljesen természetes: ha mi lettük volna abban a generációban, mi is elkövetjük, mert szeretjük a gyermekeinket; de valami elterelte igazából a figyelmüket. Nagyon kemények voltak, nagyon ítélkezők, nagyon próbálták ketrecbe zárni a fiatalokat – félelemből és nem szellemi bölcsességből. És ez nem volt szimpatikus a fiataloknak. Aki mások voltak vagy nem szimpatizáltak ezzel a hozzáállással, bizonyos szempontból elvetettek lettek. Úgy voltak vele, hogy te jó ég, így szeret Isten? Ez nagyon groteszk, ez nem kell. Inkább akkor legyen az, hogy mindegy, milyen vagyok, csak szeressenek: szeressenek koszosan, depressziósan; mindegy, milyen vagyok, csak valaki szeressen. Az egyház elmulasztotta az Atya szerető oldalát megmutatni ebben a témában.

Tehát szerintem a motivációt kell megváltoztatni: ne félelemből, hanem szeretetből működjünk. Létezik egy olyan szeretet, ami képes változást hozni valaki életébe. A hívő embereknek fel kell töltekezniük az Atya szeretetével, hogy ragyogjanak és nagyon mások legyenek, mint a társadalom. A homoszexuálisok, akiket én ismertem, nem azt keresik, hogy hogyan legyenek heterók, hanem boldogok akarnak lenni. És ha te hitelesen képviseled Istent, akkor el tudod mondani, hogy egy ember hogyan lehet boldog – és ennyi bőven elég arra, hogy az ember meg tudjon térni teljes szívéből.

Mit üzensz a veled egy cipőben járóknak?

Azt a szabadságot, amire áhítozol, azt te sosem fogod tudni magadtól elérni – mert a fogságok feloldója a názáreti Jézus. Tapasztalatból tudom, hogy annyira az identitásom részévé váltak a másoktól ellesett és felvett szokások, gondolatok, viselkedésminták, hogy azt se tudtam már, ki vagyok én.

De ha kíváncsi vagy, hogy valójában ki vagy te, mik a szabad érzelmeid és gondolataid enélkül a bűn nélkül, enélkül a súly nélkül, akkor ismerd meg Jézus Krisztust – ő be fog mutatni önmagadnak, hogy ki vagy valójában. És az egy valóságos szabadság lesz. Nem olyan, amiért testi módon küzdened kell, hanem egy olyan szabadság, amiben soha nem leszel egyedül.

A cikkünk 2022. március 18-19-én megrendezett Ifeszt hétvége keretein belül elhangzott pódiumbeszélgetés rövidített változata. A teljes beszélgetést meghallgathatod az alábbi linken:

Megnézem!  ›