A „hazaáruló” – egy igaz ember emlékére

A „hazaáruló” – egy igaz ember emlékére

Rozványi Dávid novellája

Meine Ehre heißt Treue” – Becsületem a hűség… Az SS tiszt meglátta magát a kirakatüvegben, önkéntelenül is megigazította egyenruháját, hiszen ő ebben az ostromlott városban a rendet, az erőt, a Reich[1]-et képviseli. A távolból ágyúlövések hallatszottak, az ellenséges bombázók a város felett repültek, az utcákon civilek építették a védműveket, katonák vonultak fel-alá; mégis a város, Budapest megpróbált élni és tudomást sem venni az ostromról. Az SS tiszt visszaemlékezett arra, hogy nem is olyan régen, Karácsonykor, amikor bezárult az ostromgyűrű, az emberek még ajándékot vásároltak, fát állítottak, a kávéházak, az üzletek, a színházak még üzemeltek… Mennyire más volt Sztálingrád, ahol a fivére meghalt, értelmetlen, úgymond hősies halállal. Tudta, a sors neki is ezt tartogatja. Ismerte az erőviszonyokat, hogy a német erők két év óta folyamatosan hátrálnak, a saját erőktől távol eső magyar főváros felmentése minden propagandaszólam ellenére képtelenség. Kijutni gyakorlatilag lehetetlenség; megadás neki, mint SS tisztnek képtelenség, nemcsak a becsület, de a józan ész szerint is: harcban még mindig könnyebb és gyorsabb a halál, mint ami a fogságban várna rá. Tegnap fájt a foga, gondolt arra, hogy elmenjen a tábori fogászatra, de aztán elhagyta: ugyan, ezt a pár napot már fájó foggal is kibírja.

Azonban minden erőfeszítés ellenére, a normális élet látszata napról napra foszlott szét. Ma még csak vadásztak a zsidókra, a katonaszökevényekre, a munkaszolgálatosokra, de holnap… Nem akart arra gondolni, hogy holnap mi következik. Eleget látott már a keleti arcvonalon, hogy mi történik az ellenségesnek ítélt civilekkel. Becsületem a hűség, nem a gondolkozás, sóhajtott fel és belépett az üzletbe:

– Heil Hitler! – köszönt szabályszerűen. A bolt mélyében álló öregember mintha rosszallólag ingatta volna a fejét, de előlépett és udvariasan köszöntötte:

– Isten hozta uraságodat. Mit parancsol? Vagy inkább csak ellenőrizni kívánja a papírjaimat?

A tiszt végigmérte az öreget: keleties vonásai voltak, de mindegy. Ha kérné a papírjait, biztos elő tudna venni egyet, a feketepiacon bármikor lehetett tiszta keresztény árja származást igazoló dokumentumokat kapni; ha lelőné, mint egy kutyát, talán még ki is tüntetnék – ehhez azonban nem volt gusztusa. Ebben a városban mindenkit halálra vagy még rosszabb: túlélésre ítéltek, kár lenne egy golyót egy tisztázatlan származású öregemberre pazarolni.

– Dezertőrök, zsidók, ellenállók vannak itt?

– Biztosíthatom, hogy senki illetéktelen nem tartózkodik az üzletemben.

A tiszt nem volt ostoba, érezte, hogy az öreg titkolni akar valamit, de mi értelme lenne házkutatást tartani? Elő tudna állítani esetleg egy kisgyereket, egy öregasszonyt, de ugyan, mit használna ez a város védelmének? Inkább unottan legyintett és nézelődni kezdett.

– Mik ezek? – mutatott a polcokra. – Könyvek?

Az öreg boltos megingatta a fejét:

– Nem, kérem, ezek boldogságok.

– Semmi tiltott áru? – értetlenkedett a tiszt.

– Bár ma úgy tűnik, hogy a boldogság tiltott áru, biztosíthatom, hogy ezekben semmi olyasmi nem található, melyekre bármelyik tiltó rendelkezés vonatkozna.

– Akkor mi a boldogság, ami ezeken a polcokon van?

– Ha szabad megjegyeznem, a boldogság mibenlétének kérdésében még a legnagyobb filozófusok sem jutottak egyetértésre.

– Ne beszéljen mellé! Egyenes kérdésre egyenes választ várok! Mik ezek? – kiáltott a tiszt, miközben keze a fegyvere markolatára csúszott.

– Boldogságok, ha megengedi. Kinek ez, kinek az… Mindenkinek azt tudom adni, amire vágyódik.

– Ennek nincs semmi értelme!

Az öreg az utca felé mutatott:

– És ennek odakint van?

Az SS tiszt felnevetett:

– Valóban! Ha a világ megőrült, annyi őrültséget mi is megengedhetünk magunknak, hogy mi is eljátszunk azzal az őrült gondolattal, hogy boldogok legyünk. Nekem mit tudna kínálni?

– Mit szeretne?

– Hogy dögöljön …! – fakadt ki a tiszt, de az öregember tiltakozólag felemelte a kezét:

– Kérem, ne! Bár kurrens árucikk lenne, én nem foglalkozom azzal, hogy mások halálával kereskedjek, nem fér az üzleti profilomba, meg ezen a téren túl nagy a konkurencia… Azonban, ha megengedi, jelenleg nagyon keresett árucikk a túlélés.

– Ahhoz, hogy túléljek, először élnem kellene – vont vállat a katona. – Ez meg minden, csak nem élet. Ez csak létezés, lélek nélkül.

– Hm… – gondolkodott el az öreg. – Esetleg akkor a lelkét szeretné kérni: ha visszakapná a lelkét, akkor boldog lenne?

– Nekem már nincs lelkem: a kiképzésen a civil ruha után ezt vették el először. Ha meg is maradt volna belőle valami, akkor azt én pusztítottam el a keleti arcvonalon. Ölni csak először nehéz. Meglátsz valamit, egy mozgó pontot a távolban és rálősz, majd eltűnik. Csak először nehéz. Aztán az első ölés, amikor látod a másik arcát is, hogy hogyan szenved ki. Nem a másik embert látod benne, csak egy hörgő állatot. Aztán először ölsz meg fegyvertelen embert. Partizánvadászat, túszszedés, megtorló akciók a partizánokat bújtató falvakon. Nem, nekem már nincs lelkem és nem lennék képes visszaszerezni. Ha visszakapnám, belehalnék, mert akkor végig kellene gondolnom, hogy mit tettem. Azzal meg képtelen lennék szembenézni. Nekem már nincs megváltás – gondolkozott el a férfi, de aztán kajánul elmosolyodott:

– Tudja mit? Ha valóban a boldogsággal kereskedik, akkor a világot kérem!

– Az egész világot? – mosolyodott el az öreg örmény.

– Igen! Azt kérem, hogy ha már én el is vesztem, akkor legalább a világ meneküljön meg.

A boltos elgondolkodott:

– Tudja, egyszer egy barátom azt mondta, hogy aki egy lelket, egy embert megment, az az egész világot menti meg[2].

– Egy katona a parancsot teljesíti, nem dönthet arról, hogy kit és mit véd meg.

– Egy ember viszont igen. Nem azt kérem, hogy gyilkoljon; nem kérem azt, hogy szegje meg a parancsot, hanem csak azt, hogy amikor van lehetősége, akkor mondjon ellen annak a pusztító gonosznak, ami itt a városban ünnepet ül. Ha jól tudom, ön mint német katonatiszt, az öntevékenységet nagyra tartja…

– Ha a parancsok teljesítését szolgálja … de nem hiszem, hogy az OKW[3] céljai között szerepelne a zsidók és hasonló személyek mentése.

– Ha szabad megjegyeznem: van, ami az OKW fölött áll és az nem a Führer. Ha akarja, nevezheti Istennek vagy emberségnek.

– Ezért nálunk felkoncolják az embert…

– Igen, ez biztos, de legalább emberként halhatna meg.

– Hazaárulóként, parancsmegtagadóként.

– Ezeknek a szavaknak csak akkor lenne súlyuk, ha olyan emberek mondanák ki, akik szavának súlya van.

– Ha nem teszem meg, hősi halott leszek, ha megteszem, akkor kivégeznek és elfelejtenek.

– Lehet, hogy itt a földön elfelejtik a nevét, de feljegyzik az Igazak Könyvébe.

– Ez nem érdekel… Nem hiszek semmiben, ami a halál után következik. Mindenesetre köszönöm. Majd elgondolkozom azon, amit mondott. Heil… Auf Wiedersehen!

– Tiszteletem, örvendek, hogy betért hozzám.

 

Miután meggyőződött arról, hogy a tiszt messze jár, az öreg örmény benézett üzlete hátsó szobájába:

– Most már előjöhet, kedves kisasszony!

A felszólításra egy kisírt szemű kislány bújt elő:

– Nagyon féltem. Ki volt ez?

– Jegyezze meg, kedves kisasszony, nem az a fontos, hogy ki a másik ember, hanem az, hogy mi lehet belőle! Egy német katonatiszt volt, de hamarosan egy angyallá válik.

– Nagyon félek… Ugye nem lesz bajom?

– Ha azt szeretné, akkor nem lesz baja, ígérem, megkapja ezt a boldogságot.

– És nekem is kell fizetnem érte? – kezdett el kotorászni a kislány a kabátja zsebében.

– Kell fizetnie, nem is keveset, de csak később. Ha vége lesz ennek a zűrzavarnak, majd akkor kérem el az árát.

– És mi lesz az?

– El kell mondania, hogy az embertelenség idején is volt egy angyal, aki másokat mentett; mert nem igaz, hogy a külső körülmények határozzák meg, milyen emberek legyünk, hanem mi magunk választhatunk mindig a jó és a rossz között. Mindig lehet a jót választani, az igazat és a tisztát, a körülmények nem adhatnak felmentést.

– Ezt nem értem… – kámpicsorodott el a kislány.

– Nem baj, majd meg fogja érteni. Isten áldja, és vigyázzon magára!

Nem sokkal később a kislány egy pincében bujkált. Egyszer csak géppisztolyos, nyilas suhancok özönlöttek be, és utasítottak mindenkit, hogy szedje a motyóját, és sorakozzon a bejáratnál. A kislány és a többiek batyuba kötötték a holmijukat, ami még megmaradt, és azon kucorogva, halálra váltan várták a folytatást. A nyilasok még üvöltöztek egy darabig; kisbabákat meg mozgásra már képteleneket sürgettek, de egyszer csak kivágódott az ajtó, és mint az Úr haragos angyala, ott állt egy szőke SS katona. Ő is ordított, a géppisztolyát a nyilasokra szegezte, és azok eltakarodtak. A pincében rekedtek csak bámultak, hallgattak, azután visszakászálódtak a csoda fényében a bálákra.

Furcsán terjednek a hírek a háború idején… Senki sem mer kimozdulni a védelmet adó zugból, csak ha nagyon muszáj, és senki sem mer semmit sem mondani, nehogy rémhírterjesztőként felkoncolják, mégis terjednek a hírek. Néhány nap múlva a kislány hallotta, hogy az az SS tiszt nemcsak őket mentette meg, de másokat is, ezért elfogták és a haditörvényszék akasztás általi halálra ítélte. Az ítéletet azonnal végrehajtották.

 

[1] Birodalom (német), a hitleri Németország közkeletű elnevezése

 

[2] v.ö. Talmud

[3] Oberkommando der Wehrmacht, a német haderő főparancsnoksága a II. Világháborúban

Ki az a sámás?

Ki az a sámás?

A „sámás” héber szó, amely szolgát jelent. A zsidó közösségben a sámás – askenázi verzióban a „samesz” – általában a gondnokot jelenti: azt a személyt, aki a zsinagóga létesítményeit kezeli, és a dolgok zökkenőmentes működését biztosítja. A középkorban a kifejezés egy tekintélyesebb pozícióra utalt. A sámás segített az ima és az istentiszteletek vezetésében, sőt a zsidó közösség vezetőségének ítéleteit is végrehajtotta és érvényre juttatta.

A sámás a hanukia kilencedik gyertyájára is utal; a hanukia az a gyertyatartó, amelyet a Hanuka nyolc estéjén (2022-ben december 18-tól 25-ig) használunk az ünneplés központi elemeként. A sámás az első gyertya, amelyet a nyolcnapos ünnep alatt minden este meggyújtunk, és ezzel gyújtjuk meg az összes többi gyertyát.

A sámás tehát több mint gyertya: ez a szolgáló fény, amely által a Hanuka összes többi gyertyája fényt kap. Emiatt a sámás szellemi jelentést is hordoz, és elgondolkodtat fényének szépségéről és rendeltetésének értelméről. Ez a jelentés az egyszerű gyertyán túl egy kivételes, rendkívüli személyre is rámutat.

A sámás általában különleges helyet foglal el a kandeláberen. Néhány hanukián kissé a többi gyertya fölé emelik. Másokon a nyolcas sor alatt helyezkedik el, amit én jobban kedvelek. Végül is a szolga – pozícióját tekintve – alárendelt szerepben van. És ezen a ponton válhatnak a dolgok érdekessé.

Ahogyan a zsinagógában egy időben a sámásnak kiemelkedőbb szerepet szántak, úgy a hanukai sámásnak is nagyobb spirituális jelentőséget tulajdoníthatunk – ami még mélyebbé válik, ha figyelembe vesszük a Hanuka és a Karácsony közötti kapcsolatot.
A szolgák sok kultúrában alacsony vagy megalázó helyet foglalnak el. Isten azonban nagyra értékeli a szolga szerepét – különösen egy bizonyos Szolgáét. A Szentírás feltárja az „Úr szolgájának” a jelentőségét és kiemelkedő szerepét. A sámás képe közvetlenül erre a bibliai felfogásra mutat rá.

Ki ez a sámás; ki az „Úr szolgája”?

Először is, az „Úr szolgája” egy különleges megnevezés, amely az Istennel való egyedülálló kapcsolatra utal. Isten olyan embereket illet „az én szolgám” címmel, mint Jób, Ábrahám, Mózes, Józsué és Dávid. Ez a titulus egy bizonyos bensőséges kapcsolatra utal, amelyet Isten ezekkel az emberekkel ápolt, valamint egy különleges hivatásra, egy Tőle kapott megbízásra. A mai kultúrában nem túl gyakran gondolunk úgy a szolga szerepére, mint egy olyan pozícióra, amelyre vágyunk – de a bibliai időkben „az Úr szolgájának” lenni nagy megtiszteltetés és magas hivatás volt.

Másodszor, Isten az „Úr szolgája” kifejezést Izrael nemzetére használja: számos alkalommal utalva rájuk úgy, mint „Jákob, az én szolgám” vagy „Izrael, az én szolgám”. Ez nem jelenti azt, hogy minden zsidó embernek ugyanolyan bensőséges kapcsolata volt Istennel, mint amilyet Ábrahám, Mózes vagy Dávid élvezett. Azt jelenti, hogy Izrael választott nép volt; Isten kiválasztotta Izraelt mint népet, amelyen keresztül megvalósítja céljait – függetlenül attól, hogy a nemzet egyes tagjai hogyan viszonyultak az Úrhoz.
Az, hogy Izrael választott nép és Isten szolgája volt – és még mindig az –, nem jelentett garanciát arra, hogy Izrael minden tagja szolgálni fogja Őt, sem arra, hogy mindannyian személyes kapcsolatban lesznek Vele. Ezt különösen fontos megértenie a keresztyéneknek, amikor ma a zsidó népre gondolunk, és arra, hogy minden egyes embernek továbbra is szüksége van Istenre és az Ő megváltására.

Harmadszor, a „szolga” kifejezést a Szentírás prófétai értelemben használja az eljövendő Messiásra. Például, amikor a zsoltáros a 89. zsoltárban „szolgám, Dávid” kifejezést használja, nem magáról Dávidról beszél, mivel a zsoltár annak halála után íródott, hanem Dávid nagyobbik Fiáról, akinek Isten megígérte, hogy örökké Izrael trónján fog ülni. Dávidnak ez a megemlítése nem más, mint közvetlen utalás a Messiásra, aki eljön. Ugyanígy Ézsaiás nemcsak Isten szolgájáról, Izraelről, hanem Izrael nagyobbik fiáról, a Messiásról is beszél.

Az ígéret

Isten ezen a „szolgán” keresztül ígérte meg, hogy feltámasztja Jákob törzseit, és helyreállítja Izrael megőrzöttjeit (egyes fordítások szerint „választottjait”); a pogányok világosságává teszi (a szolgát), hogy eljusson szabadítása a föld határáig (Ézsaiás 49:6). Ez valóban nagy feladat. A mi hanukiánk sámása pedig emlékeztet bennünket erre, a Messiásra vonatkozó ígéretre. Ő lesz a nemzetek világossága és Isten szabadítása (héberül „jesuá”) minden nép számára.

Nekünk, zsidó embereknek hagyományosan az a feladatunk, hogy a hanukiát jól láthatóan helyezzük el otthonaink ablakaiban, hogy a fény mindenki számára láthatóvá váljon, a Messiás eljövetelébe vetett folyamatos hitünk jeleként. Ezért olyan jelentős az evangéliumi beszámolókban, hogy az Úr angyala arra utasította Józsefet, hogy nevezze el a gyermeket Jézusnak vagy Jesuának, ami azt jelenti: „Isten megment” (Máté 1:21). Ezért kiáltott fel Simeon, amikor először látta a kis Jézust, hogy Ő valóban

„világosság a pogányoknak, és dicsőség népednek, Izráelnek”

(Lukács 2:32).

Jézus a szolga, aki megaláztatott azért, hogy felemeltessék mindenki láttára. Ő az, akin keresztül Isten világossága meggyullad a világon oly sok ember szívében. Jézus Isten Sámása, és mivel Ő az, mi is azok vagyunk. Jesua azt mondta tanítványainak:

„Ti vagytok a világ világossága”

(Máté 5:14).

Mit gondolsz, mit jelent ez számunkra, akik követni akarjuk Őt?

Pál apostol megértette ezt a nagy igazságot. A pogányok apostolaként való elhívását Ézsaiás próféciájának közvetlen beteljesedéseként magyarázta: „Mert így parancsolta meg nekünk az Úr:

„Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig.”

(ApCsel 13:47).

Milyen elképesztő, hogy Pál az egész szolgálatát úgy tekinti, mint ami része az Ézsaiás 49-ben olvasható próféciák beteljesedésének – pedig itt pontosan így érti. Pál azt mondja:

„Én is sámás vagyok!”. Elég bátrak vagyunk, hogy mi is kijelentsük ezt magunkról?

Hihetetlen inspirációt merítek abból, ahogyan az apostol alkalmazza ezt a szentírási részt. Közvetlen utalást látok benne a Jézusért végzett zsidó szolgálatunkra. Mi is Isten sámásai vagyunk.

Legyünk fény!

Arra hívjuk az embereket, hogy az Ő Szolgájába, Jézusba vetett hit által béküljenek meg Istennel. Van magasabb rendű hivatás az életben? Szerintem nincs. De az egészben az a csoda, hogy ha megismered Jézust, Ő meghív, hogy te is az Ő sámásává válj. Nem tudhatom, hogy milyen időszakot élsz épp, mit tartogat számodra az életed; hová utazol, kivel beszélgetsz, és hogyan töltöd majd a 2022-es év utolsó hónapját. Azonban nekem úgy tűnik, hogy ha megértjük ennek a különleges időszaknak az értelmét, akkor kétségtelenül megértjük a magunk különleges szerepét ebben a szent korszakban. Mi vagyunk a világ világossága. Mi is arra vagyunk hivatottak, hogy Isten sámásai legyünk.

David Brickner | 2012 November 30.

Ez a tartalom egy korábbi Zsidók Jézusért cikkből származik.

Mikor született Jézus valójában?

Mikor született Jézus valójában?

A karácsonytól elég morcos tudok lenni. De nem azért, amiért más zsidó társaim, akik szerint a karácsony csak egy tündérmese. Akkor miért vagyok morcos? Nos, mert a zsidó történelem leginkább várt eseménye – a Messiás eljövetele – felismerhetetlenül ki lett üresítve és el lett torzítva.

Zsidó vagyok, Jesua (Jézus) követője, mégis régóta problémám van a karácsonnyal. Egyébként odavagyok a meghitt hangulatért, s mindazért, ami erről az időszakról az emberek többségének eszébe jut: a csillogó fények, a forrócsokis bögrék, a nyugodt havas tájak s az ünnepi dallamok. Tavaly még puncsot is megpróbáltam készíteni!

Sok amerikai zsidóhoz hasonlóan, én is belenőttem a karácsonyi hagyományokba. Ám ahogy idősödtem, egyre kevésbé éreztem a meghittséget, és egyre nyugtalanítóbb érzéseim támadtak az ünneppel kapcsolatban.

 

A karácsony a mai formájában egy hibrid ünnep.

 

Sokszor hallom azt a közhelyet, hogy „Jézus az ünnep főhőse”, de tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű dolog. Az évnek e szaka már Jézus születése előtt hosszú idővel sok hasonló ünneppel volt megjelölve – csakhogy azok az ünnepek a római kor téli napfordulójáról, a szaturnáliáról szóltak. Amit ma látunk karácsonykor, az egyszerűen egy keverék ünnep, mely a negyedik században keletkezett. Idén ezt már nem tudtam elfogadni. Meg kellett tudnom, hogy Jesua mikor is született tulajdonképpen, s talán közben rátalálhatok egy olyan új tradícióra, melyet érdemes követni.

Honnan ered a december 25-e?

Korai hagyományok szerint Jesua tavasszal született. A legrégebbi írott feljegyzésben azt találjuk, hogy Jesua „194 évvel, 1 hónappal, és 13 nappal” született Commodus császár halála előtt, amely nap november 18-a lenne.[1] Egyes történészek egy zsidó hagyományra hivatkozva ragaszkodtak ahhoz, hogy a helyes dátum december 25., mivel zsidó bölcseink úgy hitték, hogy a „caddikim” – az igaz emberek – a születésnapjukon halnak meg.[2] Ezt a hagyományt a keresztyének félreértésből úgy vették át, hogy a nagy emberek ugyanazon a napon fognak meghalni, melyen megfogantak. Logikájukból kiindulva, ha Jesua március 25-én halt meg, ahogy sokan hitték, akkor biztosan azon a napon is fogant meg, s ezért kilenc teljes hónappal azután születhetett, azaz december 25-én (mert a várandósság hossza mindig „pontosan kiszámítható” ugyebár).

 

Kezdetnek nem volt rossz az interneten rákeresni Jesua születésnapjára, de rá kellett döbbennem, hogy sok feltételezés elavult módszereken alapul. Nekem sokkal tudományosabb bizonyítékra volt szükségem. Hirtelen eszembe jutott: a bölcsek egy csillagot követtek kelet felől, hogy megtalálják az újszülött Messiást[3], s ha annak a bizonyos csillagnak a megjelenése lokalizálható lenne az időben, akkor akár meg is lehetne állapítani Jesua születésének pontos dátumát.

Zsidó utalások a Messiás csillagára

Mint számomra kiderült, a „karácsonyi csillag” a valaha volt leginkább zsidó dolog. Egy csillag feltűnésével társították évezredeken keresztül a Messiás eljövetelét:

„Látom őt, de nem most, szemlélem, de nem közel. Csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből” (4 Mózes/Bemidbar 24:17).

E szavakkal Bálám, a pogány jövendőmondó prófétált Izraellel kapcsolatban, amikor a pusztában volt a táborhelyünk. Ez volt az az esemény, melyet követően bölcseink úgy kezdtek vélekedni, hogy a Messiás eljövetelét egy csillag megjelenése fogja jelölni.[4] Akiva rabbi például a „Bar Kohba” nevet adta egy Simon ben Kosziba nevű lázadó katonai vezetőnek, majd kikiáltotta őt a Messiásnak. „Akiva rabbi volt az, aki Simon bar Kohbára vonatkoztatta a híres messiási igét: »Csillag származik Jákóbból.« … Így kapta hát e katona a Kohba nevet, melynek jelentése csillag.”[5]

 

A csillag a Tóra magyarázója.

 

Ezen elvárások még a holt-tengeri tekercsekben is helyet kaptak: „A csillag a Tóra magyarázója … ahogy az meg van írva: »Egy csillag jött Jákóbból, egy pálca emelkedett fel Izraelből.«.”[6] Hasonló gondolatokat említ Philón[7], a Pesitta[8], a Targum Neofiti[9], a Targum Onkelosz[10], a Targum Pszeudo-Jonatán[11] és a Töredékes Targum[12]. Júda és Lévi bizonyságtételei is tartalmaznak ilyen nézeteket a Tizenkét Pátriárka Testamentumában.[13]

Talán a legbámulatosabb utalás e jelenségre a poszt-rabbinikus[14] midrásban, a Hágádá HaMashiachban található:

„Bölcseink nevében azt tanítjuk, hogy … egy csillag fog feljönni keleten. Ez a Messiás csillaga…”

E forrás tartalmazza a megjelenő csillag egyik legbámulatosabb leírását:

„Egy csillag fog megjelenni kelet felől, dárdához hasonló tüzes pálcával a tetején. A pogányok ezt fogják mondani: »a csillag a mienk«, de ez nem így van; ugyanis a csillag Izraelé, ahogy a Tóra megjövendöli: »Egy csillag fog származni Jákobtól… «.”[15], [16]

Modern elméletek

A megprófétált csillag tehát jól ismert volt, a történelem során utaltak rá zsidó források, s kötődik a zsidó Messiáshoz. De létezik bármily tudományos forrás, mely igazolja, hogy egy ilyen csillag abban az időtartományban jelent meg, amikor Jesua megszületett? Nos ez az, amit meg kellett tudnom.

Visszatértem hát kutatásomhoz, s rábukkantam Dr. Colin Nicholl egy videójára, aki a felvételen saját kutatását mutatja be az Oxfordi Egyetemen. Azt gondoltam, hogy én  esem túlzásba ezzel a kutatással, de Dr. Nicholl, aki eredetileg teológus, egy egész évtizedet szentelt az életéből az asztronómia tanulmányozására. Így bukkant rá a csillagra vonatkozó információra. Miután elolvastam a könyvét, arra jutottam, hogy Dr. Nicholl szerint az a csillag, amely a bölcseket Betlehembe elvezette, tulajdonképpen egy üstökös volt (a „csillag” bibliai leírása alapján). Úgy éreztem, hogy e gondolat megegyezik a rabbik által adott, messiási csillagra vonatkozó leírással, melynek „dárdához hasonló pálcája” volt. Dr. Nicholl állítja, hogy az üstökös akkor jelent meg – dokumentált adatok szerint –, amikor i. e. 6-ban, szeptember 15-én (tisri hónap 1-én, 3756-ban) a Szűz csillagkép a Nappal és a Holddal együttállásban volt. Számításai szerint október 20-án, időszámításunk előtt 6-ban (chesván hónap 5-én vagy 6-án, 3756-ban) ez az üstökös „megszületett” a Szűz csillagképből – és hasonlóképpen, Jézus is ekkor született.[17]

Dr. Nicholl még kedvesen reagált is arra a hosszú e-mailemre, melyet könyvének elolvasását követően írtam neki. Rengeteg kérdésem volt – különösen azután, hogy a témával kapcsolatban egyéb elméleteket is

olvastam.

Minden bibliakutató egyetért abban, hogy Heródes még élt, s ő uralkodott Jézus születésének az időszakában.

 

Kutatásom során elolvastam Dr. Michael Heiser Reversing Hermon c. könyvét is. A könyv 4. fejezetében Heiser kifejti a betlehemi csillaggal kapcsolatos elméletét. Úgy véli, hogy a csillag a Jupiter és egy Regulus nevű csillag együttállása volt – egyike egy együttállás-sorozatnak, amelyek időszámításunk előtt 3-ban fordultak elő, s egyikük szeptember 11-én (tisri hónap 1-én, 3759-ben). Heiser szerint ez a nap Jesua igazi születésnapja.[18] Nézete egy asztronómiai szoftveren és saját számításain alapul, amelyek szerint Heródes király valójában időszámításunk előtt 1-ben, s nem időszámításunk előtt 4-ben halt meg; szembe menve így a tudomány jelenleg elfogadott álláspontjával. Habár halála időpontját illetően nincs közös álláspont, mégis minden bibliakutató egyetért abban, hogy Heródes még élt, s ő uralkodott Jézus születésének az idején.

Bár mindkét tudós kutatása izgalmas, elméleteik mégsem meggyőzőek – hacsak nem ismerjük a kirakós még egy darabját, a Szűz jelét.

A Szűz jele

A János által a Jelenések könyvének 12. részében leírt égboltot számos bibliai teológus a Messiás születésének idejére vonatkoztatja:

„Ekkor nagy jel tűnt fel az égen: egy asszony a napba öltözve, és a lába alatt a hold, a fején pedig tizenkét csillagból álló korona; várandós volt, és vajúdva, szüléstől gyötrődve kiáltozott.” (Jelenések könyve 12:1–2).

 

Nem pusztán nehezen érthető szimbolikus ábrázolásról van itt szó, hanem a csillagképek akkori elrendeződéséről is – ami kétszer is előfordult időszámításunk előtt 7 és 1 között – tehát abban az időtartományban, melyben a történelmi személy, Jesua megszületett. Az asszony, akire János utalhat, a Szűz csillagkép. Ahogy Ernest Martin meteorológus és bibliakutató írja: „Az a szó (»jel«), amit a Jelenések könyvének szerzője az égbolt ilyen elrendezésének leírására használ, ugyanaz a szó, melyet az ókorban élő emberek az állatövi csillagképek jelölésére használtak.”.[19]

Csillagászati szoftverszámításaira alapozva Martin az égi jelenséget i. e. 3. szeptember 11-re teszi (tisri hónap 1-je, 3759-ben). A program valóban azt bizonyítja, hogy akkor a Nap a Szűz csillagkép közepében jelent meg, beburkolva őt, miközben a Hold a lába alatt volt. „Időszámításunk előtt 3-ban e két égi jelenség hozzávetőleg másfél órán keresztül tökéletes együttállásban volt … a szeptember 11-i alkonyati időszakban e kapcsolat közöttük körülbelül délután 6:15-kor kezdődött (naplemente), s eltartott körülbelül 7:45-ig (holdnyugta). Ez volt az egyetlen olyan nap az egész esztendőben, amikor a Jelenések könyvének 12. részében ábrázolt csillagászati jelenség megtörténhetett.”[20]

Heiser és Martin egyetért az i. e. 3. szeptember 11-i dátumot illetően. Dr. Nicholl azonban rendkívül meggyőző azt illetően, hogy Heródes időszámításunk előtt 4-ben halt meg, s hogy a legújabb csillagászati szoftver bizonyítja, hogy az időszámításunk előtt 7-től 1-ig terjedő időtartományban (Jesua születésének valószínűsíthető évei) „a Jelenések könyvének 12:1 verse kizárólag az i. e. 6. szeptember 15-vel egyeztethető össze”.[21] Azt állítja, hogy i. e. 3-ban a Hold nem volt pontosan a Szűz csillagkép lábai alatt, s csak i. e. 6-ban fordult elő a megfelelő együttállás.

 

A Messiás érkezése Ros Hásánára esett.

 

E két elmélet – amelyek a csillagászat és a történelem tudományán alapulnak – Jézus születését egymástól néhány évre teszi, ám egymástól csak néhány hétre a naptárban. Feltűnt nekem, hogy Martin és Nicholl abban egyetértenek, hogy az égi jel, amely beharangozta a Messiás érkezését, Ros Hásánára esett.

Konklúzió

Végül is nem tudtam meghatározni Jesua születésének pontos napját. Még mindig övezi némi rejtély a Messiás születési dátumát, s ennek talán így is kell lennie.

Amit viszont biztosan tudok: Jesua Betlehem városában született zsidó szülők gyermekeként. Az őszi ünnepek időszakában született, s a Ros Hásánákor bekövetkező érkezését hírül adta az égbolt.

Ez megtörtént esemény, nem pedig egy mítosz; s nem egy furcsa betlehemes díszlet adott otthont neki, mely valakinek az előkertjében kapott helyet csillogó fényekkel beragyogva. Dean Martin „Let It Snow!” című dala sem csendült fel a rádióban. Jesua Izrael országának közepén született, egy valószínűleg kellemesen meleg éjszakán. Egy tizenéves zsidó leánynál beindultak a szülési fájdalmak; a leányt éppen háziállatok vettek körül; s talán valahol egy faluban egy sófár hangja is hallatszott, amely hírül adta a király közeledtét az alatt az újhold alatt, mely a Szűz csillagkép lábainál jelent meg.

Ez volt hát végre az a hiányzó rész, melyet kerestem. A zsidó hagyomány szerint elul teljes hónapja – egészen a Ros Hásánáig – Isten közöttünk való jelenlétét vetíti előre. Ez: az elmélkedés és a bűnök megbánásának az időszaka.[22] A Ros Hásáná idején biztosan rendelkezünk elegendő hagyománnyal ahhoz, hogy megünnepeljük Jesua születését. A sófár megfújásával jelezzük előre a Messiás eljövetelét[23], és a halottak feltámadását.[24], [25] Hasonlóan ahhoz, ahogy a sófár megszólalt azon a bizonyos Ros Hásánán Betlehemben a Szűz csillagkép alatt évezredekkel ezelőtt – újra meg fog szólalni, amikor a Messiás visszatér a felhőkön: „Mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk.” (1 Korinthusi 15:52). A haszid rabbik azt tanítják, hogy a sófár hangja „annak a gyermeknek a sírásához hasonlít, aki arra vágyik, hogy újra szeretett szülőjével lehessen. Szavakkal kifejezhetetlen ez a szívből jövő mély és igaz vágyakozás.”.[26]

 

Ő élt, Ő él, s vissza fog térni.

 

Bárcsak mindannyiunkban feléledne ez a fajta vágyakozás idén december 25-én, vagy amikor csak látjuk a Messiás csillagát egy téli kirakatban cukormázas süti formájában, vagy egy betlehemes díszlet fölött függve. A csillag reményt keltett a zsidó népben – s ma is reményt kelt bennünk. Ő élt, Ő él, s vissza fog térni.

Stephanie Hamman második generációs messiási zsidó, aki a chicagói Moody Bible Institute-on szerzett BA diplomát judaisztikából. Jelenleg ő a tartalom-stratéga a Zsidók Jézusért Misszióban, a misszió San Franciscó-i központjában, Kaliforniában.

Stephanie Hamman |  2019. december 19.

___________

 

Források

[1] Alexandriai Kelemen, „The Jewish Institutions and Laws of Far Higher Antiquity Than the Philosophy of the Greeks”, Stromata 21. fejezet, http://www.earlychristianwritings.com/text/clement-stromata-book1.html

[2] https://www.chabad.org/parshah/article_cdo/aid/3096/jewish/A-Precise-Life.htm

[3] Máté 2:1–2

[4] https://www.chabad.org/library/article_cdo/aid/3715894/jewish/Balaam-and-Balak-The-Full-Story.htm

[5]  https://www.jewishhistory.org/bar-kochba/

[6] The Damascus Document, ford. Michael Wise, Martin Abegg és Edward Cook (revideált kiadás: Harper San Francisco, 2005), 58.

[7] Dictionary of Jesus and the Gospels, szerk. Joel Green, 546.

[8] Pesitta (jelentése: egyszerű) – a mazoréta szövegeket megelőző szöveg alapján készült szír Biblia-fordítás

[9] Targum Neofiti a legnagyon terjedelmű nyugati targum. A Tóra arámi fordításán túl hosszas magyarázatokat is tartalmaz

[10] Targum Onkelos, a legelfogadottabb Targum (arámi Tóra-fordítás és magyarázat) a korai i. sz. 2. századból

[11] Targum Pszeudo Jonatán, Eredetileg Jeruzsálemi Targum, amit elírás következtében kezdtek Targum Jonatánnak nevezni. Ma sokan nevezik ezért Pszeudo Jonatánnak

[12] Töredékes Targum, a Tóra egyes verseinek arámi nyelvű gyűjteménye

[13] Colin R. Nicholl, The Great Christ Comet: Revealing the True Star of Bethlehem, 193–194

[14] poszt-rabbinikus, a rabbinikus háláchá kötöttségeit átlépő liberális judaizmus

[15]https://pages.uncc.edu/john-reeves/research-projects/trajectories-in-near-eastern-apocalyptic/aggadat-ha-masiah-2/

[16] https://ladderofjacob.com/2014/10/03/star/

[17] Nicholl, The Great Christ Comet, 225.

[18] Michael Heiser, Reversing Hermon, 63–70.

[19]  http://www.askelm.com/star/star006.htm

[20] lásd ugyanitt

[21] Dr. Colin R. Nicholl, személyes beszélgetés, szeptember 16, 2019.

[22] https://www.chabad.org/holidays/JewishNewYear/template_cdo/aid/56889/jewish/The-King-in-the-Field.htm/fbclid/IwAR0TK8y3nblAs2r3xsg2IQxdKYEpUKnHY-QTASs7ktXqA1czfQVnCy4AYJU

[23] https://www.chabad.org/library/article_cdo/aid/4837/jewish/Shofar.htm

[24] lásd ugyanitt

[25] https://torahportions.ffoz.org/disciples/matthew/the-great-shofar-and-rosh-hash.html

[26] https://www.chabad.org/library/article_cdo/aid/4837/jewish/Shofar.htm

Egyszerre zsidó és keresztyén: lehetséges ez?

Egyszerre zsidó és keresztyén: lehetséges ez?


Ruth Rosen cikke 2018. március 14.

Ha ellentmondásosnak vagy zavarónak találod azt a kérdést, hogy valaki lehet-e egyszerre zsidó és keresztyén, akkor nem vagy egyedül! Vagy talán tudod a választ, de nem tudod, hogyan magyarázd el másoknak. Akár magad, akár valaki más miatt kutatod a témát: fontos, hogy objektív és pontos definíciókkal rendelkezz a „zsidó” és a „keresztyén” fogalmakról. Ezek nélkül az ember könnyen feltételezésekbe bocsátkozik – és a feltételezések akadályozhatják annak megértését, hogy ki a zsidó, ki a keresztyén, illetve hogy lehetséges-e egyszerre mindkettőnek lenni.

Egyesek számára ez a kérdés nem pusztán elméleti, hanem nagyon is személyes. Talán úgy nőttél fel, hogy azt hallottad: „A zsidók nem hisznek Jézusban!”. Mégsem vagy biztos benne, hogy a kettő összeegyeztethetetlen.

Ez a cikk a logika eszközeivel vizsgálja meg, hogy lehet-e egy zsidó ember keresztyén is.

Fontos megjegyzés a fogalmakról

Egyesek azt mondják, hogy zsidónak lenni pusztán vallás kérdése. Ez a meghatározás azonban kizárja a magukat zsidóknak valló emberek nagy százalékát: az ateista zsidókat, az agnosztikus zsidókat és minden más zsidó embert, akik vagy nem tartják be a zsidó vallási gyakorlatokat, vagy olyan eszmét és hitet vallanak, amelyet nem találsz meg a hagyományos judaizmusban.

Mások szerint a zsidó identitást kulturális és szociológiai (nem pedig vallási) tényezők határozzák meg. Ugyanakkor néhányan, akik ezt vallják, azt is mondják, hogy a „más vallást követő” zsidó embereket ki kell zárni. De hogyan lehet egy nem vallás alapú definíciót használni arra, hogy egyes embereket bevonjunk – aztán megfordulni és a vallást használni arra, hogy másokat kizárjunk? A definícióknak következetesnek kell lenniük.

Mitől lesz valaki zsidó?

A héber Szentírás remek kiindulópont a zsidó identitás tanulmányozásához. A Tanakh pontosan körülhatárolja, hogy kiket foglal magába a zsidó nép – beleértve az eredetünket, valamint azt, hogy hogyan és miért létezünk.

A zsidó identitás értelmezése a Tórában

Az 1 Mózes/Beresit 12:1–3 beszéli el a zsidó nép születésének történetét. Röviden összefoglalva: Isten azt mondta Abrámnak, hogy hagyja el az országát, és menjen arra a földre, amelyet megmutat neki. Isten megígérte, hogy azon a földön Abrám (később Ábrahám) leszármazottai nagy és áldott nemzetté válnak, és e nemzet révén a Föld minden népe áldott lesz. Ez a nemzet pedig az Ábrahámtól származó zsidó nép.

Isten megismétli ezt az ígéretet Izsáknak (1 Mózes/Beresit 26:2–5, 24), majd Jákobnak (1 Mózes/Beresit 28:13–15).

„Egyetlen ember sem vonhatja vissza Isten ígéretét, amit őseinknek tett”

Bibliai értelemben, ha te zsidó vagy – akkor az Isten ígérete miatt van. Ez az ígéret azon embereknek a leszármazottaira vonatkozik, akiknek az ígéret adatott – Ábrahám és Sára, Izsák és Rebeka, Jákob, Lea és Ráhel leszármazottaira. Egyetlen ember sem vonhatja vissza Isten ígéretét, amelyet őseinknek tett. De bár zsidóságunk öröklött, zsidónak lenni több kell hogy legyen, mint faji, vallási vagy nemzeti hovatartozás. Ne csak az ígéret népe legyünk, hanem nép, amellyel célja van Istennek.1

Ez a cél először a 2 Mózes/Smot 19:5–6-ban körvonalazódott. Miután Isten kivezet minket Egyiptomból, elmagyarázza, hogy meg kell tartanunk a szövetségét, és papok királyságává, szent nemzetté kell válnunk. Isten leírja a zsidó néppel kapcsolatos célját – de megengedi nekünk, hogy eldöntsük, akarunk-e engedelmeskedni Neki, és azonosulni ezzel a céllal.

Minden zsidó ember része Izrael népének, amelynek Isten bizonyos ígéreteket tett, de néhányan nem tudják azt vagy nem törődnek azzal, hogy ez mit jelent. Azonban sem az apátia, sem pedig a hitehagyás nem változtatja meg Isten ígéreteit, és nem semmisíti meg az ígéret bármelyik leszármazottjának zsidó identitását. A zsidó Szentírás mindkét esetre hoz példát.

Isten figyelmeztette népünket a szövetség megszegéséért járó következményekre. Mégis, Isten soha nem vonta vissza ígéretét, és nem törölte el Jákob leszármazottainak a zsidó mivoltát.

A szóbeli törvény és a zsidó identitás

A háláchá (a vallásos zsidók életét szabályozó zsidó törvény) a kezdetektől fogva a mai napig elismeri, hogy a zsidó emberek soha nem szűnnek meg zsidók lenni – függetlenül attól, hogy mit hisznek, vagy hogyan élnek.

Még ha egy zsidó át is megy egy másik vallási hitbe való felvétel rítusán, és formálisan megtagadja a zsidó vallást, akkor is – a háláchát tekintve – zsidó marad, bár bűnös (Szanhedrin 44a). Nahmanidész[1] szerint ez a hozzáállás abból a tényből ered, hogy az Isten és Izrael közötti szövetség „azzal köttetett, aki ma itt áll velünk az Úr, a mi Istenünk előtt, és azzal is, aki ma nincs velünk” (5 Mózes/Dvarim 29:14; Nahmanidész ad loc.2).

Azok, akik úgy döntenek, hogy elrejtik zsidóságukat, még mindig zsidók Isten számára.

Az Aish.com rámutat, hogy „a más vallásra való áttérés hatástalan. A zsidó törvények szerint az ember mindig zsidó – függetlenül attól, hogy elutasítja-e örökségét, figyelmen kívül hagyja-e azt, vagy más vallást gyakorol-e”.3

Ami a háláchát illeti, a zsidóságból nem lehet kilépni.

Ami a háláchát illeti, a zsidóságból nem lehet kilépni. Mégis, évszázadokon keresztül sok vallásos és szekuláris zsidó ember dolgozott azon, hogy megfossza zsidóságától azokat, akik zsidó létükre hisznek az Újszövetség Jézusról szóló állításaiban.

A modern zsidó tudományos világ és a Messiás-hívő zsidók

A közelmúltban a modern zsidó világban megváltozni látszik a Messiás-hívő zsidók megítélése: vagyis azoknak a megítélése, akik zsidónak születtek, és szándékosan megmaradnak zsidóságukban, miközben Jézust mint a zsidó Messiást követik. A szellemi újítók és tudósok kezdik elismerni, hogy a Messiás-hívő zsidók valóban zsidók, és joguk van magukat zsidóként azonosítani. Yaakov Ariel, az UNC Chapel Hill zsidó tanulmányok professzora felhívja a figyelmet erre a fordulatra:

A Messiás-hívő zsidóság száma növekszik, és a világ zsidó lakosságú központjaiban a vallási és kulturális élet állandó szereplőjévé váltak. Sok zsidó ember új szemmel kezd rájuk tekinteni. A zsidó folyóiratok meglepően elfogulatlan hangnemben mutatják be a Messiás-hívő zsidók ügyét. 2000-ben Dan Cohn–Sherbok, egy reform rabbi könyvet adott ki a Messiás-hívő zsidóságról, amelyben lényegében a judaizmusnak egy befogadóbb meghatározására és a mozgalom elfogadására szólított fel.4

Simon Rocker, a The Jewish Chronicle újságírója még azt is elismeri, hogy mi (Messiás-hívő zsidók) nemcsak etnikailag és kulturálisan vagyunk zsidók, hanem megőriztük szellemi örökségünket is. Áttekintette A zsidó evangéliumok című könyvet, amelyben Daniel Boyarin kifejti, hogy az Újszövetségben szereplő eszmék, mint például a Szentháromság és a Messiás isteni mivolta – már Jézus idején „mélyen beágyazódtak” az első századi judaizmusba. Ez azt a kihívást állítja a zsidó közösség sok tagja elé, hogy a Jézusba vetett hitet ne a zsidó hit elutasításának, hanem annak folytatásának tekintsék:

Ha Boyarinnak igaza van, akkor a jelenleg „kitagadott” Messiás-hívő zsidók nagyobb igényt tarthatnak a judaizmus befogadó hozzáállására, mint eddig gondoltuk.5

Mitől lesz valaki keresztyén?

Meglepődnél azon, hogy nem is mindenki keresztyén, aki egész életében templomba jár? A zsidó emberek zsidónak születnek, mert Isten ígéretet tett őseinknek; de keresztyénné úgy válnak az emberek, hogy hisznek Isten ígéreteiben – egész pontosan Jézusban, mint ezen ígéretek beteljesedésében. Nem lehet keresztyénnek születni, mivel az emberek nem születnek úgy, hogy hisznek valamiben. Ez egy fontos különbség a zsidók és a keresztyének között.

Néhányan azért azonosíthatják magukat „keresztyénként”, mert olyan kultúrában nőttek fel, ahol a templomba járás a norma (és mert nem azonosulnak más vallással). De a Jézusba vetett tényleges, életet megváltoztató hit nélkül csak látszólag keresztyének. Az ilyen személyek leírására néha a „névleges keresztény” kifejezést használják. Hasonlíthatnánk ahhoz, aki egy bizonyos politikai párt tagjaként regisztráltatja magát, de soha nem szavazott – vagy más módon nem tett semmi mást –, ami az adott párt vagy annak jelöltjei iránti érdeklődését vagy hűségét mutatná.

Mi a különbség a keresztyének és a pogányok között?

A „pogány” a héber „goj” szó szokásos magyar fordítása, amely egyébként „nemzetet” jelent, és általában a nem-zsidó nemzetek megjelölésére használják. Goj vagy pogány: egyszerűen bárki, aki nem zsidó. A zsidósághoz hasonlóan a nem-zsidóság is születés kérdése – ellentétben a keresztyénséggel, ami hit kérdése. Azt mondani, hogy egy zsidó személy, aki hisz Jézusban, már nem zsidó többé, ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy pogánnyá vagy gojjá vált – ami lehetetlen. (Ugyanakkor egy pogány dönthet úgy, hogy felveszi a zsidó vallást, és onnantól a zsidó nép részének számít.)

Néhány zsidó ember úgy nőtt fel, hogy a „keresztyén” és a „pogány” szavakat egymás szinonimájaként, felváltva hallotta. Ez a téves szóhasználat is felelős azért a zűrzavarért, amely kialakult a tárgyalt kérdés körül: lehet-e valaki egyszerre zsidó és keresztyén? Sok messiási zsidó éppen ezért kerüli a „keresztyén” szó használatát a Jesuába vetett hitének leírására.

A keresztyének nem voltak-e mindig is pogányok?

Az első keresztyének Jesua zsidó követői voltak (bár eredetileg nem is a „keresztyén” kifejezéssel illették őket). A Jézusba és tanításaiba vetett hitüket így nevezték: „az Út”.6 Mások „nazarénusoknak” hívták őket – utalva a városra, ahol Jézus és családja élt. Ezek a zsidó emberek Jézusban többet láttak, mint egy vallási eszmét vagy egy követendő példaképet: úgy tekintettek rá, mint a megígért Messiásra, akiről a héber Szentírás prófétái szóltak többek között a Mikeás 5:1-ben és az Ézsaiás 9:6-ban. A Belé vetett hitük meghatározta az Istennel való kapcsolatukat és az életvitelüket.

Akiket először neveztek „keresztyéneknek”, valószínűleg többnyire antiókhiai pogányok voltak. Nem ők választották ezt a címkét maguknak. Azért nevezték őket (valószínűleg más pogányok) „keresztyéneknek”, mert mindig Jézus, a Messiás – vagy görögül: a „Krisztosz” – tanításáról beszéltek, és igyekeztek aszerint élni. Talán gúnynévnek szánták, de általánosan elfogadottá vált mindazok megnevezéseként, akik Jézus tanait követték.

„A keresztyéneknél sokszínűbb ember-csoportot nehéz lenne találni.”

A keresztyének közösségét a sokféleség jellemzi; zsidók és nem-zsidók, akik bíznak Jézusban, mint a zsidó Messiásban; aki felajánlotta magát áldozatul a világ bűneiért, ahogy azt Ézsaiás 53. fejezete megjövendölte. Valójában a keresztyéneknél sokszínűbb ember-csoportot nehéz lenne találni; a Jesuában hívő zsidó emberek között nagy a sokszínűség … és még nagyobb a sokszínűség a nem-zsidó hívők között, mivel ők a világ összes nemzetét képviselik! Isten szereti a sokszínűséget – és az evangélium minden etnikumhoz tartozó embert hív.

A János 3:16-ot gyakran nevezik Jézus üzenetének. Ez a legjobb összefoglalása a Benne hívők reménységének. Így hangzik: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy mindaz, aki őbenne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”. Figyeljük meg a világ szót és azt, hogy mindaz, aki hisz a Fiúban, nem vész el. Ezek az egyetemes kifejezések magukba foglalják mind a zsidókat, mind a nemzeteket.

A „zsidó keresztyének” nem megtérők?

Az első századi nem-zsidó megtérők nem váltak zsidókká azért, hogy a zsidó Messiást követhessék – még akkor sem, ha a Jézusban hívők többsége akkoriban még zsidó volt. Hasonlóképpen, Jesua mai zsidó követői sem válnak nem-zsidóvá, még akkor sem, ha a hívők többsége most nem-zsidó.

Sok, Jesuát követő zsidó ember nemmel válaszol, amikor megkérdezik, hogy megtért-e – mivel tudatában vannak, hogy a legtöbb ember ma már nem az eredeti, bibliai zsidó értelemben használja ezt a szót – hanem inkább annak kifejezésére, hogy valaki elhagyja zsidó identitását.

Jézus szerint mindenki, aki Istenhez fordul (megtér), átéli ezt:

„Jézus így válaszolt: »Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.« Nikodémus ezt kérdezte tőle: »Hogyan születhetik az ember, amikor vén? Bemehet anyja méhébe és megszülethetik ismét?« Jézus így felelt: »Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.«” (János 3:3–6).

Az újjászületés egy új életre utal, amely más forrásból származik – szellemi forrásból. A Jesua által leírt újjászületés új ígéretet kínál – de nem vonja vissza azokat az eredeti ígéreteket, amelyeket Isten a zsidó népnek tett; sőt, az új ígéretet már a héber Szentírás is megjövendöli (Jeremiás 31:33). Mindazonáltal ezt az új ígéretet, amelyet Isten először a zsidó népnek adott, a nemzeteknek is felajánlotta. Mivel az Istennel való békesség ígéretét – amelyet Jézus ad –, nem születéskor, hanem csak újjászületés által lehet megkapni, a zsidónak vagy nem-zsidónak való születés nem számít abban, hogy valaki megkapja-e ezt az új ígéretet.

Miért nem hívják magukat keresztyénnek a Jesuában hívő zsidók?

A válasz egyszerű: értékesnek tekintjük a zsidóságunkat; hiszen része a múltunknak, jelenünknek és jövőnknek. Miért hagynánk figyelmen kívül vagy miért tagadnánk meg önmagunknak ezt a fontos részét?! És hisszük, hogy minden élő zsidó ember tanúságtétel Isten hatalmáról, amely által megtartja az ígéreteit. Mint említettük, néhány Jézusban hívő zsidó nem azonosul a „keresztyén” kifejezéssel, mert egyesek félreértik azt, a „pogány” szó szinonimájaként. A legtöbben, akik használjuk ezt a kifejezést, gyorsan tisztázzuk, hogy zsidók és keresztyének vagyunk.

Talán jobb lenne azt a kérdést feltenni, hogy miért szeretné bárki is, ha a Jézusban hívő zsidók lemondanának zsidó identitásukról vagy figyelmen kívül hagynák azt? Talán egyesek attól tartanak, hogy ha zsidóként tekintenének ránk, akkor többé semmi nem akadályozná, hogy más zsidó emberek is fontolóra vegyék Jézust. De aki ezért akar minket „nem-zsidónak” bélyegezni, az talán túl messzire megy. A zsidó közösségen belül rengeteg eltérő nézet van arról, hogy hogyan, vagy egyáltalán meg lehet-e ismerni Istent. Azok a tervek, amelyek meg akarják védeni az embereket az Isten megismerésével kapcsolatos másféle elképzelésektől, gyakran visszafelé sülnek el. Mindenkinek joga és felelőssége van arra kérni Istent, hogy mutassa meg neki, hogyan lehet Vele kapcsolata. Azt kérdezni Istentől, hogy Jesua-e az út ehhez a kapcsolathoz, olyan személyes döntés, amelyet bárkinek – akár zsidó, akár nem-zsidó – joga van meghozni.

„Ha Jézus valóban a Messiás, akkor a követőjévé válás megerősíti zsidó identitásunkat, nem pedig lerombolja azt.”

Zsidónak vagy nem-zsidónak lenni a születés megváltoztathatatlan ténye. Keresztyénnek lenni hit és választás kérdése. Ha Jézus valóban az, akinek vallja magát – a zsidó Messiás –, akkor a követőjévé válás megerősíti zsidó identitásunkat, nem pedig lerombolja azt.

Tehát, ha zsidó vagy, szabad-e hinned Jesuában?

Igen!

Talán nyilvánvalóan hangzik, de mindig az a legjobb, ha az igazságban hiszünk. Ehhez meg kell kérdőjeleznünk a már beidegződött feltételezéseinket. Ez kényelmetlen lehet, de sokan, akik ezt megtették, rádöbbentek, hogy a hitük arra épült, amit mások gondoltak vagy éreztek, vagy éppen a saját preferenciáikra. Bármennyire is fontosak mások, és bármennyire erős érzelmekkel is kötődünk ahhoz, amiben a legszívesebben hiszünk – valami többre van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk a fődíjat: az Istennel való kapcsolat igazságára. Ha az a vágy vezet, hogy megtudd: valóban Jesua-e a Messiás, s ezért kész vagy körbejárni és fontolóra venni az állításait – akkor ugyanaz az Isten, akit arra kérsz, hogy vezessen az igazságkeresésedben, őrizni fogja az Általa adott zsidó identitásodat is. Hisszük, hogy a Jézusba vetett hit által olyan zsidó emberekké válunk, amilyennek Isten mindig is szánt minket: bűnbocsánatot nyerünk, hiszünk a Messiásban, és világosság vagyunk a világ számára.

Talán már utánanéztél ennek a kérdésnek, és azon kapod magad, hogy úgy hiszed, hogy Jézus valószínűleg a Messiás, de visszatartod magad. Lehet, hogy megvannak az okaid, és ezek az okok talán súlyosan nyomasztanak. Ha szeretnéd megbeszélni őket, készek vagyunk meghallgatni.

Vagy talán az, amit most olvastál, eloszlatta az utolsó kételyedet is, és készen állsz arra, hogy higgy – de azon gondolkodsz, hogyan navigálj ebben zsidó emberként. Ha így van, kérjük, tudasd velünk, hogy kapcsolatba léphessünk Veled.

Ez a tartalom egy korábbi Jews for Jesus cikkből származik.


Források:

1. „When Jews Were Proselytizers”, Issues, vol. 9:10.

2. Encyclopedia Judaica, vol. 3 (Jerusalem: Keter Publishing House, 1972) 211, 212.

3. https://www.aish.com/atr/Opting_Out_of_Judaism.html.

4. Yaakov Ariel, „A Different Kind of Dialogue? Messianic Judaism and Jewish-Christian Relations”, Crosscurrents, September, 2012, 321-22.

5. Simon Rocker, „Why a ‘Divine’ Messiah Was Not Beyond Belief: A New Book by a Leading Jewish Scholar Turns Some of Our Preconceptions about Jesus and the Origins of Christianity on Their Head”, The Jewish Chronicle, April 22, 2013 [review of Daniel Boyarin, The Jewish Gospels], https://www.thejc.com/judaism/features/why-a-divine-messiah-was-not-beyond-belief-1.44171.

6. Lásd Apostolok cselekedetei 9:2; 19:9, 23; 24:14, 22

[1] középkori hispániai zsidó orvos, Biblia- és Talmud-kommentátor, filozófus, teológus és költő

Jesua életének utolsó hete napról napra

Jesua életének utolsó hete napról napra

Tar Kata írása egy korábbi Jews for Jesus cikk felhasználásával

Jesua többször mondta tanítványainak és a körülötte lévőknek: „Az én időm még nincs itt.” (János 2:4, János 7:6, 8), és gyakran előre jelezte a halálát: „Az Emberfia azért jött … hogy életét adja váltságul sokakért” (Máté 20:28; Márk 10:45). Az ember joggal kérdezhette, hogy mikor jön el Jesua ideje valójában, mit hoz majd ez magával, és egyáltalán mit is fog ez jelenteni. Ez a cikk tárgyilagosan, időrendben és napi bontásban tekinti át Jesua életének utolsó hetét – beleértve a páska ünnepet is – a négy evangélium beszámolóiból szemezgetve.

Jesua életének utolsó hetében teljesítette küldetését: megkereste és megmentette az elveszetteket, és végül engesztelő áldozattá vált az emberiségért – egyszer s mindenkorra.

Péntek (Niszán 8)

Egy héttel a keresztre feszítése előtt Jesua Jeruzsálem felé vette az irányt, és hat nappal a páska ünnep előtt megérkezett Betániába[1].

Jesua személye körül ekkorra már pattanásig feszült a helyzet: a júdabeliek közül sokan érkeztek a kis faluba. Lázár feltámasztása ugyanis döntés elé állította őket: 4 napos halottat még soha egyetlen próféta sem hozott vissza az életbe. Többen felismerték ekkor, hogy Jesua a Messiás. A vallási vezetők épp emiatt hoztak döntést: Jesuának meg kell halnia. (János 12:9–11)

Szombat (Niszán 9)

Jesua tanítványaival együtt pihent.

Vasárnap (Niszán 10)

Másnap Jesua szamárháton vonult be Jeruzsálembe – amit „diadalmas bevonulásnak” nevezünk – beteljesítve a Zakariás 9:9-ben olvasható próféciát[2]. A város egészen felbolydult, és hangosan dicsőítve fogadta őt. A pálmaágak lengetése a győztes hadvezérnek vagy királynak jár. Másrészt, a szukkót ünnepét idézi, hiszen a zsidó nép hagyományosan ekkorra várja a Messiás megérkezését. Jesua elfogadta a Messiás Királynak szóló ünneplést, bár tudta, hogy csalódást fog okozni a hozsannát[3] kiáltozó tömegnek: nem a politikai elnyomásból készült megszabadítani őket. Szemügyre vette a Templomot – nem úgy, mint egy a hívek közül, hanem mint a Tulajdonos. Ezután visszatért Betániába.

Niszán hó tizedik napján választották ki a páskabárányokat (2 Mózes/Smot 12:1–6). Ahhoz, hogy alkalmasak legyenek a feláldozásra, hibátlanoknak[4] kellett lenniük. Ezért a különválasztott állatot 5 napon át figyelték, vizsgálták, hibát kerestek benne. Jesua ettől fogva 5 napon át hagyta magát vizsgálni: találnak-e benne hibát.

Ez a jeruzsálemi bevonulás a vég kezdetét jelentette.

Hétfő (Niszán 11)

ulajdonosi tekintéllyel borogatta fel az árusok asztalait,

A Betániából Jeruzsálembe vezető úton Jesua egy szimbolikus cselekedetet hajtott végre: megátkozott egy fügefát, amelyen nem talált korai gyümölcsöt[5]. Majd tovább haladt a Templom felé. Az alapján, amit előző nap a Szentélyben látott, kész tervvel érkezett oda. Nem indulatból, hanem tulajdonosi tekintéllyel borogatta fel az árusok asztalait, akik Annás főpap templomi maffiájának a szolgálatában álltak, és tiltotta meg, hogy edényt vigyenek át a Templomon.[6] Ennek fényében fejthető meg a fügefa megátkozása: Amikor meglátogatta a népét, melyet Maga plántált, öntözött és kapált, de hiába keresett rajta gyümölcsöt[7] – megátkozta, hogy a korszak végéig[8] ne teremjen. A fügefa a Tanakhban sokszor utalt Izraelre.[9] Jesua még aznap a fügefa-Izrael újra zsendüléséről prófétált, ami az Ő visszajövetelének lesz a jele (Máté 24:30–33).

És bár sokakat meggyógyított (vakokat, sántákat)[10], azok, akik Izraelt ebbe a terméketlen állapotba hozták – a vallási vezetők –, mégsem hittek benne, hanem azon tanakodtak, hogyan ölethetnék meg. Ezért Jesua még aznap este elhagyta Jeruzsálemet, feltehetően visszatérve Betániába.

Kedd (Niszán 12)

Útban Jeruzsálem felé a tanítványok meglátták a kiszáradt fügefát, és Jesua tanította őket a hitük fontosságáról (Máté 21:21) – ez a lecke különösen időszerű volt, mivel olyan idők vártak a tanítványokra, amikor Jesua már nem lesz testben mellettük. A Templomban a vallási vezetők megkérdőjelezték Jesua tekintélyét. Kérdésükre kérdéssel felelt: honnan van Bemerítő János tekintélye? Ha elfogadták volna, hogy János a mennytől kapta a küldetését, el kellett volna fogadniuk Őt is, hiszen János világosan jelezte, hogy Jesua a Felkent. A nap folyamán a főpapok, a vének és az írástudók különböző kérdésekkel bombázták Jézust, hogy valahogy ürügyet találjanak a kivégzésére. Ez azonban nem sikerült. Jesua viszont – nyíltan és példázatokban is – világossá tette a nép hűtlen vezetőinek bűneit[11], és az ezért járó i_teni ítéletet is előre jelezte.[12]

Aznap délután felment az Olajfák hegyére. Példabeszédekben tanított, és az idők végének jeleiről beszélt. Szólt az eljövendő pusztulásról, háborúkról és üldöztetésről; ugyanakkor visszatérésének reményével vigasztalt (Máté 24:6). Tanítványainak valószínűleg nem sok fogalma volt arról, hogy miről beszél, de később visszaemlékeztek mindezekre.[13]

Szerda (Niszán 13)

A leprás Simon[14] házában egy asszony drága kenetet öntött Jézus fejére, aki ezt így kommentálta: „előkészít engem a temetésre” (Máté 26:12). A Mester tudta, hogy közel van a halála ideje, és ezt közölte a tanítványaival – jóllehet, akkor még nem értették meg. Ez az asszony azonban előre megsejtette az elkövetkezőket: Jesua halála után a temetéskor szokásos megkenésre valóban nem jutott idő az ünnep beköszöntése miatt.

Jesua megjövendölte, hogy két nap múlva, a páska ünnep idején keresztre feszítik.

A vallási vezetők semmiképpen sem akarták az ünnepen elfogni őt, hiszen az ünnepre összegyűlt hatalmas tömegben sokan hittek benne, és az eset kiszámíthatatlan indulatokat kelthetett. A Sátán többször megkísérelte Jézust a nem megfelelő időben vagy módon megölni. Azonban az Úr tökéletes kontroll alatt tartotta halálának minden részletét.

Júdás ezen a napon döntött úgy, hogy elárulja Mesterét. Az ő feljelentése szükséges volt ahhoz, hogy római katonákat küldjenek az elfogatására. A feszültség egyre nőtt, és Jesua ugyan tudta ezt, mégis tovább tanított és szolgált.

Csütörtök (Niszán 14)

A pészachi bárány feláldozásának napja. Jesua tanítványai elkészítették a páskabárányt, és együtt fogyasztották el a széder-vacsorát. A harmadik pohárhoz[15] érve Jesua megkötötte tanítványaival a Jeremiás által megjövendölt Új Szövetséget[16]. Majd hosszan és meghitten beszélgetett velük: felkészítette őket közeli halálára, de a feltámadására és a Vigasztaló Szent Szellem elküldésére is. Nemcsak prófétaként hanem főpapi szerepében is szolgált, hiszen közbenjárt értük, és mindazokért, akik az ő beszédükre hinni fognak.

Az étkezés után a Gecsemáné-kertbe mentek. Jesua gyötrődve imádkozott, készülve a rá váró szenvedésre, de még a legközelebbi tanítványai is minduntalan elaludtak! Azonban még a kínok, a fájdalmak és az árulás közepette is tudta, hogy amit a kereszten el fog érni, az felülírja majd a jelenlegi szenvedését.

Júdás a széder-asztaltól felállva futott a főpapokhoz és a vénekhez, hogy elárulja Mestere tartózkodási helyét.

Jesua elfogatása így nem a vezetők szerint tervezett időben történt, hanem az Ő kimondott szava szerint.

Annás, majd Kajafás, végül más vallási vezetők is kihallgatták. A koncepciós perben a Szanhedrin sorozatosan megszegte a saját törvénykezési szabályait[17]. Jesuát megalázták, bántalmazták és nevetség tárgyává tették, mielőtt a kereszten átélte volna az elképzelhető legnagyobb fájdalmat: az I_tentől való elszakítottságot.

 

Péntek (Niszán 15)

Kora reggel először a Szanhedrin, Pilátus, Heródes Antipász, majd ismét Pilátus hallgatta ki Jesuát. A világi vezetők (Pilátus és Heródes) semmi büntetésre méltót nem találtak benne. Izrael hűtlen pásztorai azonban manipulációval[18] és lelki nyomásgyakorlással kikényszerítették a halálos ítéletet. A Messiást reggel 9 órakor feszítették keresztre. Délután 3 órakor halt meg, és még aznap eltemették. Az ég elsötétült, a föld megrendült, és a templom vastag kárpitja felülről lefelé kettéhasadt.[19]

Jesua épp akkor halt meg, amikor a mindennapi áldozatot bemutatták[20], beteljesítve ezzel a héber írásokat[21]. Elviselte az egész emberiség bűnének súlyát, a kegyetlenség súlyát és az I_tentől való elszakadás súlyát.

Szombat (Niszán 16)

Jesua teste szombaton a sírban volt.[22] A főpapok és a farizeusok emlékeztek arra, hogy Jesua előre szólt a feltámadásáról, ezért hogy megakadályozzák a test ellopását és hamis tanok elterjesztését, római őröket állíttattak a sír őrzésére. A sír lepecsételése és az őrök állítása később szintén a feltámadás tényét erősítették meg.

Egy fontos esemény történt, amíg a test a sírban nyugodott: Jesua szelleme „leszállt a föld alsóbb részeire” (Efézus 4:9), és kihirdette a Paradicsomban[23] várakozó hívőknek: a bűneikért megfizette az árat. Később, mennybemenetelekor ezeket az ószövetségi szenteket is magával vitte (Efézus 4:8).[24]

Vasárnap (Niszán 17)

Vasárnap hajnalban a magdalai Mária és más női tanítványok elmentek a sírhoz, hogy drága kenetekkel megkenjék a testet. Azonban a sírt üresen találták. Mária híradására Péter és János a helyszínre futottak. A feltámadást még nem hitték el – Jézus előrejelzése és a próféciák ellenére sem. Valamilyen földi okot gyanítottak. Azonban amit láttak, meggyőzte őket. A fehér vászoncsíkok, amelyeket a test bebugyolálására használtak, érintetlenül feküdtek. Kissé távolabb tőlük – ott, ahol a fej volt –, a kendőt látták felgöngyölve. Épp csak a test hiányzott belőlük. Hullarablók nem bajlódtak volna a vászoncsíkok kibontásával. Innen másképp tűnt el a test.

A hátrahagyott fehér leplek a főpap által Jom Kippurkor viselt hófehér vászon öltözékre emlékeztettek. Mózes elrendelte, hogy a bűnért való engesztelés elvégzése után a főpap vesse le a fehér ruhát, és hagyja a szentélyben.[25] Jesua azzal, hogy hátrahagyta a vászon lepleket, jelezte: elvégezte Főpapként az engesztelést az emberiség minden bűnéért![26]

Az Ő feltámadása volt az első a jövőben bekövetkező feltámadások közül. A Tanakhban elrendelt első zsenge (első árpatermés[27]) ünnepe erre a rendkívüli történelmi eseményre mutatott. Az első árpakalászokat pontosan a pészach szombatja utáni első napon mutatták be a Szentélyben az Ö_való előtt.[28] Éppen akkor, amikor Jézus, a halottak közül az első zsenge feltámadt!

Minden a terv része volt

Jesua tudta, mi vár rá a páska ünnep közeledtével – mégis megingathatatlan eltökéltséggel ment a keresztre, és zokszó nélkül szenvedte el azt. Bár sokan és sokszor törtek az életére, Ő önként tette le az életét[29] pontosan úgy és akkor, amikor ez meg volt írva. Neki a kereszten kellett meghalnia, hogy betöltse a 22. Zsoltár próféciáját, és a Páskabárány ünnepén, hogy betöltse a bárányáldozatra vonatkozó mózesi rendelkezéseket. Gonosztevők között kellett szenvednie, majd gazdag ember sírjába kellett kerülnie.[30] És amiként i_teni hatalmát gyakorolta az élete letételekor, ugyanazzal a hatalommal fel is vette azt 3 nap múlva.[31]

Életének utolsó hete egyszerre mutatja meg emberségét és istenségét. Ezek a napok vezettek az emberiséget megváltó i_teni terv csúcspontjához. A jeruzsálemi bevonulásától a feltámadásáig minden esemény jelentéssel, szándékkal és céllal bír. Jesua utolsó hetének kronologikus áttekintése bepillantást enged I_tenünk mély szenvedésébe, ugyanakkor lenyűgöző irgalmasságába. Cselekedetekben adta bizonyságát az emberiség iránti rendíthetetlen és szenvedélyes szeretetének.


[1] Betánia – az Olajfák hegyének keleti oldalán, Jeruzsálemtől kb. 3 km-re fekvő falu. Jézus barátai, Lázár, Márta és Mária laktak itt. Ezen az utolsó héten szinte minden éjszakát itt töltött.

[2] „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.”

[3] הוֹשִׁיעָה נָּא ‘hosia na’ – ments meg minket most

[4] „Legyen a bárány hibátlan, hím és egyéves”. (2 Mózes/Smot 12:5)

[5] a fügefa korai gyümölcse, a breba, aminek még a levelek előtt meg kellett volna jelennie

[6] Márk 11:15–17

[7] Lukács 13:6–7

8 „Ne teremjen rajtad gyümölcs soha többé (‘eis ton aiona’ – ebben a korszakban)!”

[9] „Mint szőlőt a pusztában,

úgy találtam meg Izraelt;

mint fügefa tetején az első gyümölcsöt,

úgy láttam meg atyáitokat….

Gonosz cselekedeteik miatt kiűzöm őket házamból,

nem szeretem őket többé;

valamennyi fejedelmük pártütő. Megverik Efraimot:

gyökere kiszárad,

[10] A vakok, süketek és sánták meggyógyítása: messiási cselekedetek: „Akkor majd kinyílnak a vakok szemei, és megnyílnak a süketek fülei. Akkor majd úgy szökell a sánta, mint a szarvas, és ujjong majd a néma nyelve.” Ézsaiás 35:5–6

[11] „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert hasonlók vagytok a meszelt sírokhoz, amelyek kívülről szépnek látszanak, de belül tele vannak halottak csontjaival és mindenféle tisztátalansággal.” (Máté 23:27)

[12] „Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet, ahogyan a kotlós szárnya alá gyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Íme, elhagyatottá lesz a ti házatok.” (Máté 23:37–38). Az ítélet be is teljesült, amikor i. sz. 70-ben elpusztult a Templom.

[13] Amikor a római seregek ostromgyűrűbe fogták Jeruzsálemet, a tanítványok felismerték, hogy Jesua figyelmeztetése (ld. Lukács 21:20–24) most következik be, és menekülniük kell. Ez akkor vált lehetségessé, amikor Titusz egy időre feloldotta az ostromgyűrűt.

[14] akit Jesua megtisztított a leprából, különben nem is lehettek volna a házában

[15] a hagyományos széder liturgiában ez a Megváltás Pohara

[16] „Eljön az az idő – így szól az ÚR –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. …: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek.” (Jeremiás 31:31–33)

[17] 22 szabályt (Arnold Fruchtenbaum: A Messiás élete 658. o.)

[18] „Ettől fogva Pilátus igyekezett őt szabadon bocsátani, de a zsidók így kiáltoztak: Ha ezt szabadon bocsátod, nem vagy a császár barátja: aki királlyá teszi magát, az ellene szegül a császárnak.” (János 19:12)

[19] A kárpit a Szentek Szentjét választotta el a Templom többi részétől. Jesua halála megnyitotta minden ember számára az utat a szent I_ten jelenlétébe, ahova addig csak a főpap léphetett be évente egyszer: az Engesztelés Napján

[20] tamid: a bűnért való bárányáldozat, amit reggel és estefelé kellett bemutatni (2 Mózes/Smot 29:38–39). Más zsidó forrásokból tudható, hogy ezek időpontja reggel 9 és délután 3 óra volt. (https://www.catholicfidelity.com/apologetics-topics/eucharist/was-jesus-really-crucified-with-the-passover-lambs-by-brant-pitre/ ) Jézust reggel 9-kor feszítették meg, és délután 3-kor halt meg.

[21] ld. Ézsaiás 53:7–10; Jeremiás 11:19

[22] A rómaiak által kivégzett személyeket Izraelen kívül a kereszten hagyták intő példa gyanánt, illetve nyitott tömegsírokba dobálták. Josephus történetíró (Zsidó háború 4.314) és a héber Írások tanúsága szerint (5 Mózes/Dvarim 21:23) Izraelben naplementéig le kellett venni a holttestet a fáról, és el kellett temetni.

Ha jelentkezett valaki a testért, kiadták neki. https://hbu.edu/news-and-events/2016/05/04/craig-evans-resurrection-jesus-light-jewish-burial-p-ractices/ Jesua testének eltemetése kulcsfontosságú volt: így meggyőződhettek a haláláról, illetve később az üres sír bizonyítékul szolgált.

[23] A halottak birodalmának, a Seolnak azon része, amelyet Ábrahám kebelének is neveztek. Itt várakoztak a Messiás megjelenése előtti hívők lelkei

[24] Arnold Fruchtenbaum: The Place of the Dead http://www.arielcontent.org/dcs/pdf/mbs107m.pdf

[25] 3 Mózes/Vájikra 16:2–4, 23–24

[26] Zsidókhoz írt levél 7:1–9:24 bővebben ld. https://www.spiritualmanna.info/linencloths/

[27] Az aratás első kévéjét bevitték a Templomba azzal a hittel, hogy a termés többi része is be fog érni: bőséges aratás lesz.

semmi gyümölcsöt sem hoznak” (Hóseás 9:10, 16, 17)

[28] 3 Mózes/Vájikrá 23:10–11 „…Ha bementek arra a földre, amelyet nektek adok, és learatjátok annak termését, vigyétek el aratásotok első kévéjét a paphoz. Az mutassa fel a kévét az Úr előtt azért, hogy ő kedvesen fogadja tőletek. A szombat után következő napon mutassa fel azt a pap.”

[29] Ézsaiás 53:12 „önként ment a halálba”

[30] Ézsaiás 53:9 „A bűnösök közt adtak sírt neki, a gazdagok közé jutott halála után, bár nem követett el gonoszságot, és nem beszélt álnokul.”

[31] János 10:17–18 „Azért szeret engem az Atya, mert én odaadom az életemet, hogy azután újra visszavegyem. Senki sem veheti el tőlem: én magamtól adom oda. Hatalmam van arra, hogy odaadjam, és hatalmam van arra, hogy ismét visszavegyem: ezt a küldetést kaptam az én Atyámtól.”

A nők szerepe a Bibliában

A nők szerepe a Bibliában

A nők szerepe a Bibliában

A Bibliát a mai napig minden generáció fontosnak és aktuálisnak találja. Az emberi kultúra változó jellege ellenére a bibliai történetek, a költészet, a történelmi leírások mindenféle hátterű ember számára szóltak és szólnak ma is. A sok-sok forradalmi bibliai eszme között a nők iránti tisztelet és megbecsülés egyike azoknak, amely tekintetében e dokumentum valóban megelőzte korát.

A nők szerepe a héber Írásokban

Az ókori Izraelben a nők a papi szolgálaton kívül a közösségi élet minden területén részt vállaltak. Megvolt a szabadságuk kereskedni és mezőt vásárolni (Példabeszédek 31), éppen úgy mint kétkezi munkát végezni (2 Mózes 35:25, Ruth 2:7, 1 Sámuel 8:13). A templomi istentiszteletekből sem voltak kizárva. Hangszeren játszottak a szentélyben (Zsoltárok 68:25), imádkoztak ott (1 Sámuel 1:12), a vallási felvonulásokon énekeltek és táncoltak (2 Sámuel 6:19, 22), valamint részt vettek a menyegzői zenélésben és ünneplésben (Énekek Éneke 2:7, 3:11).

A mózesi szövetségbe a nők is beletartoztak (5 Mózes 29:11), s jelen voltak, amikor Józsué felolvasta a Tórát Izrael fiainak. Jelenlétük nem pusztán lehetőség volt számukra; megkövetelték tőlük, hogy a Szentírás nyilvános felolvasásán jelen legyenek a sátrak ünnepén (5 Mózes 31:12).

„Azokban az évszázadokban a nőket nem zárták be a magánszférába.”

Azokban az évszázadokban a nőket nem zárták be a magánszférába: közülük többen vezetők voltak Izraelben. Mózes nővére, Mirjám vezette az asszonyokat Isten dicséretében (2 Mózes 15:20–21); Debóra bíró és prófétanő volt (Bírák 4:4), és a Szentírás kiemeli azt is, hogy feleség és anya is volt. Hulda szintén prófétanő volt. Jósiás király az ő tanácsát kérte ki, Jeremiás próféta tanácsa helyett, aki kortársa volt (2 Királyok 22:14:20).

Az 1 Mózes 21:12-ben azt olvassuk, hogy Isten arra kéri Ábrahámot, hogy hallgasson a feleségére, Sárára. A Példabeszédek 18:22 azt mondja nekünk, hogy aki feleséget talál, kincset talál; a Példabeszédek 19:14-ben pedig azt találjuk, hogy az okos feleség Isten ajándéka. Abigailt elismerik, mivel képes megoldani a férje, Nábál és Dávid király közt kialakult feszült politikai  konfliktust. Bölcsessége és bátorsága annyira megérintette a királyt, hogy Nábál halálát követően feleségül vette őt (1 Sámuel 25:23–42). Egy tekóabeli bölcs asszonyt küldtek el Dávidhoz azért, hogy meggyőzze arról, hogy ne büntesse tovább fiát, Absolont (2 Sámuel 14). Sok más, éles elméjű és bölcs asszony kapott helyet a héber Írásokban, akiket ma is tisztelet övez.

A nők jogai az újszövetségi időkben

Az első században élő nők társadalmi megítélése drámaian megváltozott ókori társaikhoz képest. Jézus korára a nők társadalmi szerepe rendkívül rossz irányt vett. Elméletben a nőket nagyra becsülték az első századi zsidó társadalomban, ám a gyakorlatban ez nem mindig volt így. A cenua koncepciója, ami a nők szerepét a magánélet keretei közé szorítja, a Zsoltárok 45:13-on alapul: „Csupa dísz a királylány odabent […].” Míg a férfi elsődleges társadalmi felelősségét tehát nyilvánosnak tekintették, addig a nő élete majdnem teljesen a család magánszférájára korlátozódott.

A nők nem tanúskodhattak a bíróságon. Ezzel gyakorlatilag egy kategóriába sorolták őket a pogányokkal, a kiskorúakkal, a süketnémákkal, s olyan „nemkívánatos” személyekkel, mint a hazárdjátékosok, az elmebetegek, az uzsorások, és a galambreptetők, akiktől szintén megtagadták e kiváltságot. (Másrészről, a király sem tanúskodhatott a bíróságon, sőt még a Messiás sem – ami azért valamennyit enyhített e korlátozás megbélyegző üzenetén.)

A korabeli szokásoknak megfelelően még egy előkelő asszony sem kereskedhetett – de még az is ritkán fordult elő, hogy otthonán kívül mutatkozzon. Csak azok az asszonyok dolgozhattak kicsiny vállalkozásukban, akik súlyos anyagi gondokkal küzdöttek, s emiatt lettek családjuk kenyérkeresői. Ha az utcán meg is jelent egy nő, nagyon el kellett fátyoloznia magát, s nem állhatott szóba férfiakkal. „A nő dolga, hogy otthon legyen, a férfié pedig, hogy kimenjen a piactérre” (Bereshit Rabbah 18:1; vö. Taanit 23b).

A talmudi időkben a tiszteletreméltó asszonyoktól elvárták, hogy otthonukban tartózkodjanak. A prostituáltra használt egyik kifejezés ez volt: „aki elmegy otthonról”. Az első századbeli asszonyok nem is jártak vásárolni, kivéve talán, amikor egy rabszolga kíséretében elmentek otthonról venni valamilyen kelmét maguknak, amelyből otthonukban megvarrták saját öltözéküket.

Az Újszövetségben megemlített asszonyok valószínűleg írástudatlanok voltak, mivel a rabbik nem tekintették kötelező érvényűnek a nők számára az olvasás ismeretét a Szentírás tanulmányozása céljából. Az 5 Mózes 4:9 alapján, „ismertesd meg azokat fiaiddal […],” a rabbik kijelentették, hogy az asszonyok mentesek az alól a parancsolat alól, mely előírja a Tóra megtanulását. Sőt, a Talmud azt mondja, hogy „bolondság a leányodnak a Tórát tanítani” (Sotah 20a).

„A nőket elkülönítették a férfiaktól a magán-, a köz-, és a vallási életben.”

A nőket elkülönítették a férfiaktól a magán-, a köz- és a vallási élet területén. Elmehettek ugyan a templomba, de nem merészkedhettek túl a nőknek fenntartott udvaron (Salamon templomának eredeti leírásában nem szerepel ilyen udvar, innen tudjuk, hogy ez későbbi fejlemény). A nők számára nem volt engedélyezett a nyilvános imádkozásban való részvétel a templomban, jóllehet bátorították őket otthonukban az egyéni imaéletre.

A nők jogai közé tartozott, hogy elmehettek a Tanulás Házába meghallgatni egy tanítást, vagy elmehettek oda imádkozni (Vayikra Rabbah, Sotah 22a). Alapvető joguk volt részt venni egy menyegzőn, elmenni egy gyászoló család otthonába vagy meglátogatni rokonaikat (Misna Ketubot 7:5).

Az egyik talmudi szakasz talán legjobban összegzi az első századi nők helyzetét: „[Ők] be vannak fedve, mint egy gyászoló [utalás az arcuk és a hajuk befedettségére], elkülönítettek az emberektől, s be vannak börtönözve” (Eruvin 100b).

Mi idézte elő ezt a folyamatot, amely során a nők szerepe drámaian megváltozott a héber Írások történelmi korszakaihoz mérve – ahol megbecsült társadalmi szerepükhöz képest az újszövetségi időkre szinte teljesen kirekesztette őket a társadalom? A nők lealacsonyítása nagy valószínűséggel a görög gondolkodásmódból származik. A nők státuszát illetően bámulatos a hasonlóság a hellén és a talmudi szemlélet között. Pogány szomszédaik befolyása révén a rabbik fokozatosan lealacsonyították az asszonyokat első századi kirekesztettségük szintjére. Ahogy a fenti bekezdések bizonyítják, e nemi alapú normák nem a Tanakhon vagy a zsidó kultúrán alapultak, hanem a görög és a római családi normákon, amelyek elterjedtek voltak birodalmaik minden szegletében.

Forradalmi volt, ahogy Jézus tisztelte a nőket

Jézus az élet minden területén meglepő reakciókat váltott ki kortársaiból. Nem félt vitatni kora uralkodó nézeteit, és újra megvizsgálni, hogy vajon helyesnek bizonyul-e a Szentírás hagyományos értelmezése. Viszont a Jézus korában uralkodó rabbinikus megközelítés ismerete nélkül észre sem fogjuk venni, hogy mennyire egyedülálló Jézus magatartása.

Azzal, hogy nyilvánosan teret adott a nőknek a saját szolgálatában, Jézus porrá zúzta korának előítéletes szokásait. Mi volt abban szokatlan, hogy nőkkel beszélgetett? A Tórában semmi nem gátolta azt, hogy férfiak és a nők egymással társalogjanak! Mégis, korának társadalma – a rabbinikus judaizmus szokásaitól vezérelve –, nagyon különbözött az ószövetségi idők társadalmi berendezkedésétől.

„Jézus súlyos csapást mért erre a sötétségre azzal, hogy kész volt bárkit tanítani, aki csak hajlandó volt meghallgatni Őt – legyen az nő vagy férfi!”

Jézus súlyos csapást mért erre a sötétségre azzal, hogy kész volt bárkit tanítani, aki csak hajlandó volt meghallgatni Őt – legyen az nő vagy férfi! Többször megfigyelhetjük Őt, ahogy nyíltan beszélget asszonyokkal. A kútnál lévő asszony története talán a legismertebb példa. Érzékeljük a tanítványok megdöbbenését, amikor mesterüket egy asszonnyal látják beszélgetni. „Tanítványai éppen ekkor jöttek meg, és csodálkoztak azon, hogy asszonnyal beszél, de mégsem mondta egyikük sem: ,Mit akarsz, vagy mit beszélsz vele?’ ” (János 4:27).

Jézus és tanítványai történetének egy másik formabontó pillanatával a testvérpár, Mária és Márta otthonában találkozunk. (Lukács 10:38). Máriát lebilincseli Jézus tanítása, és Márta azon kapja őt, hogy a férfi tanítványok körében üldögélve hallgatja a Mestert. A család számára e pillanat társadalmilag nagyon kínos helyzetet teremthetett volna. A nők szerepe a család szolgálata és a férfiak taníttatásának a támogatása volt, ezért Márta nagyon megharagszik Jézus rabbira, amiért nem parancsolja ki testvérét a konyhába, ahogyan azt a társadalmi normák diktálnák. Jézus azonban szenvedélyesen megvédi Mária magatartását az adott helyzetben. Ezzel Ő – a kulturális elvárásokkal szembehelyezkedve – kiáll amellett, hogy a nőknek is teljes joga van a tanítványságra, s közvetve Mártát is hívja, hogy csatlakozzon a tanítványok köréhez.

Lukács evangéliumának számos egyéb helyén azt látjuk, hogy Jézus nyilvánosan mutatkozik asszonyok társaságában. Néhányan közülük előkelő asszonyok voltak, néhányan kétes hírűek, s voltak közöttük olyanok is, akiket korábban démonok tartottak megszállás alatt. Egyikőjüknek – a magdalai Máriának, aki hálája jeleként Jézus mellett volt egészen annak haláláig – elsőként jelent meg a feltámadását követően.

A Máté 15:22–28-ban Jézus egy kánaáni asszonnyal beszélget. A tanítványok arra kérik, hogy küldje őt el, mert nem volt illő egy rabbinak asszonnyal társalogni, aki ráadásul nem is volt zsidó! Jézus eleinte nem figyel az asszony könyörgésére. Ám később, ahogy ő nagy szükségében és még nagyobb hitével megnyeri Jézust, az megkönyörül rajta, és teljesíti kérését.

„Az első ember, aki Jézust mint Izráel Messiását hirdette, egy asszony volt… Asszonyok voltak vele kivégzése pillanatában… és asszonyok voltak az elsők, akik hirdették feltámadását.”

Jézus életének szemtanúi időről időre arról számoltak be, hogy tanításait, gyógyítását és megbocsátását nőknek és férfiaknak egyaránt felkínálta. Gyakran a nők voltak azok, akik leginkább értékelték munkálkodását és tanításait. Sőt, az első ember, aki Jézust mint Izráel Messiását hirdette, egy asszony volt: Anna a templomban (Lukács 2:36–38). Egy asszony mosta meg Jézus lábát (Lukács 7:37–38) s kente meg olajjal temetésére felkészítve (Márk 14:3). Asszonyok voltak vele kivégzésénél az utolsó pillanatig (Márk 15:47), és asszonyok voltak az elsők, akik a sírboltjához érkeztek (János 20:1), és akik hirdették feltámadását (Máté 28:8).

Jézus korai követői mesterük nyomdokába léptek: megengedték, hogy asszonyok is részt vegyenek az összejöveteleken (Apostolok cselekedetei 1:14), és munkatársként tekintettek rájuk az evangélium hirdetésében (Róma 16:3). Nagyon is helyénvaló volt, hogy Jézus, a Messiás szeretetétől vezérelve porrá zúzza a nők korlátozott társadalmi státuszát abban a korban, amelyben élt. Neki köszönhetően mindenki – zsidó és görög, rabszolga és szabad, férfi és nő – egységben élhet, s Isten gyermekeként páratlan szabadságot élvezhet.

Zhava Glaser 1988-ban megjelent cikkéből.