A Holokauszt egyik legmeghatóbb és talán legkevésbé ismert története a bolgár István metropolita és Daniel Cion, bolgár főrabbi barátságáról és az abból fakadó nemzeti szintű áldásról számol be: bár Bulgáriát már 1941-ben megszállták a németek, és elindult a zsidó származású bolgárok elkülönítésének és üldözésének protokollja; Daniel rabbi és István metropolita barátsága lehetővé tette, hogy a bolgár ortodox egyház a zsidóság mellé álljon; és István metropolita pedig úgy tudjon hatni a bolgár cárra, III. Boriszra, hogy a cár szembe merjen menni a náci német nyomásnak. Így történhetett, hogy Bulgáriából egyetlen zsidót sem deportáltak. Milyen csodálatos alternatíva ez, amelyet a keresztény egyházak is választhattak volna Európa-szerte! Ennek a barátságnak egy örökkévaló gyümölcse is lett: a főrabbi felismerte Jézusban a zsidó Messiást, és ortodox zsidó életformáját megőrizve Jesua hirdetője lett a saját népe között, a frissen megszületett zsidó államban. (forrás: http://www.izrael-immanuel.net/?p=1702 )
Ma itt Magyarországon keresztényként szintén építhetünk barátságot zsidó rabbikkal. A történelem ismétlődik, a zsidó nép iránti gyűlölet újabb hullámokat ver. Ez sosem örvendetes – de láthatjuk ezt lehetőségként is, hogy megmutathassuk a zsidó népnek: egyek vagyunk velük. A magyar keresztény nép is válhat a bolgár keresztényekhez hasonlóan a krisztusi szeretet példájává. Van egy ilyen formálódó barátság az én életemben is. Megadatott nekem, hogy egy tiszteletben álló fiatal rabbival egyre gyakrabban beszélgessek, találkozzak. Mégis, még néhány évvel ezelőtt szilárdan ellene állt annak a felkérésnek, hogy egy keresztény gyülekezet rendezvényén egy platformon szólaljon meg a Zsidók Jézusért képviselőivel.
Néhány napja közvetítettem felé egy keresztény rádió meghívását, hogy nyilatkozzon a jelenlegi vészhelyzet kapcsán. Meglepetésemre ő maga javasolta, hogy én is legyek jelen és szólaljak meg azon a beszélgetésen – sőt a háborús helyzetben felajánlott segítségünkre azt reagálta, hogy vállaljunk a hitközségnél elszállásolt izraeli gyerekek mellett önkéntes munkát. Nagyon kicsi nyitásnak tűnik ez, de Daniel rabbi történetének fényében messzemenő következményei lehetnek ennek a barátságnak. Kérlek, imádkozz, hogy Te vagy a közösséged is találjon ilyen barátságokat, melyek örökkévaló gyümölcsöket teremhetnek, illetve imádkozz a rabbi barátunk újjászületéséért!
„Nahát, kit látnak szemeim!” – szinte egyszerre kiáltottunk így Julival, amikor újból találkoztunk egy közös ismerősünk által a múlt hónapban szervezett zsinagógai látogatáson. „Mennyi ideje nem láttuk egymást? Körülbelül 3 éve.” Valóban, talán több is mint 3 évvel ezelőtt mutatott be bennünket egymásnak az a bizonyos közös ismerős egy holokauszt-túlélőknek rendezett vacsorán. Julika egy szerény, jóindulatú, kedves teremtés. Szerénységéből fakadóan eléggé visszahúzódó is egyben. A közös ismerősünkkel együtt árvaházban nőtt fel a vészkorszakot követően. Azon a vacsorán közel kerültünk egymáshoz, és megindult közöttünk egy őszinte beszélgetés. Azonban, alig telt el pár hónap, a kapcsolatunk teljesen megszakadt. És most lám, az Úr nem mondott le róla, ismét elénk hozta! Nemcsak hogy a zsinagógában találkoztunk, de már a következő bibliai teadélutánunkra is eljött. Igaz, 1,5 órás késéssel, de megérkezett. Kicsit szégyellte magát, ezért nem is jött közénk, hanem szép csendben leült a másik szobában és várt. Várta, hogy elmenjenek a többiek, és akkor majd odajön hozzám, hogy tudjunk diskurálni. Mikor rátaláltunk a másik szobában, átöleltük őt, és behívtuk a többiek közé. Addigra nem sokan maradtak már, úgyhogy egy nagyon személyes, meghitt beszélgetés kerekedett ki ebből a helyzetből. Elmondta, hogy mennyire csodálja a hitünket, és milyen fantasztikus, amit teszünk az idősekért. Amikor imádkoztam érte, teljesen meghatódott. Azt éreztem, hogy most már nem fog eltűnni a szemünk elől.
Jó látni azt, ahogy az Úr összetereli az ő népét. Nem mondott le Julikáról sem. Bár ő annak idején magától lépett vissza – Isten nem hagyta annyiban a dolgot. Kérlek, imádkozz azért, hogy a Mikeás próféta által tett ígéret Julika életében is megvalósulhasson.
Istentől kapott látásunk szerint tavaly elkezdtük kiszélesíteni a „sátorunk helyét”, azaz olyan megoldásokat kerestünk és találtunk, ahol lehetőség nyílt még több zsidó embert elhelyezni az összejöveteleinken, hogy még többen hallják az Evangéliumot. Mivel Isten látta a hűségünket, ezért erre az évre új területek meghódítására adott ígéretet.
Az egyik ilyen terület az összefogás. Azzal buzdított minket, hogy az eddigiek mellett más missziókkal is kezdjünk el együtt munkálkodni az Ő népéért. A 133. zsoltárban megígéri, hogy „Ő áldást küld oda, ahol egységben lakoznak az atyafiak”. Az egységben végzett szolgálaton mindig nagyobb az áldás, mintha csak szólóban tennénk a dolgunkat. Isten tudja, milyen az, amikor különböző hátterű emberek, különböző látásban tevékenykedő csapatok egy közös cél érdekében összefognak: az egyéni érdekeiket a csapat érdekében alárendelik. Mekkora áldása van annak, amikor minden dolgunk szeretetben megy végbe!
Már régóta dédelgetett álmunk, hogy az ifjúságot megszólítsuk a Jó Hírrel. Az Úr gondoskodott számunkra egy fiatal önkéntesről, akivel megkezdtük a közös munkát. Ezen felül az online szolgálatunk is egyre stabilabb lábakon áll, úgyhogy jó irányban haladunk ahhoz, hogy – majd idővel – átadjuk a stafétabotot a következő generációnak.
Hosszú távon elengedhetetlen, hogy anyagilag megálljunk a saját lábunkon. Ezért fontos, hogy lsten küldjön hozzánk olyan adakozó szívű vállalkozókat, egyéneket, akik szeretnének pénzben is támogatni minket. Ez egy külön szolgálati terület, melynek stratégiáját már elkezdtük kiépíteni.
Szeretettel kérlek, hordozd imában az Úrtól jövő látásaink megvalósulását.
Hit vagy cselekedetek? Hirdetni vagy demonstrálni?
Gyakori kérdések a hívő ember életében. Hogyan is lehetne az evangélium üzenetét cselekedetek által átadni? Esetleg egy színdarab formájában? Akkor tehát hiábavalóság jót cselekedni a nem hívőkkel?
Távol legyen! Nemrég volt lehetőségem megcsodálni, hogyan nyitja ki a szívet a jó cselekedet. Balázs, holokauszt-túlélő barátunk bosszantóan rezisztens a hitre. Mondjuk neki így és úgy; viszünk neki Mai Igét, imádkozunk érte kézrátétellel (amit szívesen fogad), de amikor rákérdezek, továbbra is csak azt mondja: „Nem, még nem kerültem közelebb Istenhez.”
Balázs egyedül lakik egy nagy, kertes házban. Nem győzi egyedül. Metszeni, szüretelni, lombokat gyűjteni kellene, a lakást is kicsit rendbe szedni. Fogtam magam, és összetrombitáltam egy önkéntes csapatot, hogy menjünk el Balázshoz jót cselekedni. Semmi perc alatt lett négy jelentkező.
Felhívom Balázst, hogy megvan a csapat, mikor menjünk. Csend a vonal végén. Végül megszólal: „Nagyon szívmelengető, hogy törődtök velem. Én… nem tudom folytatni.” – elcsuklott a hangja, és letette a telefont. Erre én is sírva fakadtam. Szinte fizikailag érzékeltem, ahogyan áttört a menny szeretete, és megérintette ezt a magányos, összetört embert. Az eszével már mindent tudott Isten megváltó munkájáról, de most megérezte, hogy egy valóságos Isten valóságosan szereti őt, és törődik vele.
Azóta már jártunk is nála, leszedtük az érett fügéket, és megvarrtuk a pizsamáját. A menny jó illata, az ingyenesen adott idő, munka, törődés ellenállhatatlan: az elveszett Édent idézi a bukott ember számára, és rádöbben: „Kell ott fenn egy ország…”
Azért még kérünk imát Balázsért.
„Alig bírnak el a lábaim, az utóbb időben nagyon legyengültem…” válaszolta Adél a kérdésemre, és éreztem, hogy még a telefonbeszélgetés is nehezére esik ennek a 83 éves holokauszt-túlélő néninek. Adélka egy különleges asszony. Folyamatosan imádkozik a családjáért, lelkesen tesz bizonyságot nekik Istenről, és minden helyzetben – legyen az jó vagy rossz – megtalálja a hála lehetőségét. Sőt, még verseket is ír! (Az egyik versét egy korábbi számunkban már megjelentettük itt a hírlevélben). Röviden szólva, sokszor még rám is bátorítóan hat az ő kreativitása és az Istenbe vetett hite.
Egy ilyen telefonbeszélgetés során derült ki, hogy hirtelen sokat romlott az állapota. Miután imádkoztam érte, elhatároztam, hogy Katával meglátogatjuk, és a jakabi levélre hivatkozva megkenjük olajjal. Pár napra rá kerestük fel otthonában. Kedvesen mosolyogva azzal fogadott bennünket, hogy a korábbi gyengesége a telefonos imánk után sokat javult. Viszont azt is megtudtuk, hogy súlyos csontritkulást állapítottak meg nála, melyet másfél éves injekciós kúrával tudnak csak helyreállítani.
Sok csodás gyógyulást olvashatunk a Bibliában. Például, amikor Jézus megdorgálja a hidegrázást, amely Péter anyósát gyötri, és az azonnal eltávozik. Melyikünk nem vágyik arra, hogy amikor betegért imádkozik, akkor ugyanazokat megtapasztalja, mint az apostolok Jézus mellett? Jézus azt ígérte, hogy akik Őt követik, olyan jelek fogják követni, hogy ha betegekre teszik a kezüket, azok meggyógyulnak. Ezzel a hittel kentük meg Adélkát olajjal.
A csontritkulás kontroll-eredményére még várnunk kell. De Adélka 1 héttel később megint örömmel számolt be a további javulásáról és legfrissebb terveiről. Hangja ismét a régi volt – és tervezi, hogy ősszel újból személyesen csatlakozik a bibliai teadélutánjainkhoz.
A Mekomi csapatunk a projekt záróakkordjaként egy tucatnyi önkéntest toborzott, akik segítettek nekik segélycsomagokat osztani a Tel Aviv utcáin élő embereknek. Azáltal, hogy a csapat olyan önkénteseket is bevont, akik nem voltak hívők, meg tudta osztani a hitét egyaránt az önkéntesekkel és a hajléktalanokkal is, akiket kiszolgáltak.
A csapat vezetője, Danielle Malki így számolt be: „1000 segélycsomagot adtunk át hajléktalan embereknek,
meglátogattunk négy új hajléktalanszállót Tel Avivban, sok evangélium-központú beszélgetést folytattunk, és örültünk, hogy 11 (a 12-ből) önkéntes azt mondta, hogy szívesen segítene nekünk újra.”
„Június 2-án tartottuk a fő eseményünket: 8 munkatárs és 12 önkéntes egy nap alatt 400 segélycsomagot osztott ki. Mind a 12 önkéntes első alkalommal működött együtt velünk. Az esemény előtt felvettük a kapcsolatot az új önkéntesekkel, hogy áttekintést adjunk nekik a Mekomi küldetéséről és a Jézusba vetett hitünkről. A segélycsomagok tényleges kiosztása körülbelül négy órát vett igénybe.”
„Ez az esemény logisztikailag megterhelő volt a csapatunk számára a korlátozott raktárhelyiség és a rendkívüli hőség miatt. Az egész esemény alatt tanúi voltunk Isten kegyelmének és gondoskodásának: a hajléktalanok, az önkéntesek és a személyzet iránt is.”
„Csodálatos volt látni a munkatársak és az önkéntesek vidám és kirobbanóan lelkes hangulatát, amikor visszatértek az utcai munkából. Együtt étkeztünk, amit én „jézusi ebédnek” neveztem. A munkatársak és az önkéntesek között spontán beszélgetések folytak Jézusról, és az önkéntesek szíve megnyílt az evangéliumra. Ez az ebéd körüli beszélgetés körülbelül két órán át tartott. Igazán szép és lelkileg bátorító élmény volt.”
Kérjük, imádkozzatok az elvetett evangéliumi magért … és várjátok a jövőbeni jelentéseket a Tel Avivban zajló további kiemelt bevetésekről.
[1] Idén ünnepeljük a Jews for Jesus Misszió fennállásának 50. évfordulóját. Ezt egy ’Zárókő’-nek nevezett, nemzetközi méretű evangelizációs akcióval tettük emlékezetessé
